Most egy percre képzeld azt, hogy 1986-ot írunk, de képzelhetsz helyette 90-et, sőt 92-t is... ezekben az években mindvégig a Down by law volt a sláger, ami nem kis dolog egy olyan világban, amelyikben a filmek néhány hétig villódznak a piacon...

---

Napjainkban a Down by law egyszerűen klasszikus, és nem is csak azért, mert mindenkinek igencsak kellemes élményt jelent, hanem mert ehhez a filmhez a létező legnagyobb bevétel társul, Tarantino Pulp fiction-je előtt már megcsinálta a "legnagyobb szorzót", vagyis a ráfordított pénzmennyiség legtöbbszörösét tudta bekasszálni.

Roberto Benigni-t ebben a filmben láttuk először, sőt, feleségét Nicoletta Braschit is, mindkettőjük filbeli neve saját név volt, Roberto és Nicoletta. Bájos páros. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenesek elején a "cool"-ság című fogalmat leginkább az MTV terjesztette, na és a Törvénytől sújtva. A filmben a szó, hogy "cool" tulajdonképpen el sem hangzik! Mégis, és tisztán erről szól az egész.

Van két csávó, az akkori idők igencsak menő fejei, Tom Waits és John Lurie. Két nagyon Cool amerikai fej, két nagyon cool amerikai arcot alakít. Tom egy DJ-t, aki bakelitről nyomja egy rádió-állomáson, mint Lee Baby Sims, és annyira kötődik a cipőihez, mármint ahhoz az egy pár komoly csukához, hogy amikor a csaja kidobálja őket az ablakon, egy másnapos hajnalon, érzi, hogy itt a vége a történetnek. Egy perccel azelőtt lemezei kidobálását még szinte nyugodt fejjel nézte végig. A lekopás gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy eldugott éjjelnappali előtt piálta a whiskyjét, és Tom Waits stílusban énekelt, hogy "it's a sad and beautiful world", amolyan alkoholista sláger.

A déli államok egyikében lehetünk, a New Orleans szerű építészeti stílusból ítélve.

Lehet, hogy csak pár sarokkal arrébb zajlik John Lurie története. John egy lusta, és naivan barátságos stricit alakít, aki eközben végtelenül cool. A szövegek, amiket nyom, (ez az egész filmre, és az összes szereplőre igaz) a mai napig coolak, vagy ha esetleg nem, akkor helyből klasszikusak, így megint csak cool-ak. Mind a két srácot átejtik, bepalizzák, Tom Waits (Zack) egy autót kell, hogy keresztül vigyen a városon, egy ezresért. Aztán kiderül, hogy van benne egy hulla. John Lurie-t rábeszélik, hogy adjon munkát egy újabb prostituált nőnek, nagynehezen belemegy, kiöltözik szépen, aztán kiderül, hogy az illető egy kiskorú. Mindketten börtönbe kerülnek. Csoda, hogy sohasem lett divat az Orleans Perish Prison feliratú overál, mert annyira jól mutatott rajtuk.

Ott unatkoznak a börtönben, és már teljesen kimerítették a lehetőségeiket. Már csak egy van hátra, szépen beletörődni, hogy pár évig ott fognak pácolódni. Ekkor azonban egy fura fejet hoznak a cellájukba, olasz, gyilkos, és egy szót sem tud angolul. Igen, ő Roberto Benigni, aki súlyos és bájos humorával, mentalitásával több kontinenst megnevettetett. Két nagyon cool csávó közé kerül be, keresetlen harmadiknak, Jack és Zack közé, és a legeslegvadabb fordulatként értékelhetjük, hogy Roberto-ról folyton kiderül, hogy ő a legeslegcoolabb, pedig ő nem is csinálja! Amikor a két anyuci (az amerikai útlevél) szoknyáján csüngő komoly, az élet sűrűjében mozgó fej elmondja (kicsit panaszos hangon), hogy hogy palizták be őket, és nevetve kérdik tőle, a Robertós angolt idézve: "So Bob, why are you in this prison put?" Bobról, Robertóról kiderül, hogy ő effektíve megölt egy embert. Mert ha őt megdobják biliárdgolyóval, ő is vissza fog dobni egy biliárd golyót, és a fekete nyolcas pont bejött neki.

Hihetetlen párbeszédek zajlanak, valójában minden jelenet egy külön esemény.

Aztán Robertó kitalálja, hogy meg kéne szökniük, ahogy azt egy amerikai filmben látta. Erre a cool fejek válasza, "ha lenne rá egy mód, hogy megszökjünk, mi tudnánk róla" (mert olyan coolak vagyunk). Mivel 86 óta egy egész generáció felnőtt, nem áruljuk el mégsem, mi lesz a vége, inkább csak annyit, hogy iszonyatosan klasszikus, mint a csillagok háborúja. A film ikertestvére a Florida paradicsom, egy körrel korábban készült, és minimum ugyanilyen jó. Jim Jarmusnak soha többé nem sikerült ezt a szintet megütnie.

Roberto karaktere azonban tovább él, mégpedig az Élet szép c. filmben, ami tényleg, mintha "Down by law 2." lenne, vedd ugyanazt a derűsen optimista Roberto-t, és most ne az Orleans Perish Prison-be csöppenjen bele, hanem a világtörténelem legsúlyosabb börtönébe. Az akció-filmeket talán lehet ilyen módszerrel fokozni, (hogy "hősünk most mégdurvább kihívásokkal néz szembe" -de az emberi-filmek esetében, úgy látszik, ez nem működik. Mindenesetre Roberto Benigni ragaszkodása a Jim Jarmush által rá szabott "Roberto figurához" aranyos dolog, és akik látták a Down by law-t, elmosolyodhattak, amikor a második Oscar-díj átvételekor azt, hogy kifogyott a szavakból úgy fejezte ki, hogy "I used up all my book of English". Ez a "book of English" dolog ugyanis a Down by law-ból származik.