A Nagy Kiárusítás

A félelem, a nyomor ugyanúgy fásultsághoz vezet, mint az abnormális jólét. A fásultság, a közöny révén egy-egy embernek roppant nehéz közösséget vállalnia valaki mással, aki éppen szenved, a közönyt pedig roppant tudatosan és módszeresen lehet terjeszteni egy-egy társadalomban, úgy át lehet vele itatni egy társadalmat, hogy az emberek teljesen elveszítik cselekvőképességüket. Képzeljünk el egy srácot a metró aluljárójában, aki segítségért kiabál, miközben a BKV biztonsági személyzete veri. Képzeljük hozzá, hogy senki sem mer a segítségére sietni. Mindez megtörtént, szóval ezek után érdekes kérdés, hogy mennyire tud bennünk szimpátiát kelteni, mennyire tud az oldalára állítani minket egy történet, amely arról szól, hogy a dél-afrikai SOWETO-ban egy fekete srác illegálisan visszakapcsolja az áramot olyan embereknek, akiknél az áramszolgáltató kikapcsolta azt.

A Nagy Kiárusítás egy SOWETO-i fiatalember történetével kezdődik. Elmagyarázza nekünk, ki ő, mit csinál és miért, majd látjuk munka közben is. A természetes reakciónk a látottakra az, hogy a fiatalember anarchista, és hogy bár érzelmileg megértjük, tetteivel nem tudunk azonosulni. Ha valaki nem fizet az áramért, akkor ne is használja - hangzik bennünk automatikusan az évtizedek során a Népszabadság által ránk testált belső, saját hangunkon szóló liberális érvelés. A történet azonban itt még nem ér véget. Te mit tennél e SOWETO-i fiatalember helyében? Adva van egy 150 000 lelket számláló város, illetve városrész, Johannesburg egyik lepusztult része, ahol havonta átlagosan 20 000 háztartásban kapcsolják ki a villanyt. Könnyű kiszámolni, hány hónap kell, hogy az egész város sötétségbe boruljon, és visszakerüljön a sötét középkorba.

Mit tehetnek az ott élők? Nincs pénzük, hogy áramot vásároljanak. Nincs semmijük, munkájuk sincs. Az áramszolgáltató, az ESKOM a privatizáció után hamar bevezette az előfizetői rendszert, mint a kártyás, „pre payed” mobilszolgáltatóknál, vagy mint a pénzbedobós rendszereknél, SOWETO-ban is, ha áramot akarsz, előre meg kell venned, ha fizettél, ha van egységed, a házad falára szerelt SIEMENS készüléken egy vigyorarc mutatja, hogy jó fogyasztó vagy, ha kezd lemerülni az egységed, a vigyorarc elkomorul, majd abban a szent pillanatban, hogy elfogyott, a SIEMENS készülék leválaszt téged az elektromos hálózatról, és kivet a civilizáció városfalain kívülre, a sötét és hideg középkorba. Egy átlagos néni összes havi pénzének az élelmiszereken kívül fennmaradó összes hányadát áram-egységekre költi, és így a vigyorarc 2 egész napig ott virít a készülékén, mielőtt otthona (kunyhója) ismét sötétségbe borulna. Ennyire futja a pénzéből. Másnak ennyire sem. Mit tegyen, vásároljon mérget, és adja fel? Szálljon ki az életből önként? Menjen egyetemre és fusson be karriert, hogy legyen pénze az áramra? Nyomorogjon életfogytig sötétben? Mit tehet ő, és mit tehet a közösség érte? Mégiscsak egy ország állampolgára, egy közösség tagja, egész életében dolgozott, adózott, a közösség nem tesz érte semmit? Lassú halálra van ítélve, mint mindenki, aki ebbe a városrészbe kerül?

Lassú halálra van ítélve úgy, hogy a közösség, amelyhez tartozik, semmit sem tehet érte, hanem csak annyit tud mondani, ha áram kell neki, fizessen, ha nincs pénz, nincs áram? A közösség csak ennyit tud mondani neki, mert az áram liberális recept szerint magántulajdon („liberális” = „gazdaságilag liberális”, ami viccből sem egyenlő a szabadságjogok iránti elkötelezettséggel). A közösség nem tehet semmit a néniért, hiszen az áram magántulajdon, és a törvények védik a magántulajdont, bárki azt tehet a magántulajdonával, amit akar, és senki sem köteles szétosztani azt, vagy annak egy részét. Értsd, ez pontosan annak felel meg, mintha azt mondanánk, hogy amikor ott fekszik egy ember az út szélén, elgázolva, a liberális recept szerint senki sem köteles autójával őt kórházba szállítani - ha az illető nem fizet érte. Ez azért súlyos, mert fejlett társadalmakban törvény kötelezi az embereket az egymás iránti segítségnyújtásra - az USA-ban egy személy nemrég pl. súlyos börtönbüntetést kapott, amiért hagyott meghalni egy elgázolt embert, amiért nem nyújtott segítséget. A társadalomnak pont ez a receptje, hogy a közösség tagjai felelősek egymásért, a közösség felelős a tagjaiért. A SOWETO-i szituációban semmiféle közösség nem vállal semmiféle felelősséget a néni iránt, magára van hagyva, mint egy ősember a civilizáció falain kívül. Tetejébe mindennek, ezeket az embereket tömegesen rekesztette ki a társadalom egy másik része a város falain kívülre - mint egy gettóba, mint egy koncentrációs táborba, amit gyakorlatilag nem áll módjukban elhagyni. Szép történet, nemde?

Amikor a fehér Starsky és Hutch elkoboznak egy autót egy bűnöző üldözése közben, senkinek sem jut eszébe félteni a magántulajdont. Majd a rendőrség, illetve a város megfizeti az illető kárát - gondoljuk. A rablás vétsége pedig fel sem merül, hiszen közérdekből kifolyólag kobozták el az illető járművet. Ezt minden gyerek simán megérti. Azt azonban már nehezebben fogja fel bárki, hogy egy SOWETO-i (SOWETO mozaik szó, azért csupa nagybetű) fiatalember, ha már visszaküldték a közösségét az ősközösségi társadalmak szintjére, ősközösségi módon, a közösség érdekében egyszerűen megjavítja a szétkapcsolt áramköröket, és családokat, embereket kapcsol vissza a civilizációt jelentő elektromos hálózatra. Florian Opitz filmje metszően briliáns, mert elképesztő empátiával és közben végtelen távolságtartással hozza közelünkbe ezeket az emberi tragédiákat, úgy, hogy a lépést a filmben szereplő emberek, életek, sorsok felé nekünk magunknak kelljen megtenni. Bizonyára, sőt, bizonyítottan nagy dolog kontaktust teremteni egy gorillával, ám ez minden bizonnyal eltörpül ahhoz az élményhez képest, amit más emberekkel való kontaktusteremtés, más emberek sorsával való azonosulás jelent, és itt nem hírességekről, hanem olyan emberekről beszélünk, akikre rá van tapasztva a címke, a bélyeg, hogy „más emberek”, hogy „nem igazán részei a társadalomnak”.

Az 53 éves anya, Minda története még durvább. A pénzbedobós, privatizált rendszert ő egy Shakespeare-i tragédiába illő kín formájában kell, hogy elszenvedje. Lear király a mélyponton nem volt annyira súlyosan kínokra ítélve, mint Minda, akinek hetente 2x, de legalább 10 naponta 1x meg kell szereznie bizonyos mennyiségű pénzt ahhoz, hogy a fia életben maradhasson (beteg a veséje, és a dialízis baromi drága dolog). Hogy lehet ennél durvább kínzást elképzelni? Egzisztencia, jövő nélkül, egy 53 éves nő - egy 16 éves gyerekkel, akinek az életben maradásához 10 naponta 1x rengeteg pénzt kell bedobnia egy fizetős egészségügy pénzbeszedő automatájába? Vannak horror-történetek, amikkel semmit sem tudunk tenni - sajnos. Szegény emberek, akiknek ki kellett ugraniuk a WTC ablakaiból, hogy elkerüljék a tűzhalált, szomáliai éhező gyermekek, uszonyaik miatt lemészárolt cápák, gorillák, Tiananmen téren meggyilkolt egyetemisták, a Putyin alatt kivégzett újságírók, a sor végtelen, végtelenül hosszú.

Látunk egy súlyos beteg ágya mellett kézi pumpával lélegeztető férfit, és arra gondolunk, szegény manilai emberek, nincs pénzük, nekik csak ez az egészségügy jutott, nem tehetünk semmit. Ugyanakkor a saját egészségügyünkkel itt és most, Magyarországon pontosan most teszik ugyanazt, amit az övékkel tettek. Vajon a saját történetünket is úgy kell-e fásultan és közönyösen végignéznünk, mintha az egy másik emberrel, egy „más emberrel” történne, akinek eleve elrendelve ez a sorsa és amin nem lehet megváltoztatni?





Bolíviában, COCHABAMBA-ban a privatizáció, a pénzbedobós rendszer ugyancsak előrehaladott, az utolsó állomás az ivóvíz volt, végül azt is privatizálták. A privatizált, pénzbedobós ivóvízellátás az utolsó csepp volt az emberek számára a pohárban. Addigra már mindenüket privatizálták, az ivóvíz szó szerint az utolsó csepp volt a pohárban. A bolíviaiak úgy döntöttek, ezt már nem tűrhetik. Képzeljük el, hogy a privatizáció törvényileg megtiltotta az embereknek, hogy bármilyen más forrásból vízhez jussanak, az esővíz gyűjtése is tilos volt (!!!!!!!!!!!!!). Az emberek természetesen megtehették volna, hogy azt mondják, „miért? - a privatizáció jó dolog, a kormány rossz gazda, el kellett adni a vizet, ahogy ezt a közpénzen készült propaganda-rajzfilmek is elmagyarázzák”, de az emberek az utcára mentek, és tüntettek. A kormányuk semmilyen eszköztől nem riadt vissza, beleértve a civil ruhás orvlövészeket, akik a tüntetőkre lőttek (a film jellemző módon tartalmaz felvételt ilyen orvlövészről munka közben (!!!)), a rendőrök Harley Davidson-on érkeznek a tüntetés helyszínére, mint a sci-fi filmekben, és könyörtelenül elbánnak minden ellenszegülővel. Később a katonai szükségállapotot is bevezették. A történetnek azonban még nincs vége ezen a ponton .... bárki rákereshet, nyílt, történelmi tény, bár a HVG.hu nyilván nem írt róla (legalábbis manapság nem elérhető ilyen cikkük), szóval a bolíviaiak győztek, végül megnyerték az ivóvízháborút (!!!!!!!!!!). Úgy vélték, senki sem veheti el az ivóvízhez való jogukat - márpedig a fizetős rendszer ezt teszi (ha fizetsz, kapsz, ha nem, nem), és harcoltak az igazukért, a vizükért, az életükért. Amikor a háttérben megbúvó, multimilliárdos (dollár milliárdokról van szó) cég nevére fény derült, amely megvásárolta az ivóvizüket, a cég összes dolgozója azonnal elmenekült az országból :)





A Nagy Kiárusítás roppant tanulságos és felkavaró film, a magyarok számára azonban különösen az, hiszen velük ez a nagy kiárusítás éppen most történik, ezekben a percekben ... s így nemcsak elgondolkodhatnak azon, hogy vajon mit tennének, ha velük szemben akarnák ugyanazt elkövetni, de mindjárt élőben kis is próbálhatják, mert éppen most éppen ez a nagybetűs valóság ...