a Gyönyör Visszhangjai – ef Zámbó kiállítás Szentendrén

A megnyitó beszédet feLugossy Laca tartja. Az elején, rendhagyó módon a falnak beszél, háttal a közönségnek. Persze a rendhagyás náluk, a legendás szentendrei művészeknél belépőszintű minimum, ezért ez tulajdonképpen természetesen veszi ki magát.

Laca felemlíti a kezdeteket, amikor először találkozott Öcsivel, az Aranyhomok vendéglő teraszán. Az egész jelenetet „levetíti”, szóban. Nagyon szép momentum ez. Közben Öcsi, pár méterre Lacától, tornacipőben és öltönyben „exponálja” magát – teszi ki magát nyilvánosan annak, hogy a barátja róla beszél. Gyönyörű képek csapódnak be. Laca időnként kitér, s elkalandozik. Lehet, hogy túl tömény és túl triviális neki a szitu, hogy ez lett… hogy ez lett mindabból, amit annak idején elkezdtek, mindabból, amik, ill. akik annak idején voltak és lenni akartak. Ez a történet végkimenetele. Nem, semmi nem áll meg. Minden megy tovább, s ezer cselekményszál van, sőt, millió, de akkor is, a történet végkimenetele ez, ami most van. Felnőttek lettek, s bár a játék nem áll meg, megkerülhetetlen tény, hogy befutottak a célba. Ők is, és velük együtt mi is, akik velük utaztunk, akik művészetüknek, mint egy előadásnak, performance-nek, a közönségei voltunk, s az ő művészi megnyilvánulásaikon keresztül éltük át a valóságot, kölcsönkapva tőlük a szemüvegüket. Mi mind befutottunk most valamiféle célba.

Szomorú – ezzel együtt barátságos – pillanat ez. Valaminek vége… de.. Rengeteg gyerek van. Öcsi gyerekei, Laca gyerekei, mások gyerekei, egykori csajok és srácok gyerkőcei. Ha az avantgardizmusunkat kikapcsoljuk, és csak mint hétköznapi, egzisztenciát építő emberekként tekintjük a szitut – ami Szentendrén manapság nem lehetetlen – akkor minden szuper. Akkor elmondhatjuk, hogy egy generáció kihozott magából mindent, amit csak elképzelni lehet. Apait, anyait. Akkor elmondhatjuk, hogy megvolt, és elmondhatjuk, hogy gyönyörű volt.

De ha a másik szemünkkel nézzük – hisz' mindig kérdés, hogy „melyik szememmel, melyik szememmel” – akkor úgy tekinthetjük, hogy volt egy monumentális kísérlet, ami nagyon jól sikerült, gyönyörű eredményeket, gyönyörű képeket produkált, de mostanra elveszítette az erejét, és többé már nem úgy avantgárd, mint egykor. Cserébe persze híres, elismert, legitim s befutott.

Nem, nem a zseniális művészek veszítettek mágikus erejükből. Dehogy is. Még csak „használtakká sem váltak”. Inkább az van, hogy ma már más világban élünk, amiben nem igazán van helye bármiféle avantgárdnak. Értsd, nincs helye annak, hogy művészek borítsák az asztalt, hogy „eltérjenek a sémától” (utalok itt Laca beszédére). Simán eltérhet bárki, tulajdonképen ezt várjuk. Ez a séma. Mind Öcsi, mind Laca, átütő művészetben utazik. Művészetben, amelynek leplezetlen célja az átütés. Az, hogy eljusson más emberekhez, és megvilágosítsa őket, vagy hogy beszélgetést kezdeményezzen a kommunikációs töltet, amit kilőttek. Ma már viszont mindez sémaként van regisztrálva. Egy ember hamarabb találkozik a séma leírásával, mint magával egy átütő művel.

Ez a megnyitó azonban nem a zsenialitásról szólt, s nem az átütő kommunikációról, hanem valami másnak a megjelenését konstatálta, egy olyan korszaknak a kezdetét, illetve ittlétét, amelytől totálisan idegen ez az avantgardizmus, s az egész avantgárd attitűd. Szentendrei művészek? Mit jelent az ma, hogy Szentendre? Körülbelül olyasmit, mint Tokaj a borvidékek körében. Egy hely, ahonnan jó képek származnak. De mi történt az élettel Szentendrén? Biztos, hogy Szentendre még mindig ugyanaz a város? S persze ugyanezt kérdezhetjük Budapesttel, s más világvárosokkal kapcsolatban is.

Az elmúlt évtizedek során drasztikusan átalakultak a szokásaink, életvitelünk részletei gyökeresen megváltoztak. A művészettel való konfrontáció, érintkezés a legizgalmasabb dolog volt régebben. Ma már mást várunk a művészettől, és a saját életünktől is. Egy ef Zámbó kép, vagy egy feLugossy, vagy egy Wahorn, egyszerűen vérforralóan izgalmas élményt nyújtott anno. Mint valami portál, amin keresztül egy alternatív valóságba léphettél be. Ha nyitott voltál rá, ha képes voltál ráhangolódni, akkor egy olyan világ nyílt meg előtted, ami az egész életed megváltoztathatta.

Ez volt a szitu régen. Ma azonban az van, hogy sem egy kép, sem egy koncert nem kavarja úgy fel az embereket többé, hogy abból bármi olyan fejlemény jöhetne ki, ami bárkinek megváltoztatná az életét.

Ma már tudjuk, hogy a non-avantgárd életstílus a nyerő az év 365 napján. S tudjuk, bebizonyosodott, hogy semmi értelme nincs abba a különös, más hangulatba kerülni, amelyből az egész valóságot másképp látjuk, mintha egy Monty Python filmet néznénk. Nincs értelme, mert úgyis mindig visszazökkenünk a hivatalos mederbe. Abba, amiben mindenki van. A „forradalom” egyszerűen nem lehetséges. Mármint nem lehetséges az, hogy egy „jó stílus”, egy újszerű világlátás, valóság-percepció átterjed egy kisebbségről a tömegekre, és ezért ma már maguk sem „ugrunk be”. Nem leszünk balekok.

Tudjuk, hogy ma már fordított az irány. A tömegek kultúrája szivárog be az eredeti életet élni próbáló kisebbség életébe. Hovatovább, mindenkinek az életébe a tömegek kultúrája „szivárog” illetve áramlik be. Ez folyik a csapból. Pont ettől tömegkultúra a tömegkultúra, hogy a média tömegekhez juttatja el, no és mert tömegeket csinál a emberekből.

Ebben a kontextusban, ebben az életkörnyezetben a művészet már nem lehet az, mint egykor – mint mondjuk a 80as vagy 70es, vagy 60as években, vagy mint az 1860as évektől kb. 1985-ig. A művészet már nem lehet az a lázító láng, ami a lobogó művészektől átterjed a műveik közönségére, és megváltoztatja az általános látásmódot, a tudatot, a „consciousness”-t.

A művészet ma már show-műsor, az emberek egy Kilgore Trout-os megvilágosultsággal felfegyverkezve ma már tudják, hogy a művészek is gépek, akik azért csinálják azt, amit, mert ők meg ebből élnek. A mindenütt jelenvaló-, jelenlévő média segít, illetve elintézi, hogy ez a megvilágosultság mindenkihez eljusson.

Ő azért csinálja azt, amit csinál, mert ő egy művész, s nem azért, hogy te is azt csináld, vagy hogy átvedd a viselkedését, a tudatosságát (consciousness), a stílusát, az élethez való hozzáállását. Azaz, nem akar átadni neked semmit. Nem tanít, nem okít, nemvilágosít meg, csak szórakoztat. Ez a szitu, így van a játéktér berendezve.

Fura volt látni ef Zámbó István képeit ma, 2016-ban a szentendrei Ferenczy múzeumban. Nagyon jó képek, nagyon szép képek. Persze a sok (sok-sok) százból csak néhány kép ez, de nem okvetlenül a mennyiséggel van a probléma (bár azzal is). A probléma az, hogy ezekből a képekből kivonták a forradalmiságot – illetve, elnézést, helyesbítek – ezeket a képeket egy idegen kultúrában állították ki, amelyben a nézőkből már kivonták a forradalmiságot, illetve a nézők önként vonták ki magukból azt. Idegen környezetben állították ki őket, amelyben garantáltan nem gyújthatnak lángra semmit. S mi voltunk, mi vagyunk ez az idegen környezet, a bankszámláikkal, autóinkkal, főnökeinkkel, beosztottjainkkal, céges lojalitásunkkal, reklám-fogyasztásukkal, karrier-kompromisszumainkkal, pénzügyi pragmatizmusunkkal, politikai felpaprikázottságunkkal, átpolitizált tudatunkkal, a hétvégi tesco/stb bevásárlásunkkal, a nonstop bekapcsolva tartott televízióinkkal, facebook-képernyőinkkel, az önkéntes média-fogyasztásunkkal.

Mi vagyunk azok, akik miatt nemcsak az ef.Zámbó képek nem működnek már úgy, mint egykor, de valójában semmilyen más élvonalbeli, eredeti kép sem. Még David Bowie zenéje sem. Immunissá váltunk a művészetre, csupán szórakozásként fogadjuk be.

ef Zámbó Istvánnak minden alkotása felszabadítóan filozofikus, buja, frivol és szomjúságot gerjesztő. Képei, gondolatai – zenéi – egy egyedi univerzumot képeznek, amelyben akár csak egy rövidebb kirándulást tenni is óriási élvezet. Gondolatai maximálisan gyakorlatiasak – csak nincs meg bennük a mindenütt máshol, a médiában mindenütt jelenlévő korlátoltság. „Moss el mindent magad után” – hogy csak egyet említsek a rengeteg megvilágosító sci-fi bölcsességből. ef Zámbó önmagában egy Waldorf iskola. Felnőtteknek, és még gyerekeknek is. Univerzálisan. A Waldorf isik jellegzetessége pedig nem az, hogy egy Kafka novellába illő extrém mutatványra tanítják meg a fiatal elméket, hanem hogy segítenek abban, hogy mindenkiből kibontakozzon mindaz, ami benne rejlik.

ef Zámbó univerzuma egy különlegesen izgalmas hely, egy különlegesen izgalmas tér, amelybe belépve holtbiztos, hogy módosul a tudatod. A belépés azonban lehetetlen manapság, mint ahogyan ma már lehetetlen egy Űroperát megrendezni is, s persze ezer más dolgot is.

ef Zámbó István ma is „a régi”, a szó legjobb és legfrissebb értelmében, Laca is a régi ugyanúgy. Ugyanaz a töltés, ugyanaz a vulkán, mindkét művész precedens nélküli ön-konzisztenciát képvisel. Mi nem vagyunk már azok, akiknek lennünk kellene. Egyénekként még talán-talán, szo-szo, de közösségként, közönségként, kultúrközegként már biztosan nem. Immunissá váltunk arra, ami a felemelkedésünket jelentette egészen az 1860-as évektől a 80-as évek kellős közepéig.

A megnyitó így egy olyan rítus volt, mintha két gyönyörű szellem visszazárta volna magát a palackba, amelyből anno kiszabadultak. S persze nem, nem ők zárták magukat vissza, naná, hogy nem, hanem mi tettük ezt velük s a művészetükkel, passzív és indirekt módon. Mi tettük ezt magunkkal. Vicces belegondolni, hogy a ma még csak nem is tételezett utókor – úgy 10-20 év múlva, egy totál más valóság-koncepcióban utazva – hogyan fog majd rólunk beszélni, miközben az oviban a gyerekeket a mai buta reklámok és komputerjátékok helyett ef Zámbó s feLugossy képekkel „etetik”, táplálják, inspirálják majd :)