információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
1965-ben járunk, amikor Beverly Donofrio (Drew Barrymore) még csak 15 éves, és mint minden tinédzser, õ is merész álmokat szövöget a jövõrõl. Eltervezte, hogy írónõ lesz, és New Yorkba költözik, bár úgy tûnik, a connecticuti munkásvárosban nem viheti sokra, és a legtöbb, amit az irodalom terén remélhet, Shakespeare és a romantikus regények olvasása. Tanárai azonban dicsérik íráskészségét és biztatják, hogy jelentkezzen fõiskolára. Bev ezzel együtt nem könyvmoly, hanem éppolyan kamaszlány, mint a többiek - pimasz, lázadó, szeszélyes... és a fiúkat lesi.
Egy bulin belebotlik egy nem túl eszes, ám vagány 18 éves srácba, és mivel éppen csalódott egy másik fiúban, vele igyekszik vigasztalódni. Ray Hasek (Steve Zahn) rögtön kap az alkalmon, ám nem sokkal késõbb kénytelenek szembenézni az együtt töltött éjszaka nem várt következményével: Bev állapotos. A lány súlyos perceknek néz elébe: el kell mondania szüleinek az igazságot. Egy afféle "rendes" családban, mint az övék, egy lányanya teljességgel elképzelhetetlen, de Bev közli szigorú apjával (James Woods) és összetört anyjával (Lorraine Bracco), hogy megtartja a gyereket. Otthagyja a középiskolát, és hozzámegy Rayhez. A kínos esküvõi ceremónia után nekiállnak otthont teremteni. Hamarosan megszületik a fiuk, de Bev továbbra sem tesz le régi terveirõl. Csakhogy hat év házasság után rájön: férje drogfüggõ lett, és felesége nehezen összespórolt pénzét, melyet a fõiskolai tanulmányokra szánt, mind kábítószerrre költötte. Házasságuk felbomlik, Ray eltûnik az életébõl, és az egyik percrõl a másikra egy szem gyermekével végtelenül magára maradt anya felteszi magának az ijesztõ kérdést: hogyan tovább?
ZÛRZAVAROS ÉLET
A FIÚK AZ ÉLETEMBÕL keserédes mese arról, hogy a váratlan események hogyan terelik mellékvágányra álmainkat, de végképp kisiklatni mégsem tudják õket. A film Beverly Donofrio azonos címû önéletrajza alapján készült, melyet a The Washington Post "ígéretes hang"-nak nevezett, a The Chicago Tribune pedig úgy értékelte a könyvet és a szerzõt, hogy õ az az író, akinek minden jót kíván az ember, és azt, hogy lehetõleg még sok ilyen könyvet írjon. "A Fiúk az életembõl klasszikus lesz. Aki nem utál nevetni, mindenképpen olvassa el."
Sara Colleton producer 1990-es megjelenését követõen olvasta a könyvet, s azért akarta megfilmesíteni Bev történetét, mert tetszett neki az, ahogyan ez a zûrzavaros élet megjelent a könyv lapjain, emellett Bev személyisége - vitalitása, rugalmassága, dacos ellenállása, és legfõképp humora - is megragadta. "A középiskolában egy lány vagy okos volt, vagy csinos, vagy rossz - figyelte meg Colleton. - E három kombinációjáról nem sokat hallottunk. Beverly történetéhez hasonlóval - ahol egy lány felnõtté válásáról van szó - még nemigen találkoztam, holott fiú- és férfitörténet rengeteg van."
"A könyv alapján ítélve Beverly élete egyik pillanatban örömet, a következõben már bánatot tartogat - teszi hozzá Laurence Mark producer. - Egyszer nevetünk, máskor sírunk, és ezt a hullámzást követi a film is, mely a vígjáték és a dráma közötti vékony határvonalon igyekszik egyensúlyozni."
James L. Brooks, aki producerként vett részt a filmben, remekül összebarátkozott Beverlyvel a produkciót megelõzõ találkozók és e-mail-váltások során. "Bev rendhagyó módon éli az életét - mondja. - Bonyolult nõ, de nagyon megnyerõ. Többek között nagyon szimpatikus, ahogy leírja saját önzését és énközpontúságát. Gyerek volt még, miközben maga is gyereket nevelt. Egy fiatal lány áll elõttünk, aki a középiskolát sem fejezte be, holott mindig is arról álmodott, hogy fõiskolai hallgató lesz. És akkor hirtelen anyaként kell helytállnia..."
"Beverly hangja õszinte, nyers és humoros - mondja Morgan Upton Ward forgatókönyvíró -, és amikor személyesen találkozol vele, kiderül, hogy a való életben is pont ilyen. Mielõtt hozzákezdtem az íráshoz, találkoztam a fiával, az igazi Jasonnel, hogy megismerjem az õ verzióját is a történtekrõl, hiszen a könyv csak az anyjáét tárja fel, s ez nagy különbség. Sok idõt töltöttem Beverlyvel is, és folyton kérdésekkel bombáztam õt."
A film rendezõje Penny Marshall lett, akirõl Colleton úgy nyilatkozott, hogy "kiváló a jellemábrázoló képessége. Õ és Brooks nagyon klassz csapatot alkotnak."
"Penny éles szemmel veszi észre az élet apró pillanatait - fûzi hozzá Laurence Mark. - Mivel a nézõ úgy érzi, hogy a való életet látja, hajlik rá, hogy együttérezzen a szereplõkkel. Ettõl olyan sajátosak Penny munkái. A jelenetek humora a szituációkból és a szereplõk jellemébõl fakad. Ami pedig a drámát illeti, Penny hagyja, hogy az szép csöndben lopózzon be a történetbe. Ez igen hatásos módszer."
"Nem állt távol tõlem a film témája - mondja Marshall -, a történet több vonatkozásában hasonlít az életemre. Én is hamar férjhez mentem, és terhes lettem 18 évesen. Remélem, sikerült beleadnom a filmbe a személyes tapasztalataimat és érzéseimet." Lehetne ez a film egy siránkozós, tanulságos mese, de Marshall hû maradt mottójához: "A legrosszabb szituációban is van valami humor. Mindenben van humor."
Mikor a rendezõ és a producerek nekiálltak a forgatókönyv átbeszélésének, Marshall levetített néhány családi filmet azokból az idõkbõl, amikor tizenéves anyuka volt. "Beverly és én nagyjából egyidõsek lehetünk, és mindketten nagyon fiatalon vállaltunk gyereket. Nem volt dajkánk, és tulajdonképpen nem tudtuk, mit is csinálunk. Ezzel azonban vége is a hasonlóságnak. Beverlyben sokkal több kitartás volt, mint bennem. A film egy lányról szól, aki elkövet egy hibát. Utána azonban állandóan küzd, hajt, nem adja fel álmait, és végül eléri, amit akar."
Leginkább ez a szilárd meggyõzõdés ragadott meg mindenkit az írónõben: hogy képes volt elérni, amiért dolgozott, és végül megértette, hogy amit szerencsétlen körülménynek vélt, végül is a legjobb dolog, ami történhetett vele. "Nem ismertem én senkit, aki egyetemet végzett, olyat meg pláne nem, aki könyvet is írt - mondja Donofrio. - Nem hittem, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy én is véghezvigyek ilyesmit. De miután megkaptam az ösztöndíjat a Wesleyan Egyetemre, és megismerkedtem olyanokkal, akik írtak könyvet, rájöttem, hogy nem sokkal jobbak, mint én. Tehát mire végeztem, eltökéltem, hogy én is írok egy könyvet."
"Nagyon tetszett, hogy Bev mindvégig megõrizte humorát, fiatalságát és azt az elképzelést, hogy gyerek marad egy gyerek mellett - mondja Drew Barrymore. - Mikor a forgatókönyvet olvastam, egész éjjel fennmaradtam, és a telefonomat is kikapcsoltam. Mire végére értem, úgy éreztem, hajlandó vagyok bármit megtenni, hogy eljásszam ezt a szerepet."
Barrymore próbafelvételei két teljes napon át tartottak, míg Penny Marshall végre neki adta a szerepet. "Penny azt mondta, hogy semmi olyasmit nem akar tõlem látni, amit eddigi filmjeimben csináltam. Mindet jól ismeri, tehát észre fogja venni, ha »csalok«."
"Drew nagyon keményen dolgozott - mondja Marshall. - Alighanem ezért a szerepért küzdött meg eddig a legjobban, és úgy látom, rendkívül jó munkát végzett. Sokkal szélesebb skálán képes játszani, mint sokan gondolják róla."
"Mindig is szimpatikus akartam lenni a szerepeimben - vallja be Barrymore. - Annak a kockázatnak a felvállalása, hogy ebben a filmben nem mindig vagyok szeretnivaló, óriási lépés számomra. Még egyetlen szerepem sem okozott akkora nehézséget, mint ez, s még sosem koncentráltam ennyire. Hét hónapra teljesen eltávolodtam a saját életemtõl."
"A fõszereplõ elég kemény dolgokat mûvel - teszi hozzá Jim Brooks. - A hollywoodi értelemben véve egyáltalán nem szeretetreméltó. De Drew mindent beleadott, már el sem tudnék képzelni mást erre a szerepre. És még valami rendhagyó dolog: két évtizedet játszott el a szereplõ életébõl, 15-tõl 35 éves koráig, elidõzve minden egyes fontos fordulópontnál."
Drew és Beverly Donofrio az elsõ olvasópróbán találkoztak elõször. "Nem tudtam, hogy ott lesz, és teljesen pánikba estem - mondja nevetve Barrymore. - Bev legtöbb problémája a családjából fakadt, és ez számomra sem ismeretlen. Gyerekkorában az ember nem ért semmit. Utálja a szüleit, dühös rájuk, minden rosszért õket okolja. De ez nem így van, minden sokkal bonyolultabb. A film forgatása jó alkalmat teremtett, hogy szembenézzek a saját családommal kapcsolatos elfojtott érzéseimmel."
"Rögtön melegséget éreztem Drew iránt - idézi fel az elsõ találkozást Donofrio. - Amikor beszélgettünk, a végén mindig arra jutottunk, hogy milyen sok hasonlóság van köztünk."
"Beverly bárkivel azonnal összebarátkozik - mondja Brooks. - Ez egyszerûen sugárzik belõle. Drew ugyanígy. Mindkettõjüknek megvan a maga zûrös oldala is, de úgy estek át egy csomó rázós dolgon, hogy közben nem veszítették el az optimizmusukat."
Barrymore szerint Beverly legfontosabb vonása az önmagába vetett hit és az eltökéltség, hogy kezd valamit az életével. "Õ a legérdekesebb és legsokoldalúbb ember, akivel valaha találkoztam, ugyanakkor remek barát. Egy csomó olyan dolgot elmesélt magáról, melyet mások inkább eltitkoltak volna: az italról, hogy nem akarta a gyerekét, a családjával kapcsolatos frusztráló érzéseirõl, vagy a benne lévõ fájdalomról. Kevés emberrel tudok ilyen õszintén beszélgetni. Az ember ritkán ás le ilyen mélyen az általa alakított karakter lelkébe. Nehéz volt. Érintettem azt a tényt, hogy nem volt jó anya és önzõen viselkedett. Kiabált a fiával, egy idõben szinte nem is vett róla tudomást és neheztelt rá. Mindannyian vagyunk ezzel így. Vannak olyan pillanataink, amikor legrosszabb formánkat hozzuk. De Beverly mindig visszaküzdötte magát az emberek szívébe."
EGYÜTT NÕNEK FEL
Ha Beverly nem volt tökéletes anya, Ray ugyanúgy nem volt tökéletes apa. Steve Zahn játssza Rayt, a jószívû, de idõvel rossz útra tért fiatalembert. "Raynek vannak jó pillanatai, de egészében véve nem pozitív figura. Túl fiatal ahhoz, hogy megfeleljen a rá háruló felelõsséggel járó kihívásoknak, ezért italba, drogokba és a szórakozásba menekül."
"Beverly az apja miatt megy bele a házasságba - mondja Brooks -, Ray pedig azért, mert számára Bev az a hercegnõ, akirõl nem is álmodta, hogy valaha köze lehet hozzá."
Bev legjobb barátnõje, Fay Forrester szerepében Brittany Murphy tûnik fel. Fay az egyetlen, aki õszintén hisz barátnõjében és ambícióiban. "Fay és én tényleg a legjobb barátnõk voltunk - mondja Beverly. - Azt hittük, mindig közel leszünk egymáshoz, de most már csak évente egyszer beszélünk egymásal. De mindig nagy öröm viszontlátni õt."
Brittany és Drew a forgatás során szintén nagyon jó barátnõk lettek. "Brittany szó szerint az én Fay Forresterem lett - mondja Drew. - Közel kerültünk egymáshoz, sokat húztuk egymást, ahogy Bev és Fay tették annak idején. Mindig biztonságban éreztem magam mellette."
Bev apját, Leót James Woods játssza, aki szintén hozott saját élményeket a szerep megformálásához. "Egy New England-i kisvárosban nõttem fel, van tehát fogalmam a filmbéli városka miliõjérõl, s hogy milyen sokfajta ember él ott. Leo egyszerû ember, egy amerikai olasz zsaru, aki sosem változik igazán. Amikor a lánya bejelenti, hogy terhes, egyszerûen összeomlik. Igazán soha nem találja meg Beverlyvel a közös hangot."
Az anya szerepében Lorraine Bracco látható, aki szerint "Theresa tipikus háziasszony, aki nem érti, hogy a lánya miért akar többet az élettõl, mint hogy ebédet fõzzön, takarítson és gyereket neveljen. Leóval együtt egész egyszerûen másként gondolkozik, mint Beverly."
Adam Garcia játssza Jasont, Bev fiát. "Jason nem igazán lehetett gyerek - mondja. - Túl sok felelõsség szakadt a nyakába, és egy jó adag bûntudat, amiért gátolta az anyja ambícióit. Miatta kellett anyjának elszalasztania egy sor lehetõséget." Ahogy a film ide-oda ugrál az idõben, látjuk anya és fia problematikus kapcsolatát. Most - immár felnõtt fiatalemberként - Jason próbál saját lábára állni, és nem vádolni anyját az ellene elkövetett múltbeli vétkeiért. Garcia is hosszabb idõt töltött a szereplõ eredetijével. "Az én szüleim is elváltak, és nagyon közel állok az anyámhoz. Megrázott, hogy mennyire szereti a fiú az anyját. Mivel csak 15 év választja el õket, sokkal inkább testvérek, mint anya és fia. Valójában együtt nõnek fel."
A FORGATÁSRÓL
Beverly története Wallingtonban kezdõdik, ám amikor a rendezõ felkereste a connecticuti kisvárost, látta, mennyire megváltozott az évek folyamán. Bár az 50-es években épült, egyforma házak még mindig állnak, mára már garázsokkal, fürdõszobákkal és újabb szintekkel egészítették ki õket, s a lakók azóta a tetõk és a falak színét is megváltoztatták. Mivel így a város szóba sem jöhetett forgatási helyszínként, a filmesek New York könyékén keresgéltek tovább, és meg is találták az Upsala College épületeit East Orange-ban. Az iskola öt évvel ezelõtt bezárt, néhány diákszállást lebontottak, így viszont jókora szabad terület maradt, épp elég hely a látványtervezõ Bill Groom számára, hogy felépítse az utcát, mely Bev lakásának szomszédsága lett a filmen. A rendezõ ragaszkodott hozzá, hogy a háttérben látható környék utaljon Bev és Ray környezetére - a szomszédok idegesítõ közelségére, a hátsó udvarokra. "Olyan helyet akartam, ahol az emberek mindig kint láthatók a szabadban, a gyerekek kint játszanak az utcán, ezért folyton zaj van."
Ezek után Groom a belsõkre koncentrált, melyeknek azt kellett kifejezniük, hogy a rendelkezésre álló tér túl kicsi Bev álmai számára. "Az volt a gond, hogy a ház nemcsak Bev álmainak volt túl szûk, hanem a forgatás számára is - mondja Groom. - Ki kellett találnunk, hogyan teremtsünk nagyobb helyet, hogy az ne legyen túl sok a történet és a szereplõk szempontjából."
Végül úgy oldották meg a helyzetet, hogy kb. 2 méterrel a falakon kívülre helyezték el a kamerákat, a lámpákat és egyéb felszereléseket. "A belsõ jeleneteket mindig úgy vettük fel, hogy közben a nyitott ablakon át látjuk, hogyan zajlik az élet a szomszédban."
A színészek ruhái tekintetében Cynthia Flynt jelmeztervezõ alapos kutatást végzett. "A legtöbbet a Sears katalógusok alapján terveztük, hiszen a munkásosztálybeli lányok jórészt ebbõl, és nem az elegánsabb áruházakból vásároltak" - mondja. A kifejezetten a film számára készült ruhák mellett Flynt átkutatott régi ruhaboltokat, turkálókat, kölcsönzõket és textilboltokat is. A film több mint 20 év történéseit fogja át, az eltelt idõnek természetesen az öltözködésben is tükrözõdnie kell. A sarokmagasság például a fõszereplõ nõk magasságának változására utal, de a cipõk stílusa, az egyre magasabb sarkak azt is jelzik, hogy a 60-as évekbõl átlépünk a 70-es évekbe. Meglepõ módon Flynt rábukkant egy queensi cipõáruházra, mely megtartotta teljes készletét abból az idõbõl, így a színészek vadonatúj, eredeti lábbelikben járkáltak.
A ruhák is egyszerre utaltak a szereplõk és a divattrendek változására. Flynt megjegyzi, hogy Barrymore is hozzátette a maga ötleteit a filmhez, sõt vásárolt is néhány ruhadarabot. "Az általa választott darabok közül jó néhányat fel tudtuk használni. Drew a jelmezeit a forgatás elõtt hazavitte, és azokat viselte, hogy tudja, milyen érzés hordani õket. Nem volt könnyû dolguk a szereplõknek, hiszen mindegyik ruhadarab másként állt akkor. A 60-as évek elején még szigorúbbak a szokások. A nõk nem hordtak nadrágot, legfeljebb a kislányok. Aztán a 60-as évek közepén megjelentek a halásznadrágok, majd a 70-es évek elejétõl a trapéznadrágok."
"time is not money"
