2007-10-02
Ízlések és Pofonok
Bella Martha New York-ban
A német Bella Martha egy igazi filmélmény volt, sokadszori megnézésre is, úgyhogy nem lehet mondani, hogy látatlanban ne lettünk volna ellenére egy amerikai feldolgozásának. Kifejezetten utálatosan álltunk hozzá a Zeta-Jones-os feldolgozáshoz, tudván, a nyomába sem ér majd az eredetinek. Nos, bár nem lett ugyanolyan jó, azért itt az ideje, hogy újragondoljuk a prekoncepiónkat.
A Bella Martha egy megható dráma, aminek a fõhõsnõje éppenséggel
egy mesterszakács. (2001-ben készült, amikor még nem volt akkora kultusza a fõzésnek). Az õ életét az ételek szofisztikált elkészítése, a professzionális szintû és érzelmekkel telített konyhamûvészet tölti be, ami lefedi az összes világgal kapcsolatos megnyilvánulását. A konyhában csodásan mûködik a rendszere, az általa elkészített ételeknek nemcsak remek ízük, de lelkük is van, ezzel együtt Martha magánélete üres és sivár. Esténként egyedül eszik, nincs senkije, csak a pszichiátere, akivel nem osztja az érzéseit, ellenben finom ételeket fõz neki. Martha mindennapjai egy tragikus baleset után változnak meg, miután a húga kislánya hozzá kerül.
A Bella Martha egy különleges hangulatú európai
film volt, amiben a német szakácsnõ és az olasz szakács nemcsak érzelmileg, alkatilag, de kulturálisan is összecsapott egymással, aminek a jeleneteiben a bõrünkön éreztük a hideg német téli napokat, és amiben helye volt egy olyan egy-az-egyben számnak is, mint a …, amit egyébként az amerikai verzió is szépen átvett (vagyis megvett)). Szeretjük a Bella Martha-t, és hamar az egyik kedvenc "szakácsos" filmünkké lépett elõ (A Szakácspárbaj mellé).
Így, amikor elõször hallottunk róla, hogy ″az amerikaiak″ remake-et terveznek belõle, jól felháborodtunk rajta. Minek kell amerikainizálni egy filmet, ami úgy jó, ahogy van, és ami az amcsi közönségnek is ugyanazt adja, mint az európaiaknak? Nos, a válasz
sokrétû, de szerepet játszanak benne: a valószínûsíthetõ siker, vagyis a pénz, az eredeti forgatókönyvek hiánya a Hollywood-i piacon, a világ gazdagabb felén tomboló konyhamûvészeti õrület, és még sokan mások, de mindegy is, a tény, hogy a Warner Bros. Stúdió megvásárolta a jogokat, és elkészített a maga amerikai Bella Martha-ját. A legmeglepõbb fordulat pedig az, hogy a majdnem képenként lemásolás ellenére sem lett rossz a film. (Ebben nagy szerepe van a különbözõ végkifejletnek, vagyis annak, hogy a film utolsó egyötöde már külön utakon járt az eredetitõl.)
Felesleges leakadnunk azon, hogy mennyire egy-az-egyben másolta a film a Bella Martha-t, kezdve a fõszereplõ lány
karakterével (Martina Gedeck és Catherine Zeta-Jones nagyon hasonlítanak egymásra), az eredetileg olasz, a No Reservations-ben pedig Olaszországot megjárt amerikai szakács-fickó karakterével (Sergio Castellitto és Aaron Eckhart játékában), a terhes szõke lány kinézetével, az extra finomságokkal, a véres marhahús-konfliktussal, Martha/Kate hûtõházas elbújásaival, vagyis majdnem mindennel. Tény, hogy nem sok újítással jött elõ a remake (szinte kizárólag a végkifejlettel), de az azért elég jól mûködött, plusz a legtöbb No Reservations-nézõ nem látta a Bella Martha-t, úgyhogy nekik minden elem új - vagyis továbbléphetünk a másolási problémán.
Zeta-Jones (Kate) tehát egy magányos, zárkózott fiatal nõt játszik, aki New York egyik legfelkapottabb
(francia?) éttermében dolgozik fõszakácsként. Összes szenvedélyét az ételeibe öli, a hétköznapjai pedig eseménytelenül peregnek a munkaidején túl. (Itt nem érezzük annyira a lány elszigeteltségét és zárt világát, mint a Bella Martha-nál éreztük, ahol ez szinte sütött a remek Martina Gedeck-bõl, de azért valamennyire itt is átjön ez az alapszituáció.)
Aztán egyik nap egy komor telefonhívás, Kate nõvére autóbalesetet szenvedett a kislányával, Zoe-val együtt, õ meghalt, a kislány viszont túlélte. Kate magához veszi Zoe-t, és ezzel minden átmenet nélkül egy teljesen új élet kezdõdik számára. Eddig csak magára kellett gondolnia, csak a saját szükségleteirõl kellett gondoskodnia, most viszont egy új élõlény élete van rábízva, aki nemcsak eszik-alszik-jön-megy, hanem éppen hihetetlenül boldogtalan, sérülékeny és haragos.
A kettejük kapcsolata finoman építkezik (bár ebben is alulmarad a film az eredetihez képest), de azért itt is érzékeljük a félénk közeledést egymás felé, a zárt és a sérült világok találkozását, a
sebek nagyon lassú gyógyulását, és az egész mögött levõ alapvetõ szeretetet és kölcsönös szimpátiát. Kate és Zoé több érzelmi vihart él át együtt, miközben mindketten gyászolnak, és miközben Kate élete észrevétlenül elkezd jobbá válni. Ebben nemcsak Zoénak, hanem az étterme új szakácsának is fõszerepe van, egy helyes fickónak, Nick-nek, aki Kate ellentéte a legtöbb dologban (laza, éneklõs, közvetlen és eszik napközben is). Õk ketten egy konyhába kényszerülnek egy idõre, ami szintén felborítja Kate jól berendezett világát, nem is beszélve a másodpercek alatt kialakuló kölcsönös vonzalomról. Jó történet, szó se róla, nem véletlenül voltunk oda már az elsõ filmért is.
Miközben csodásan hangzó nevû és pompásan kinézõ kajákat ütnek össze, Kate és Nick a rivalizálás és egyéb mellékvágányok ellenére is egymásba szeret, úgyhogy a film közepetájt egy boldog család képe kezd körvonalazódni
a szemünk elõtt. De a dolgok nem filmszerûen, hanem életszerûen alakulnak, ami szerencsére nem jelenti azt, hogy horror vége lesz a történetnek. A film kifejezetten normális végkifejletet kap, méltó tengerentúli társát az európai verziónak.
A No Reservations alkotói tényleg komolyan vették, hogy rendesen átültessék amerikai nézõpontra a német drámát, olyannyira, hogy például a ″videós″ jelenetet is átvették, ami az eredeti film érzelmi gócpontja volt, a videófelvétel, amin Lina/Zoé és édesanyja a tengerparton játszanak egymással, hihetetlenül boldogan, miközben Martha filmezi õket. A Bella Martha-ban ez a jelenet egyszerûen szívbemarkoló volt, olyan, amit nem felejt az ember. Itt is átvették a videó-felvételt, bár nem teljesen úgy, ahogy az eredetiben, viszont itt is mûködött, és megtette a maga hatását.
Itt is pompás kaja-költemények születnek, bár azért kicsit mások, mint a németeknél, itt a szarvasgomba totál fõszereplõ lesz, mint ahogy a créme brulée nevû édesség is, amit látványosan, hõpisztollyal készítenek, és ami megfelelõen sznob édesség a New York-i közönségnek.
Bár nem túlságosan kedveljük Zeta-Jones-t, mióta gazdag Michael Doglas-feleségként nyomja, azért a játékába nem nagyon tudnánk belekötni, mert igaz, hogy nem adott bele apait, anyait, de azért rendben volt. Aaron Eckhart esetében viszont eleve jó hír, hogy ezúttal nem negatív szerepben tündököl (Thank You For Smoking, A Felejtés Bére), és tény, hogy meggyõzõen játszotta az olaszos helyes fickót. Lehetett volna nagyobb vibrálás a két fõszereplõ között, de így is teljesen élvezhetõ lett a film, a maga romantikus vonalával együtt.
A Bella Martha totál kedvenc, a No Reservations viszont egy kellemes mozieste/délután/reggel, amit a romantikára kicsit is fogékony nézõtáraink bírni fognak - sõt, nemcsak õk.
egy mesterszakács. (2001-ben készült, amikor még nem volt akkora kultusza a fõzésnek). Az õ életét az ételek szofisztikált elkészítése, a professzionális szintû és érzelmekkel telített konyhamûvészet tölti be, ami lefedi az összes világgal kapcsolatos megnyilvánulását. A konyhában csodásan mûködik a rendszere, az általa elkészített ételeknek nemcsak remek ízük, de lelkük is van, ezzel együtt Martha magánélete üres és sivár. Esténként egyedül eszik, nincs senkije, csak a pszichiátere, akivel nem osztja az érzéseit, ellenben finom ételeket fõz neki. Martha mindennapjai egy tragikus baleset után változnak meg, miután a húga kislánya hozzá kerül.
A Bella Martha egy különleges hangulatú európai
film volt, amiben a német szakácsnõ és az olasz szakács nemcsak érzelmileg, alkatilag, de kulturálisan is összecsapott egymással, aminek a jeleneteiben a bõrünkön éreztük a hideg német téli napokat, és amiben helye volt egy olyan egy-az-egyben számnak is, mint a …, amit egyébként az amerikai verzió is szépen átvett (vagyis megvett)). Szeretjük a Bella Martha-t, és hamar az egyik kedvenc "szakácsos" filmünkké lépett elõ (A Szakácspárbaj mellé).
Így, amikor elõször hallottunk róla, hogy ″az amerikaiak″ remake-et terveznek belõle, jól felháborodtunk rajta. Minek kell amerikainizálni egy filmet, ami úgy jó, ahogy van, és ami az amcsi közönségnek is ugyanazt adja, mint az európaiaknak? Nos, a válasz
sokrétû, de szerepet játszanak benne: a valószínûsíthetõ siker, vagyis a pénz, az eredeti forgatókönyvek hiánya a Hollywood-i piacon, a világ gazdagabb felén tomboló konyhamûvészeti õrület, és még sokan mások, de mindegy is, a tény, hogy a Warner Bros. Stúdió megvásárolta a jogokat, és elkészített a maga amerikai Bella Martha-ját. A legmeglepõbb fordulat pedig az, hogy a majdnem képenként lemásolás ellenére sem lett rossz a film. (Ebben nagy szerepe van a különbözõ végkifejletnek, vagyis annak, hogy a film utolsó egyötöde már külön utakon járt az eredetitõl.)
Felesleges leakadnunk azon, hogy mennyire egy-az-egyben másolta a film a Bella Martha-t, kezdve a fõszereplõ lány
karakterével (Martina Gedeck és Catherine Zeta-Jones nagyon hasonlítanak egymásra), az eredetileg olasz, a No Reservations-ben pedig Olaszországot megjárt amerikai szakács-fickó karakterével (Sergio Castellitto és Aaron Eckhart játékában), a terhes szõke lány kinézetével, az extra finomságokkal, a véres marhahús-konfliktussal, Martha/Kate hûtõházas elbújásaival, vagyis majdnem mindennel. Tény, hogy nem sok újítással jött elõ a remake (szinte kizárólag a végkifejlettel), de az azért elég jól mûködött, plusz a legtöbb No Reservations-nézõ nem látta a Bella Martha-t, úgyhogy nekik minden elem új - vagyis továbbléphetünk a másolási problémán.
Zeta-Jones (Kate) tehát egy magányos, zárkózott fiatal nõt játszik, aki New York egyik legfelkapottabb
(francia?) éttermében dolgozik fõszakácsként. Összes szenvedélyét az ételeibe öli, a hétköznapjai pedig eseménytelenül peregnek a munkaidején túl. (Itt nem érezzük annyira a lány elszigeteltségét és zárt világát, mint a Bella Martha-nál éreztük, ahol ez szinte sütött a remek Martina Gedeck-bõl, de azért valamennyire itt is átjön ez az alapszituáció.)
Aztán egyik nap egy komor telefonhívás, Kate nõvére autóbalesetet szenvedett a kislányával, Zoe-val együtt, õ meghalt, a kislány viszont túlélte. Kate magához veszi Zoe-t, és ezzel minden átmenet nélkül egy teljesen új élet kezdõdik számára. Eddig csak magára kellett gondolnia, csak a saját szükségleteirõl kellett gondoskodnia, most viszont egy új élõlény élete van rábízva, aki nemcsak eszik-alszik-jön-megy, hanem éppen hihetetlenül boldogtalan, sérülékeny és haragos.
A kettejük kapcsolata finoman építkezik (bár ebben is alulmarad a film az eredetihez képest), de azért itt is érzékeljük a félénk közeledést egymás felé, a zárt és a sérült világok találkozását, a
sebek nagyon lassú gyógyulását, és az egész mögött levõ alapvetõ szeretetet és kölcsönös szimpátiát. Kate és Zoé több érzelmi vihart él át együtt, miközben mindketten gyászolnak, és miközben Kate élete észrevétlenül elkezd jobbá válni. Ebben nemcsak Zoénak, hanem az étterme új szakácsának is fõszerepe van, egy helyes fickónak, Nick-nek, aki Kate ellentéte a legtöbb dologban (laza, éneklõs, közvetlen és eszik napközben is). Õk ketten egy konyhába kényszerülnek egy idõre, ami szintén felborítja Kate jól berendezett világát, nem is beszélve a másodpercek alatt kialakuló kölcsönös vonzalomról. Jó történet, szó se róla, nem véletlenül voltunk oda már az elsõ filmért is.
Miközben csodásan hangzó nevû és pompásan kinézõ kajákat ütnek össze, Kate és Nick a rivalizálás és egyéb mellékvágányok ellenére is egymásba szeret, úgyhogy a film közepetájt egy boldog család képe kezd körvonalazódni
a szemünk elõtt. De a dolgok nem filmszerûen, hanem életszerûen alakulnak, ami szerencsére nem jelenti azt, hogy horror vége lesz a történetnek. A film kifejezetten normális végkifejletet kap, méltó tengerentúli társát az európai verziónak.
A No Reservations alkotói tényleg komolyan vették, hogy rendesen átültessék amerikai nézõpontra a német drámát, olyannyira, hogy például a ″videós″ jelenetet is átvették, ami az eredeti film érzelmi gócpontja volt, a videófelvétel, amin Lina/Zoé és édesanyja a tengerparton játszanak egymással, hihetetlenül boldogan, miközben Martha filmezi õket. A Bella Martha-ban ez a jelenet egyszerûen szívbemarkoló volt, olyan, amit nem felejt az ember. Itt is átvették a videó-felvételt, bár nem teljesen úgy, ahogy az eredetiben, viszont itt is mûködött, és megtette a maga hatását.
Itt is pompás kaja-költemények születnek, bár azért kicsit mások, mint a németeknél, itt a szarvasgomba totál fõszereplõ lesz, mint ahogy a créme brulée nevû édesség is, amit látványosan, hõpisztollyal készítenek, és ami megfelelõen sznob édesség a New York-i közönségnek.
Bár nem túlságosan kedveljük Zeta-Jones-t, mióta gazdag Michael Doglas-feleségként nyomja, azért a játékába nem nagyon tudnánk belekötni, mert igaz, hogy nem adott bele apait, anyait, de azért rendben volt. Aaron Eckhart esetében viszont eleve jó hír, hogy ezúttal nem negatív szerepben tündököl (Thank You For Smoking, A Felejtés Bére), és tény, hogy meggyõzõen játszotta az olaszos helyes fickót. Lehetett volna nagyobb vibrálás a két fõszereplõ között, de így is teljesen élvezhetõ lett a film, a maga romantikus vonalával együtt.
A Bella Martha totál kedvenc, a No Reservations viszont egy kellemes mozieste/délután/reggel, amit a romantikára kicsit is fogékony nézõtáraink bírni fognak - sõt, nemcsak õk.
-olasz-
2007-10-02