Mi a magyar? - amikor a csodaszarvas mindent visz ...

Kortárs művészeket kiállítani nagyszerű küldetés, ami minden tiszteletet megérdemel ... Apropó, Nagy Kriszta, akinek mint „kortárs magyar képzőművésznek” van pár válasza a valóságra, nem került be a merítésbe, pedig a Jancsós képe az egész sztorival együtt szinte kívánkozott volna a mücsi falára. De Révész Lászó László-tól sem láttunk semmit, Fuchs Tamás is hiányzott, Menyhárt Tamás detto, hogy a Kis Varsót ne is említsük, nem láttunk egy darab Ef Zámbót sem (talán egyfajta „ez most nem a te sorod” - jellegű kompenzációból, a tavalyi Bizottság kiállítás miatt?:)). Egyszóval, a kiállítás, mint „felhozatal” nem reprezentatív, s így élből elbukja a küldetést, amire vállalkozott.

 
lásd a megnyitón készült fotó-összefoglalónkat

„Kortárs válaszok” ?:)

Természetesen, ha válaszokat akarunk kapni, akkor elmegyünk a következő @rc kiállításra. Az anyag ezzel együtt óriási. Bazi nagy. Csak sajnos, nem áll össze belőle egy reveláció jellegű kép a néző fejében. Nem jön létre a flash, hogy hoppá, tényleg, ez van. Az egész kontextus mesterkélt.

A „művészek reagálnak az aktuális kultúrérára” – koncepciót leginkább talán Dr. Máriás pop képei képviselték Kádárral, Biszkuval, meg Boross Péterrel és Bakács Tiborral, no és a különböző stilizációval megidézett művészekkel (akiknek a műtermében játszódik az adott kép, pl. Kádár Warhol műtermében). Ezekben a képekben persze ott van a proaktív játékosság és a szabadság, hogy arról állít valamit, amiről csak akar, illetve hogy kérdés nélkül is válaszolhat, reagálhat.

Van persze valódi válasz is, Király András Paprika c. installációja: egy hatalmas fürt fekete paprika. Kár, hogy mint ilyen (mint válasz) egy leegyszerűsített expresszió, és inkább csak üzenetértéke van.

Gerhes Gábor Magyar Hold 1. c. képe viszont nemcsak válasznak jó, de képnek is izgalmas, és közben teljesen emblematikus is, még kiállításcímnek, témának is jó lett volna.

a csodaszarvas mindent visz

A műcsarnokba lépve a múltkori Bizottság-kiállítás Wahorn-szekcióját idéző mega-giccseket láthatunk, fából faragott giccs-ősmagyarokat lovon, porcelán-nipp kertitörpe stílusú rockereket gitárral, köztük Mátyás királyt, műanyag zománc kivitelben .) Meg egy fürdőkádba állított aranybiciklit. Szuperr. Csak azt nem tudjuk, hogy mire megy ki a játék, hogy mi a kép, aminek össze kellene állnia.

Itt, az elején olyan művek vannak kiállítva, amik megerősítik a koncepciót, Mátyás, ősmagyarok, a turul madár c. installáció is, hogy a rovásírásos Sztálinváros vége c. didaktikus (és nem helytálló tartalmú) installációt ne is említsük. Ezek a művek az ember nézelődő kíváncsiságát ugyan kielégítik, de közben azért emlékeztetnünk kell magunkat, hogy mi nem ebben a kultúrában élünk.

Az igazi atombomba szintű telitalálat azonban a Csodaszarvas. Ez egyszerűen leviszi az ember fejét. A látogatók a lehető legelképesztőbb kábulatba esnek ezt a rajzfilmet nézve, csak állnak, és bámulnak, többször is csekkolják a feliratot, hogy ez most mi, egyszerűen nem hiszik el – annyira szürreális. Ráadásul ez a mű egy valódi ready made, attól vált művé, hogy kiállították, azaz, a kurátor, Gulyás Gábor alkotóvá lépett elő. Ez a kis rajzfilm önmagában telibe találja a fideszes kultúrérát, az ember tényleg csak néz. Totális szürreál döbbenet. Az amerikai rénszarvasokra emlékeztető állattal kapcsolatban tényleg már csak az hiányzott, hogy a mikulás bácsi szánkóját keresztülvonszolja az égbolton .))


Gulyás Gábor / Jankovics Marcell: Csodaszarvas

Aztán itt egy szoba, tele magyar idézetekkel, köztük a himnusz (vagy a szózat?), igen, egy szoba, amelyben szövegek vannak kiállítva, olvasásra szánva. Minden látogatót sajnálunk, aki itt spontán leállt olvasgatni. Egy szoba, telenyomva, telenyomtatva szövegekkel – enyhén szólva is didaktikus, ráadásul … deja vu – a Bizottság kiállítás szöveg-kiállításos szobája jut az eszünkbe, ami ráadásul térben is kb. pont ugyanott helyezkedett el .)))
Ezek a koncepciós művek azok, amik leginkább leleplezik, hogy a kiállítás egy újabb, ötletszerű kavalkád (kísértetiesen hasonlít a Bizottság kiállításra, amely minden idők leglehangolóbb kiállítása lett).

Nem szerepelt azonban a kiállított művek közt az indexes újságírók spontán alkotmány-illusztráció kollekciója, pedig azok valódi válasz művek a fideszes kultúrárára, kihagyni őket egyszerűen őrültség volt.

 
Fabricius Anna: Magyar Szabvány (2007)

a bőség zavaró

Amit nem értünk, az az, hogy miért van egy-egy művésztől csomó-csomó kép, több helyen? Gerber Pál művei például az egész kiállítás gerincét adják – mindenütt ott vannak. Talán azért, hogy a szöveg-alapú, illetve szövegekkel, karakterláncokkal hangsúlyosan operáló művek egyfajta válasz-kapás érzést keltsenek a nézőben?:) Csiszér Zsuzsi is három helyen volt, három különböző anyaggal. Nem arról van szó, a művek jók, sőt, ami a labirintust és a véres-fehér-zöld kezes „kifeszített” képét illeti, a kiállítás emlékezetes fénypontjai (ez kellett volna, hogy legyen a poszter, és nem a mexikói paprikák). Mégis, ha egy művésztől 3 helyen 3 különböző anyagot vonultatnak fel, akkor az egész tárlatnak lesz egy ötletszerű beütése – amely ötletszerűség a tavalyi Bizottságkiállítást is agyoncsapta. Egy kiállítás egyben egy állítás is – direkt vagy indirekt – és ha nincs valódi állítás, akkor az egész visszahull az ötletszerűség szintjére. Pontosan ez történt.

Az 50 kiállító művész soknak tűnik, mégis kevés. 50 helyett 80-100 művészt kellett volna meghívni, és mindenkit egy-egy helyre koncentrálni, úgy, hogy ha egyszer találkoztál Gerber Pál egy-két művével, akkor máshol már ne bukkanjon fel ő ismét (nem Gerber Pál a hibás :))), máshol bukkanjon fel valaki más.

Kovács Gergő - Péli Barna: Bizalom 2010

csizma az asztalon

Volt egy szoba, ahol opinions címmel közéleti szereplőket szólatattak meg. Itt Schmidt Mária (a Terror Háza igazgatója) is helyt kapott. Tényleg a Műcsarnok világot jelentő falaira való ő? Mitől vált ő számot tevő személyiséggé, akinek a gondolatai számítanak? Hogy kerül Dresch Mihály vagy Bozsik Yvette mellé? Minket Víg Mihály, Menyhárt Jenő gondolatai jobban érdekelnének. Bocs. Plusz: a művészet mindig baloldali – bocs. Jobboldali művészet nincs. Hogy kerül Schmidt Mária önmagaként a Műcsarnokba?

Gerhes Gábor: Magyar Hold - a sisak üvegén tükröződő műteremmel :)))

sikeres kiállítás

Összességében, minden ellenérzésünk ellenére azt mondhatjuk, hogy a vállalkozás jól sikerült, megérte megcsinálni, és megéri megnézni, mert végső fokon, az összes faramuciságával együtt egy valós képet ad arról, amiben élünk. Erről a fideszes kultúréráról. Nem a képek vagy a szobrok, hanem mi magunk vagyunk a kiállítás legfőbb objektumai, ahogyan ott mászkálunk, és mindazt, amit látunk, próbáljuk összevetni a kiállítás poszterén látható mexikói paprikákkal, no és a valósággal.

Nyári kora este, a lemenő nap ragyogása betölti a Hősök terét. Odabent egy fehér szobában cimbalmoznak, meg klarinétoznak, a nézők egy része ott ül a sorokba rendezett karfa nélküli székeken, légkondi nélkül. Végig kell ülniük. Odakint a többiek, party-hoz öltözködve, koktélos vagy boros poharakat tartva csevegnek, miközben a hangszórók ontják odabentről a cimbalom-zenét. Aztán belépünk, s egy lézershow-ba csöppenünk, amit a kis gyerekek persze élveznek, két unott technikus gondoskodik a vetítésről, nem beszélgetnek egymással, de abban a fülledt térben ez nem is meglepő. Később, miután végigtoltuk magunkat a mücsi ezer termén, ugyanitt fogunk kijönni, ezen a lézershow-n és a mesterséges ködön keresztül, és amikor kilépünk vissza, ismét a szabadba, vissza a koktélozó, nevetgélő, partizgató emberek közé, utólag az egész egy fura álomként ülepedig le, ami ugyanolyan valószerűtlen, mint amilyen a party térbe kiszűrődő cimbalmozás volt … De közben mégis kaptunk egy képet, amit elmenthetünk magunknak az emlékeink közé: így nézett ki Budapest és a mi nagy magyar uborkaszezonunk 2012-ben ...