nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: szocio -> társadalom, média, nők, demokrácia
    

2017-05-01

Sokan várunk a csodára: 4 db jelenet egy fél-isteni színjátékból

a felhőkből irányított média és mi

Különös város Budapest. Megvan a maga története... Budapest egyfajta New York, csak amíg New York a győztesek városa, addig Budapest a fél-győzteseké..

 

Különös város Budapest. Megvan a maga története, amiről azok, akik benne élnek, alig tesznek említést, alig vesznek tudomást, leginkább csak a maguk számára is észrevétlenül gondolnak rá… néha-néha… két mozdulat között, amikor mondjuk leraknak egy poharat az asztalra, és félrepillantanak, vagy amikor leülnek egy fotelba, és mielőtt előkapnák a telefonjukat, egy pillanatig csak úgy néznek ki a fejükből. Budapest egyfajta New York, csak amíg New York – a Sinatra által komponált himnusszal egybehangzóan – a győztesek városa, azoké, akik fent vannak, akiknek sikerült kiválniuk a sötét örvénylésből, a tömegszerű emberek millióiból, és helyet szerezniük a fényben élő sikeres félistenek körében, addig Budapest a fél-győztesek városa, a fél-félisteneké.

Azok városa, akik meg tudnak élni abból, hogy itt élnek. Győzelmük csak fél-győzelem, hiszen New York-hoz képest mégis csak „vidéken” élnek, és senki sem jegyzi, mi történik a Nyugati Civilizációnak ebben a csücskében. Senki a 7.5 milliárd ember közül. Azaz, csak páran. Nem elegen. S miféle kiemelkedés az, ami az ismeretlenségből az ismeretlenségbe vezet?

– 1 –

Egyik este megérkezik XYZ egy szórakozóhelyre, a fejek odafordulnak, valaki odaszól a mellette levőnek, vibráló izgalommal a hangjában, hogy „itt van a Z!” – mert persze mindenki úgy beszél róla, a keresztnevén emlegetve, mintha bizalmas barátok lennének, ami nyilván rangot jelent a társaságban. Szóval, megjött a „Z”, és felvillanyozódtak a fejek, majd hirtelen eltelt pár év, mondjuk 10 vagy 5, vagy 15, és mindeközben nem történt semmi. „Z” ugyanúgy fel-felbukkant helyeken, szerepelt a rádióban vagy a tévében, vagy mondjuk koncertet adott vagy színházban szerepelt, de a budapesti polgár számára, aki a legelső pillanattól kíváncsian várta, hogy most akkor mi jön ki „a Z” történetéből, nem derült ki semmi extra, semmi további. S végül csak azt lehet mondani, hogy „Z” egy arc Budapesten.

 

Vannak ezek az „arcok”, akik egy másik helyen, egy másik városban – de leginkább egy másik időben – talán valamilyen történetben szerepelnének, de itt, Budapesten nincs ilyen történet, ma nincs, ma már nincs. Egyfajta facadizmus ez, az arculat megmaradt, de alóla kiszedtek mindent, ami élt és mozgott. Mindent, ami mozgásban tartotta az egészet. Maradt a homlokzat, ami mögül elbontották az egész épületet. Maradt „a koporsó, amiből eliszkolt a hulla”, maradtak az arcok, akik mögül kikopott az összes történetet. Aztán jöttek az új és újabb arcok, akik mögött sosem is volt semmilyen történet, de ez nem tűnt fel senkinek, hiszen még akiknek volt történet az arca mögött, azok is lelaposodtak 2D-re, vagy lelaposították őket.

Egyfajta hitelválság jött így létre. Elhiteltelenedtek az arcok, s közben az egész történés is elhiteltelenedett. Mert lecsupaszult. Lecsupaszodott. Mert a játék ma már direktben arról szól, hogy kik kezelik a pénztárgépet, hogy kik kezében van a hatalom. Kiknek a kezén megy keresztül az összes elköltött pénz. És ennyi. Művészet? Másodlagos. A művészetben is csak az az érdekes, amit hozzá tud tenni a harchoz, ami a pénztárgépkezelésért folyik. Amit téglaként, utcakőként, molotov koktélként lehet használni, és jól hozzá lehet vágni az ellenséghez, a másikokhoz, akik szintén a pénztárgépet akarják kezelni.

Ezer film van, amit szeretni kell, ezer zene, ezer regény, ezer festmény és építészeti objektum, szeretni kell ezeket, anélkül, hogy kicsit is jók lennének. Kötelező. Ilyen az élet. A kultúra is harc. Csak a harc számít, a pénztárgép kezelési jogának megszerzése. A művészet harcművészet. ÉS így történt, hogy Budapesten az irodalmi magazin politikai magazinná vált. Nem lehet csak úgy irkálni. Ha írsz, szolgáld az ügyet, harcolj, a cél a hozzáférés pénztárgéphez, a többi csak l'art pour l'art, önmagáért való művészet, ami meg kinek kell, és mire?

Az arcok ma már mind nyakig benne vannak a háborúban. A harcok viszont kizárólag Budapestre korlátozódnak. Senki sem megy le vidékre harcolni. Senki sem lépi át a láthatatlan határt, mint Bunuel filmjében a gazdag polgárok azon az estélyen. Senki sem ismeri a vidéket, csak az életmód- és politikai magazinok, website-ok színes híreiből van képünk róla – mondjuk: baltával agyonütötte valaki „a párját”. A vidék a zónán kívül van, plusz, ott nincs az a mítosz, hogy „valami történik”, ott csak az van, ami tényleg van, urak és egyszerű emberek, és bevásárlás, és élet – és élnek, mint a középkorban, csak annyi, hogy ma mindenkinek van kocsija meg kanapéja, meg méregdrága telefon előfizetése.

– 2 – 

A másik tömb, a hatalom másik fele, a másik uralkodóház körbezárta Budapestet, körbezárta a vidékkel, és egy gettót csinált belőle, egy üvegfalakkal körbevett akváriumot, ami aztán Budapest belvárosára szűkült. Ebben élünk, ebben zajlik az élet, illetve ebben élve tettetjük, hogy történik valami, mármint azon kívül, amit úgy hívunk, hogy üzlet. Itt, ebben az üveg-gettóban, leszakadva, és immár totálisan leválasztva az ország többi részéről – Budapest külvárosáról, az ország egészéről – zavartalanul folynak tovább az un. „harcok”.

Naponta lövik fel a közléseket, fényrakétát fényrakéta után, naponta követnek el demonstratív tetteket, és ünneplik meg ezeket abban a hiszemben, hogy az ország egésze még mindig Budapestet nézi, s hogy az egész „harc” még mindig azon múlik, hogy ki a hitelesebb polgár, ki tudja hitelesebben megjeleníteni a polgári méltóságot, és az aranykor elvesztése feletti bánatot, illetőleg fájdalmat.

S bár az előadások csakugyan látványosak, a népesség 90%-át totál hidegen hagyja az egész, úgy ahogy van, és együttérzés helyett csak egyfajta kaján örömet vált ki belőlük a látvány, ahogyan a pénztárgép korábbi kezelői (mert ezek vagyunk mi, ezzel azonosítanak bennünket, meg Gyurcsánnyal, aki a bukott Nixonhoz hasonlóan él és virul, és saját pártja van) most magukra hagyva mindenfélével próbálkoznak, hogy hátha sikerül meghatni „a népet”, hátha ismét az ő oldalukra – a mi oldalunkra – fordul a harci szerencse. Amerikától remélnek – azaz remélünk – segítséget, mint a filmekben. De ami az elmúlt 25 évben bevált, ma már nem működik, érvénytelen.

Ma már minden más, a liberális kapitalizmus (amely a pénz és a tőke liberalizmusa, nem az embereké) bukása óta minden megváltozott, elindult a dekompozíció. A lebomlás. Hatalmas tömegek szakadtak le az intellektuális elitről, az egész Nyugati Civilizáció az olvadó jéghegyek látványára emlékeztet. Leginkább. Amerikában a Trump, Angliában a BRexit, Magyarországon Orbán és Putyin együtt – hol milyen formában üti fel a fejét ugyanaz, ugyanaz a leválasztottság, ugyanaz a lefejezettség, ugyanaz a szétcsúszás. Az intellektuális elit s velük együtt egy egész történelmi kor, no és azt követő posztmodern kultúrája elvált a társadalmak zömétől, s magára maradt kis üveggettókban. Odakint pedig, a gettó falain kívül a néptömegek lázadása zajlik nagyban, felülről irányítottan, mint a Világháború két menete között anno, nálunk: a „Horthy korszakban”. Ennek a lázadásnak a hullámain szörfözik Orbán, mint egy rajzfilm figura. S erre a tűzre önt folyamatosan olajat. Ő is.

Bizony, az embereknek elegük lett. Besokalltak. S többé nem bíznak már meg azokban az arcokban, akiket régen úgy hívtak, hogy a vezetőik. Rájöttek, hogy csak magukra számíthatnak, vagy arra, ami van – Orbánra és Putyinra? – és így most is, miközben beszélünk, egyre forr a szélsőjobbosodás odakint, a gettófalakon kívüli hatalmas területeken, s percenként fordul át egy-egy ember személyisége szelídből vadba, néha veszettbe, és egyre tüzeli őket a látvány, ahogy az egykori elit – mert ezzel azonosítanak minket – az üvegfalú gettóban magára maradva szenved és pusztul.

– 3 – 

Budapestnek persze van egy titka, van egy bűvös szó, ami leírja az egész szitu lényegét, az 50es évektől napjainkig. Ahogyan Charles Foster Kane számára a „Rose Bud” mementó volt, amely a szegénységre emlékeztette, arra, ahonnan jött, a Budapestiek számára a „Rose Hill” ugyanez, a Rózsadomb a kulcs a budapesti reality-hez. Tudniillik az „arcok”, akiknek a játékát mint folytatásos regényt olvasta, napjainkban pedig mint szappanoperát nézte az társadalom egésze, munka után Rose Hill-re szoktak hazamenni hogy lehajtsák fáradt fejeiket. Ott laknak… a gazdagok.

"Rosebud"

Ez a helyzet. Ez az ő saját kis területük. District 2 and district 12. Innen ereszkedtek le mindig a napi játékokhoz, előadásokhoz, s ide tértek vissza a nap végén, mint a félistenek. Azaz, nem az egyszerű / normál polgárok közül emelkedtek ki, mint mondjuk a művészek a 70-es 80-as években, s nem is velük voltak egy közösségben, hanem azokkal, akik odafent laknak, a felső tízezerrel. Itt lakott fent az egykori „szocialista” párt a 70-es években, akiknek a mitológiája egy proletárforradalomra épült meg népakaratra – népkaratére – innen hirdettek emberek közti egyenlőséget, és innen, a felső tízezerből hirdették a szocializmust, a baloldaliságot – a nagytőke és a globális kapitalizmus nagysága előtt nonstop leborulva – a 90-es és a 2000-es években is.

S most is ez megy, onnan fentről küldenek le újabb és újabb megváltókat, vezetőket – arcokat, akik majd barikádra viszik a népet. S még ha időnként beemelnek is maguk közé a népből kiemelkedő „hősöket”, karaktereket, mint az autó sebességváltót zászlajukra tűző helyes és értelmes fiatalok pártját, az Ultra HD-t, hogy nekik is jusson a fél-isteni színpadon,a fél-isteni színjátékban 15 perc hírnév, még ha időnként teret is adnak az alulról érkezőknek, végül mindig a bank nyer, végül mindig minden szál a felső tízezer felhőibe vezet fel, és onnan húzogatják a zsinórokat.

És amikor egy olyan nevű párt bejut a parlamentbe, hogy „mostantól minden más” (MoMiMá), az amerikai követ gratulál nekik először, aztán pedig leszólnak a pártnak, fentről a felhők közül, hogy gondolják meg, és inkább akarják mégis ugyanazt, mint az elődeik, és amikor azok, ott lent NEM-et mondanak, leküldenek közéjük ejtőernyővel egy megbízható embert, aki írd és mondd, szétrepeszti a pártot, és egy új-újpárt alakul a régi emberek zömével, de már módosított tudattal, mert már nem MÁS-t akarnak, hanem a jó öreg UGYANAZ-t. És ennyi.

A színpad egyre szűkül, s ezzel párhuzamosan egyre halványodik az esély, hogy valaha sikerül megszólítani azokat, akik a gettófalakon kívül élnek. Üzenet innen, bentről egyáltalán nem jut át oda, csak maximum úgy, mint egy izzó bronzbika belsejéből kiszűrődő kellemes hangzású hangok. Ráadásul, az üzenetek sosem irányulnak arra, hogy „kedves emberek odakint, jó lenne, ha összefognánk, és ismét egy országban élnénk, mint egykor, ismét egy társadalomként”.

Ilyen üzenetek fellövésére nem kerül sor, hiszen a felső tízezerben komponálják őket, s így a gettólakók legnagyobb fájdalmára még mindig arra megy ki a játék, hogy ez a felső tízezer visszaszerezze a régi hozzáférését a pénztárgéphez. És ennyi. A Budapestieknek nem lehet saját pártjuk, kötelesek a felső tízezer szekerét tolni, hajóját vontatni, s nem alkothatnak közösséget, nem egyesülhetnek újra a társadalom egészével. Mindössze annyit tehetnek, hogy a felhőkből érkező, újabb és újabb megváltókat megtapsolják, és reménykednek, hogy egyszer majd megint minden szép lesz. Valahogy.

– 4 – 

Az arcok pedig egyre-másra bukkannak fel, a gettólakók nem győzik kapkodni a fejüket. Például elkezdenek tüntetni „a diákok”, aztán a több hetes nyüzsgés kavalkádjából kiemelkedik egy szembeötlően trendi kinézetű fiatalember, aki mintha a plakátokról lépett volna le, vagy egy turistabusz hátsóján elhelyezett poszterről. Kifogástalan szakálla van, a 2015-ös szabványnak megfelelően, amit „professional” vagy „smart business beard” néven emlegetnek, s hozzá platinaszőke haj, talán a futurisztikum kedvéért. Aztán ez az „arc”, miután naponta bukkant fel a tévéstúdiókban meg a tüntetések színpadjain, egyszer csak lemondta az egyik fellépését, talán mert a „kormánypárti” média arról cikkezett, hogy az ő alapítványa állítólag pénzt utalt át egy másik srác alapítványának, aki egy tüntetést szervezett ezen a pénzen, és ez valahogy nem volt rendjén való, állítólag. Így a PRIDE színpadán BALÍTÉLET miatt nem jelent meg, és törés keletkezett az image-karrierjében.

De később visszatért, a körszakáll maradt („smart business”, aka „professional”), viszont a hajszíne módosult: barna lett. És tényleg úgy tűnt, hogy minden adott a visszatéréshez, de ekkor felbukkant egy másik arc, szinte a semmiből, pontosan ugyanezzel a kinézettel, és jól irányzott konnotációval, mint mágnes, magához ragadta mindazt, amit az arc, mármint az első és eredeti arc addig elért.

Amikor ez „a második” arc a nyilvánosan felvállalt közmegmentő-közmunkát, az önként vállalt feladatot kitűnő eredménnyel véghezvitte, az első számú arc bizony identitás nélkül maradt. De csak egy pillanatra, mert aztán előre megfontolt szándékkal, jogilag pontosan kidolgozva, mint Mrozek hőse a Rendőrségben, bombát dobott a miniszterre, azaz, mai viszonyokra lefordítva, festékpatronnal dobálta meg a kormánypalota épületét, vízzel lemosható festékkel, ami után terroristaként bántak vele, ahogy Putyin Oroszországában szokás – megbilincselték, meghurcolták, elkövettek mindent, amit amit csak lehet. Azaz, hős lett belőle. Visszaszerezte az arcát, visszaszerezte a jogát a saját kinézetéhez, a saját image-éhez. Helyreállt a rend.

A „második” arc nevére már talán nem is emlékeznek az emberek. Hiába, a hűség nem a budapestiek erőssége. A festékpatron dobálás bevált – zseniális ötlet – és így más „arcok” is követték a mágnesként vonzó példát. Odamentek, dobtak egyet, letartóztatták őket, és jött a nyilvános tárgyalás, és a rengeteg megjelenés a felhők felett irányított médiában. Most viszont, BREAKING, május elsején az est fő attrakciója ismét egy olyan tüntetés, amit a második „short beard” arc szervez és ő a főszereplője, azaz, semmit sem lehet tudni az arc-harc végső kimeneteléről, csak azt, hogy végül mindig csak egy maradhat, mert ez törvény a szórakoztatóiparban.

 
kép: fashionbeans.com

Nem tudni, mit hoz a jövő. Nem tudni, miben reménykedhetnek a budapestiek, „sokan várnak a csodára”, de nem biztos, hogy elegen. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy az újra és újra felbukkanó arcok meg a róluk szóló hírek nem jutnak ki a gettó falain kívülre, s ha kijutnak is, leginkább csak komikusnak tűnnek, s nem ösztönzik gondolkodásra az odakint élő többi magyart – különösen arról nem, hogy nem kellene-e esetleg közösen, egy népként megakadályozni, hogy a jelenlegi kormány eladja az egész országot, és beolvasszák Putyin birodalmába.

Naponta látunk tüntetéseket, a gettó tényleg jól működik mint színpad, de ahogyan 56-ban is hiába várták a felszabadító amerikai csapatokat, most sem valószínű, hogy Budapest segítségére sietnének az elképzelt ejtőernyősök – maximum a hóesésben gyönyörködhetünk. De... „mégis van remény”. Megjelent például egy hír, benne egy hatalmas fotóval: „kormányellenes tüntetésről elhurcolt forradalmárnő”. Reménykeltő hír.. Különösen ami a legutolsó szótagot illeti: NŐ. Lehet, hogy a felhőkből irányított sztárcsináló, arc-csináló média elkezd lányokat felkarolni? Hm! Ez nem lenne semmi! – itt a budapesti fejek (nem minden ok nélkül) felderülnek.

A nők, a végső erő, akiket a korrupt férfiak a végsőkig nem akarnak beengedni a játéktérbe, a nők tényleg képesek másodpercek alatt egyesíteni egy egész társadalmat, egy egész népet – hacsak nem csinálják ki őket, ahogy szokták, lásd az egészségügy hősnője. A nőkben van fantázia, van reménykedni való. Csak persze amikor a nőkben reménykedünk, akkor is ugyanazt csináljuk, mint mindig: a felhőkből irányított média kegyeiben reménykedünk.

 

Ezzel együtt, s mindennek ellenére is: jó lenne! Jó lenne, ha odafentről megengednék, hogy egy nő is kiemelkedjen a tömegből és ARC legyen belőle, és vezető, aki majd más politikát hirdet, és szolidaritást a magyar társadalom egészével. Jó lenne… bizony… és nemcsak a budapestiek számára, hanem mindenkinek. Lehet, hogy a sok tüntetés csúcsa az kellene, legyen, hogy a végén odajárulunk a Rózsadombhoz s a 12. kerület határához, és kérleljük őket, hogy tegyék lehetővé, hogy ez a szegény társadalom felemelhesse saját magát, amíg van benne élet?

-jepe-
2017-05-01

Címkék: politika, politikai sztárok, arcok, mozgalom, sokan várnak a csodára