információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Gael García Bernal
1978. november 30-án született a mexikói Guadalajaraban. Szülei, Patricia Bernal és José Ángel García is színészek, Gael már gyermekkorában fellépett velük különbözõ színdarabokban. 1992-ben, 12 évesen megkapta az El Abuelo y yo címû szappanopera fõszerepét. Késõbb kísérleti alkotásokban és rövidfilmekben bukkant fel, többek között Antonio Urrutia De tripas, corazón (1996) címû rövidfilmjében, amelyet Oscar-díjra is jelöltek. Gael a londoni Central School of Speech and Drama színmûvészeti fõiskolán tanult, elsõ komolyabb játékfilmes szerepét Alejandro González-Inárritu Korcs szerelmek (Amores Perros, 2000) címû filmjében kapta. Alakításáért a chicagói nemzetközi filmfesztiválon Ezüst Hugo-díjjal jutalmazták, Cannes-ban a kritikusok díját, Mexikóban pedig Ezüst Ariel-díjat érdemelt, ráadásul a filmet egyaránt nevezték BAFTA- és Oscar-díjra. Ezt az Alfonso Cuaron által rendezett Anyádat is (Y tu mamá también, 2001) követte, amelyben egy szegény, egyedülálló anya gyermekét játszotta, aki egyetem elõtti utolsó nyarát minél tartalmasabban szeretné eltölteni. Alakításáért 2001-ben a chilei Valdivia Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színész díját kapta megosztva Diego Lunával, aki filmbeli barátját alakította. A két színész az életben is jó barát, így közösen örülhettek anak is, hogy ugyanebben az évben a velencei filmfesztiválon mindketten Marcello Mastroianni-díjat kaptak. Carlos Carrera Amaro atya bûne (El crimen del Padre Amaro, 2002) címû filmjében Bernal papot alakít, aki beleszeret egy gyönyörû kreol szépségbe, s onnantól egyre mélyebbre süllyed a bûn mocsarába. Alakításáért Goya-, Golden Globe- és Oscar-díjra nevezték, és megkapta a mexikói filmkritikusok legjobb színésznek járó díját, a chicagói filmkritikusok pedig a legígéretesebb fiatal tehetség díjával jutalmazták. Pedro Almodóvar Rossz nevelés (La mala educación, 2004) címû filmjében is jelentõs alakítást nyújtott.
Rodrigo De la Serna
1976. április 18-án született Buenos Airesben. Színpadon, filmen és televízióban egyaránt szerepelt, hazájában roppant népszerû színésznek számít. Ismertebb filmjei a Juan José Campanella által rendezett Same Love, Same Rain (1999), a Nuts For Love (2000), amelyet Alberto Lecchi rendezett, továbbá a Gallito Ciego (2001), amelynek direktora Santiago Carlos Oves. Tévés munkái közül érdemes megemlíteni a Naranja Y Mediá-t (1997), az Okupas-t (2000) és a Calientes-t. (2000). Rodrigo de la Serna a híres forradalmár, Ernesto Guevara de La Serna unokaöccse.
Mía Maestro
Az argentínai Concoránban született, majd 18 évesen Berlinbe költözött, ahol ének-, tánc- és zeneórái mellett a brechti színjátszással is ismerkedett. Két évvel késõbb visszatért Buenos Airesbe, és Wedekind Pandora szelencéje címû darabjában lépett fel, amelyért ACE-díjat kapott. Carlos Saura Tangó (Tango, no me dejes nunca, 1998) címû filmjében debütált, majd játszott Mike Figgis Timecode-jában (2000), a Hotel-ben (2001). Julie Taymor Frida (2002) címû filmjében a Salma Hayek által életre keltett Frida Kahlo húgát, Cristinát alakította, aki viszonyba keveredik nõvére férjével. Ezenkívül a Mariana Barroso által rendezett Ha eljõ a pillangók ideje (In The Time Of The Butterflies, 2001) címû tévéfilmben, majd a Legendás trombitás-ban (For Love or Country: The Arturo Sandoval Story, 2000) tûnt fel Andy Garcia oldalán.
Walter Salles rendezõ
Walter Salles 1995-ben forgatott filmje, az Idegenben (Terra Estrangeira) nyolc nemzetközi díjat nyert, beleértve az év legjobb brazil filmjének járó elismerést is. Következõ filmje, a Központi pályaudvar (Central do Brasil) forgatókönyvét a Sundance-NHK Cinema 100 díjára jelölték, és az 1998-as Sundance filmfesztiválon mutatták be. A Központi pályaudvar ugyanebben az évben a Berlini Filmfesztiválon megkapta a legjobb filmnek járó Arany Medvét, és a legjobb színésznõnek járó díj is a fõszereplõjének, Fernanda Montenegrónak jutott. Elnyerte a Golden Globe-ot és a legjobb külföldi filmnek járó BAFTA-díjat, továbbá 1999-ben két Oscar-nevezést is érdemelt. Legutóbbi filmjét, A Nap mögött-et (Abril despedaçado) 2002-ben BAFTA-díjra és a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-ra is nevezték. A filmrendezés mellett Salles producerként vagy társproducerként is közremûködik fiatal brazil filmesek alkotásaiban. Társproducere volt Fernando Meirelles Isten városa (City of God) címû filmjének, és Karim Ainouz Madame Sata-jának. Jelenleg volt rendezõasszisztense, Sergio Machado elsõ filmjének, a Cidade Baixa-nak, és Andrucha Waddington The House of Sand címû mozijának a producere.
Interjú Walter Sallesszal
- Mi keltette fel az érdeklõdését A motoros naplója iránt?
Az a tény, hogy a napló nemcsak földrajzi értelemben lebbenti fel a fátylat Latin-Amerikáról, de megközelíti az ott élõ embereket is. Ezzel egyidejûleg két fiatalember férfivá érését is bemutatja, azt, hogy hogyan találják meg a helyüket a világban. A motoros naplója rituális ösvénynek is tekinthetõ, egy olyan, egész földrészen átívelõ utazásnak, amely során két fiatalember érzelmileg és politikailag is beérik.
- Miért Jose Riverát szemelte ki a forgatókönyv megírására?
Több íróval is találkoztam, akik alkalmasak lehettek volna a feladatra, de Jose volt az egyetlen, akinek határozott elképzelései voltak arról, milyennek kell lennie a szüzsének. Tudja, a történet nem Guevara mitologizálásáról szól - ez irányban világszerte már túl sok erõfeszítést tettek. Bennünket pont az ellenkezõje érdekelt, nevezetesen szereplõink emberközelbe hozása. Szándékaim szerint ez a film két fiatalember életének nyolc hónapjáról szól. Nyolc kegyetlen hónapról, amelyben kénytelen voltak szembesülni azzal a valósággal, amely roppant távolt állt az argentin városokban tapasztalt realitástól. Ez a valóság arra késztette õket, hogy megváltoztassák az életüket, és eldöntsék, milyen úton akarnak járni. Jose már kezdettõl fogva megértette ezt.
- Beszélne arról, milyen kutatásokat végzett a film forgatásának megkezdése elõtt?
A kutatás több mint két éven át tartott. Jose és én minden életrajzot elolvastunk, amelyet Ernesto Guevaráról írtak, beleértve azt is, amely a legérdekesebb volt számomra, nevezetesen a mexikói Paco Ignazio Taibo által írt biográfiát. Több alkalommal is jártam Kubában, hogy találkozzak a 82 évesen is fiatalos Alberto Granadóval és Guevara családjával. Özvegye, Aleida és három fia elengedhetetlen segítséget nyújtottak. Végül végigjártam az utazás állomásait, alaposan megvizsgáltam az argentínai, chilei és perui helyszíneket, átutaztam Patagónián, átkeltem az Andokon és az Atacama-sivatagon, jártam az Amazonas-medencében, és eljutottan a perui Iquitos mellett lévõ San Pablo lepratelepre is.
- Hogyan jellemezné a filmet: kalandfilm vagy road movie?
Két fiatalember története, akik kalandos utazást tesznek egy ismeretlen kontinensen, és ez a felfedezõút egyben önmaguk megismeréséhez vezet. A film azokról az érzelmi és politikai döntésekrõl szól, amelyeket meg kell hoznunk életünk során. Végeredményben pedig azt mutatja be, hogy találni kell egy helyet a világon, amelyért érdemes harcolni.
- Dokumentumfilmnek tekinti az alkotását?
A motoros naplója olyan film, amelyet azok az események inspiráltak, amelyek 1952-ben történtek Ernesto Guevarával és Alberto Granadóval. Ennélfogva tehát ez nem dokumentumfilm ezekrõl a kalandokról, inkább azt a célt tûzi ki, hogy megidézze a La Poderosán tett utazás szellemét. Alberto és Ernesto utazását különféle találkozások színesítették, és én megpróbáltam ezeket hitelesen életre kelteni. Olyan helyeken, mint például Cuzco vagy Machu Picchu, arra ösztönöztük a színészeket, hogy vegyüljenek el az emberek között, ahogy Ernesto és Alberto tette volna ötven évvel ezelõtt. Ezek az improvizált jelenetek jól beépültek Jose Rivera forgatókönyvébe.
- Mit gondol, milyen hatást gyakorolt ez az utazás Guevara késõbbi politikai pályafutására?
A motoros naplója azt az Ernesto Guevarát tárja elénk, akibõl majdan "Che" vált. Ami ezt illeti, ez a definíció nem tõlem származik, hanem Guevara fiától, Camilótól. Másrészrõl Alberto több alkalommal is megemlítette, milyen döntõ jelentõségû volt ez az utazás mindkettõjük számára, és mennyire meghatározó volt a jövõjük szempontjából. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy akkor elõször keltek át a kontinensen, akkor találkoztak elõször az inka kultúra maradványaival, és olyan latin-amerikai gondolkodók elméleti munkáival, mint például Mariategui. Az ilyen rendkívüli benyomások természetesen elõsegítették, hogy újrafogalmazzák véleményüket az õket körülvevõ világról.
- Mi jellemezte Ernestót és Albertót akkoriban, amikor a film játszódik? Mennyi idõsek voltak, milyen ideológiában hittek, és miért határozták el ezt az utazást?
A motoros naplója kezdetén Alberto 29 éves, és az argentínai Cordobában él. A helyi kórházban dolgozik, és valahogy kényelmetlenül érzi magát amiatt, ahogy ott a betegekkel bánnak. Évek óta álmodozik arról, hogy keresztülutazik Latin-Amerikán, és ezt mindenképpen még 30 éves kora elõtt akarja véghez vinni. Van egy öccse, Tomas, akinek a legjobb barátja... Ernesto Guevara, akit meghív, hogy utazzon együtt vele. Amikor 1952 januárjában elindulnak Buenos Airesbõl, Ernesto 23 éves. Alsó középosztálybeli családból származik, de kíváncsisága és érdeklõdése túlmutat társadalmi osztálya határain. Olvasott ember, már keresztülutazta Argentínát egy kerékpáron, amelybe kis motort szerelt. Fiatalkora óta asztma gyötri, de megtanulta leküzdeni. Utolsóéves orvostanhallgató, amikor elindul Albertóval a nagy utazásra.
- Milyen országokban és helyszíneken járt? Mennyire hûségesen követte az eredeti helyszíneket, ahol filmjének hõsei átutaztak?
Argentínában, Chilében és Peruban több mint harminc helyszínen forgattunk. Átvészeltük az idõjárás viszontagságait, az Andokban fagypont alatti, az Amazonasnál 45 fok feletti hõmérsékletet. A lehetõségekhez képest ugyanazokon a helyszíneken forgattunk, ahol Ernesto és Alberto is megfordult. A távoli helyszínek nagy része a valóságban szerencsére nem esett áldozatául az úgynevezett fejlõdésnek. És amikor egy helyszín már nem volt megfelelõ, megpróbáltunk ahhoz hasonlót találni, amelyen barátaink átmotoroztak a La Poderosa nyergében. Az alapos terepfelderítést látványtervezõnk, Carlos Conti irányította, ez az elõkészületek roppant fontos részét képezte.
- Mik voltak a forgatás legfárasztóbb mozzanatai? És mik a fénypontjai?
Számomra az utazás leginkább lenyûgözõ része az volt, amikor a San Pabló-i lepratelepen forgattunk. Ernesto és Alberto több mint három hetet töltött itt, és egy olyan valósággal találkoztak, amely különbözött mindattól, amellyel máshol szembesülhettek. Több statiszta, akik leprást játszottak a filmben, valóban a mostani lepratelep lakói, s ez még fajsúlyosabbá tette a felvételek hangulatát. Másrészrõl a hõség, a nagy páratartalom és az idõjárás kiszámíthatatlansága miatt az Amazonasnál forgatni nagyon kemény munkát jelentett. El kellett fogadnunk azt a tényt, hogy a természet erõsebb az embernél, és nap mint nap alkalmazkodnunk kellett ahhoz, amit a filmezés istenei biztosítottak számunkra.
Jose Rivera nyilatkozata
"A motoros naplója megírása a kezdettõl fogva élvezetes volt. Úgy lehetne jellemezni a filmet, mint egy Dél-Amerikához szóló, közérthetõ szerelmes levelet. Kitûnik ez Gael Garcia tekintetébõl, amellyel a csodálatos tájat pásztázza, Rodrigo de la Serna kedvességébõl és Mia Maestro aggodalmából... és meglátszik Walter Salles gyönyörû felvételein is.
A forgatókönyv megírása több kihívást tartogatott. Egyáltalán hogyan kell közelíteni egy olyan emblematikus alakhoz, mint Ernesto Guevara? Hogy lehet emberközelivé tenni a mítoszt? Miként lehet egyidejûleg tisztelni az emlékét és szolgálni a történelmet is? Hogyan lehet útitársát, Alberto Granadót ugyanolyan súlyozottan ábrázolni? Hogy lehet megragadni a fiúból férfivá érõ ember lelkében lezajló változásokat? Hogyan lehet elcsípni az 1960-as évek lobbanékony Latin-Amerikáját, és áthidalni a századok között tátongó szakadékot? Miként lehet kezelni az arcok, temperamentumok, kultúrák, embertípusok és hangok észvesztõ kavalkádját?
Ernesto Guevara egyszer azt írta, hogy az igazi forradalmárt a szeretet irányítja. Így van ezzel a forgatókönyvíró is, akinek bármely film írása kapcsán ki kell nyilvánítania a téma és a produkcióban résztvevõ munkatársak iránti szeretetét. A magam részérõl nagyon szerencsés voltam. A szüzsé megírása és a számos követelmény közötti egyensúlyozás kemény munkát követelt, mégis töretlenül rokonszenveztem az ifjú Ernesto Guevara és Alberto Granado történetével."
Interjú Alberto Granadóval
Alberto Granado, Ernesto "Che" Guevara útitársa A motoros naplója címû filmben megelevenített utazás során ellátogatott a forgatás helyszínére. A 82 éves Granado feleségével és gyermekeivel Havannában él.
- Mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy film készül az Ernestóval tett utazásáról?
Nagyon meglepõdtem. Ki gondolta volna, hogy két fiatalember latin-amerikai felfedezõútja ide vezethet? Természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy Ernesto és én a meggyõzõdésünk szerint éltünk, és mindig aszerint cselekedtünk, amiben hittünk, persze különbözõ módon. Tehát úgy vélem, ez az oka annak, hogy film készül az utazásunkról. Sosem számítottam rá, de ezúttal megint váratlan dolgot tapasztaltam az életemben, mint ez már sokszor elõfordult velem.
- Milyen érzés visszatérni azokra a helyekre, amelyeket Ernestóval járt be?
(Nevet) Mindig azt szoktam mondogatni magamnak, hogy kemény szívû vagyok, és képes vagyok megbirkózni mindenfajta érzelemmel. De meg kell mondanom, elõfordult, hogy könnyeztem, különösen akkor, amikor azokra az idõs emberekre, a beteg öregekre gondoltam, akik az utazásunk idején kilenc-tízéves gyerekek voltak. Hálát adtam az életnek mindazért, amivel megajándékozott.
- Mi a véleménye Walter Sallesrõl?
Walterrõl? Meg kell mondanom, nagyon csodálom õt. Csodálom a tehetségét, a tisztességét, az állhatatosságát. Ahogy újra és újra megismételteti a jelenetet, amely számomra tökéletesnek tûnt, de szerinte lehetne hatásosabb is, és végül eléri azt, amit akar. Úgy vélem, nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen kiváló rendezõ kezébe kerültünk.
- Meghatódott, amikor meglátta a filmben a motort?
(Nevet) Igen, nagyon szép darab volt. Azt hiszem, Walter Salles nagyszerûen rendezte meg azt a jelenetet, amikor el kell búcsúznom a motortól. Legalább annyira megérintett a látvány, mint amikor ötven évvel azelõtt ott kellett hagynom a szegény, ponyvával letakart járgányt. A filmnek volt két olyan pillanata, mikor elsírtam magam - az egyik, amikor elbúcsúztam a motortól, a másik pedig az átkelés az Amazonason.
- Jól emlékszik még az utazásra?
Igen, és ebbõl a szempontból számos véletlen egybeesést is tapasztaltam. Sok olyan helyen jártam, amelyek rég elfeledettnek hitt emlékeket ébresztettek bennem. Láttam egy férfit, akirõl eszembe jutott egy másik, akivel az utazás közben találkoztam. Ez a meglepetés is az utazásra emlékeztetett. Majdnem mindennap történt valami emlékezetes. Mi több, az utazás Ernesto jellemének formálásában is nagy szerepet játszott. Hiszen ha jobban meg akarjuk ismerni Che Guevarát, nemcsak a beszédeit és a politikai tevékenységét kell figyelemmel kísérni, hanem meg kell tudnunk valamit a hátterérõl is, arról, hogyan nõtt fel, az utazásairól... mindez segít abban, hogy soha ne felejtsem el az utat.
- Mik a legkellemesebb emlékei az utazásról?
Nagyon sok volt, de a legemlékezetesebb számomra San Pablo volt, amikor a leprások meglátogattak minket. Aznap esett az esõ. Csónakkal érkeztek, az egészségesek el voltak különítve a betegektõl. Sosem fogom elfelejteni. A páciensek muzsikálva búcsúztak tõlünk, és arról beszéltek, mennyire jó volt, hogy úgy bántunk velük, mint a többi emberrel, és ezt sosem fogják elfelejteni.
Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam fényképezni, mivel szemerkélt az esõ és nem volt elég fény. Sok kellemes emlékem van, de ezt a napot biztosan sosem fogom elfelejteni.
- Szokott még motorozni?
Nem, már nem engedik meg. Egy nap Gael elvitt motorozni, de õ vezetett, én csak utas lehettem. Ha az ember 80 éves, már túl öreg a motorozáshoz. (Nevet)
"time is not money"
