információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Az Elveszett Személyek Körzete szavakkal ki nem mondható kapcsolatokat ábrázol. A film számára különösképpen fontos kérdés a család, a szeretet és a szerelem. Ezeknek a témáknak a hiteles ábrázolása, megkapó feldolgozása nem véletlenül nyerte el a legjobb forgatókönyv SACD díját a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon. Az alkotást emellett beválogatták a Lux-díj utolsó fordulójába, melyben Európa 10 legjobb filmje versengett egymással.
A RENDEZÕ VALLOMÁSA
Nem is olyan rég alaposan meglepõdtem Vincent Gallo egyik nyilatkozatán. Az újságíró azt kérdezte, mi motiválta elsõ mozifilmje elkészítésére, mire õ csak hûvösen ennyit válaszolt: Az, ami minden rendezõt: hogy visszafizessem a tartozásomat a szüleimnek. Néhány évvel korábban azt írtam nagybetûkkel egy kézirathoz csatolt anyagi támogatás kérelemre: mentális szülõgyilkosság, szükséges rossz a jellemfejlõdésért cserébe.
Tényleg annyira banális és közismert a témám, hogy megfogalmazható egyetlen mondatnyi nagy közhelyként? A motivációm tényleg annyira heves lenne, hogy tudat alatt a témámmá vált? A szüleim egy ismeretlen szigetre vonultak vissza, én pedig írni kezdtem. Most, néhány év elmúltával a szerénység meghozta gyümölcsét. Fokozatosan, ráébredtem, hogy minden, amit az Elveszett személyek körzetével közvetíteni akartam, az színtiszta cinizmusból fakadt.
Meg akarom indítani az embereket egy történettel, különösen a szereplõivel, mert úgy érzem, ismerem ezeket a jellemeket, és megértem a sebezhetõségüket. Bár megvan bennük a menekülésre való hajlam, és talán bizonytalannak, nyugtalannak tûnnek, végül mégis képesek kezelni a kimondatlan érzelmeiket, és képesek változni is. Legfõképpen ez a folyamat motivált a karakterek összekapcsolására, és a történet megírására. Szeretném megosztani az együttérzésemet olyan emberekkel, akik elvesztek a bonyolult kapcsolatokban, és nem találják a kiutat a lehetetlen helyzetekbõl.
És természetesen itt van ez az Elliot Erwitt fotó. Mindennek, amit szeretnék elérni, megmagyarázza a lényegét, és az esztétikáját. Egy egyszerû pad, amin az emberek várják, hogy valaki elvigye õket. Bár a kép komoly és régies, számomra a modern individualista társadalom szimbóluma. Ez a fotó segített, hogy belsõ küzdelmeiket univerzálisabb, és vizuálisabb szintre emelhessem. Valójában ezt akartam elérni az Elveszett személyek körzetével, a sebezhetõ emberek életének érzékeny bemutatását. És ha a film után sürgetõ vágyat érzel a szüleid felhívására, akkor azt hiszem, az igyekezetem nem volt hiábavaló.
Caroline Strubbe
MINDEN MAGÁNYOS EMBER
Az elveszett személyek körzete olyan hely, általában egy pad egy repülõtéren, vagy más nyilvános helyen, ahol a családjuktól, barátaiktól elszakadt emberek a megtalálásra várnak. Egyben ez a címe Caroline Strubbe elsõ mozifilmjének is, amely érzékeny dráma a magányról, az elzártságról és az elutasítástól való félelemrõl. Strubbe-nak azután jutott eszébe a cím, miután látott egy fényképet a Magnum fotósától, Elliot Erwitt-tõl. A képen egy csapat aggódó nõ ült egy padon, elveszett személyek körzete tábla alatt, várva a megmentõket, akik talán nem is jönnek el soha. „Ez a magányos emberek padja” – magyarázza Strubbe.
Helyszín egy elhagyatott vidék, ahol csak a villanyoszlopok törik meg az egyhangúságot. Ezen a kihalt tájon él a mérnök Marcus, a feleségével és a kislányával, ahová segítségül érkezik a magyar Sobotch. A karakterek között különféle érzelmek törnek a felszínre – gyötrõdés, romantikus vágyódás és féltékenység. A feszültség a tetõpontjára hág, amikor Marcus balesetet szenved. Bár belga vidéken játszódik, sok hasonlóságot mutat Wim Wenders Párizs, Texas címû alkotásával. Ugyanazokat az alapérzelmeket dolgozza fel, komor, nyomasztó módon.
AZ ÉN TÖRTÉNETEM
Strubbe írója és rendezõje is az Elveszett Személyek Körzetének, férje, Thomas Leyers pedig producerként vett részt a munkában. A filmet nehéz egy mondatban összefoglalni. Egy darabka szerelem, elidegenedés, féltékenység és minden kimondatlan érzés. Mindenesetre az anyagiakat illetõen kalandos utat járt be a projekt. Strubbe terveit a Rotterdam CineMart és a Berlinale Coproduction Market is kiválasztotta, õ maga pedig személyesen vett részt az EAVE fórumon. Amitõl a rendezõ leginkább megijedt, az az a mód volt, ahogyan a forgatókönyve a befektetõket, társproducereket, ügynököket a magánéletük kibeszélésére késztette. „Azt hinnéd, hogy épp üzletet kötsz, erre kiderül, hogy mindenkit nagyon érzékenyen, nagyon személyesen érint. Lenyûgözõ volt!”
A különféle karakterekkel mindenki máshogy azonosul. Vannak, akik azonnal átérzik a kilencéves gyerek helyzetét, mások a nõ szempontjából értelmezik a történteket, aki egyszerre próbál jó anya, feleség és független nõ lenni. Néhányan a félénk, sebezhetõ lelkû magyarhoz érzik magukat legközelebb, aki képtelen kifejezni az érzelmeit. Az író-rendezõ hónapokat töltött a forgatókönyv megírásával és újraírásával. „Kezdetben inkább rólam, a kislányról és a szüleirõl szólt, – emlékszik vissza. – Négy évvel késõbb már egy gyermek szülõjeként láttam a történetet.”
GYANÚS SIKER
Strubbe kilenc év kihagyás után az Elveszett Személyek Körzetével tért vissza a filmkészítéshez. A ’90-es évek közepén számos fesztiválon sikert aratott rövid- és dokumentumfilmjeivel; Melanomen címû mûve 1993-ban a Brüsszeli Filmfesztivál nagydíját nyerte el, a Taxi Dancer pedig az 1995-ös Sundance Fesztiválon kapott elismerést. Ennek ellenére nem volt elégedett a munkájával. „Élni akartam. – mondja – A filmes iskolát 18 évesen kezded, mire végzel 23 vagy. Elkezdhetsz filmeket csinálni, pedig semmit sem tudsz az életrõl.” A korai filmjeit nem hatja át a szabadság érzése, vallja, és még a saját sikerét is gyanúsnak találta.
SZABAD, SAJÁT ÚT
A kilencévnyi alkotói szabadság ideje alatt televíziós dokumentumfilmeket, reklámokat és mûsorokat forgatott. „Az elsõ játékfilmemre készültem” – mondj Strubbe, majd hozzáteszi, nem elég a mûvészi elképzelés, irányítani kell egy egész stábot, és el kell magyarázni az víziót a közremûködõknek. „Bizonyos szintû érettségre kellett szert tennem, hogy megvédhessem az álláspontomat.” Ebbe valószínûleg az is beletartozik, amikor meg kellett gyõzni a támogatókat, hogy mesterséges világítás használata nélkül akar forgatni.
Egy forgatáson mindig akad jó néhány fanyalgó, akik a rendezõ terveit keresztülhúzva alternatív forgatási megoldásokat javasolnak. Strubbe felismerte, hogy ha meg akarja valósítani az ötleteit, elõször a saját személyiségét kell felépítenie. „Egy film készítése közben rengeteg makacskodóval találkozhatsz, akik azt mondják: nem, inkább úgy kellene csinálni! Ahhoz pedig sok erõ kell, hogy azt mondd: nem, akkor is így fogom csinálni.” Strubbe az egész folyamat alatt hajthatatlan volt; saját, szabad módján akart forgatni. Néha csak egy felvételt volt hajlandó megcsinálni.
Az elképzelés az volt, hogy a jelenetek frissek maradjanak. Strubbe a felvételek idõrendi sorrendjéhez is ragaszkodott, hogy ezzel is segítse a színészeket (nem mindegyikük hivatásos) karakterük jellemfejlõdésének ábrázolásában. Ez persze nem azt jelenti, állítja, hogy mereven tartotta volna magát a terveihez. Nyitott volt a résztvevõk új ötleteire, ha építõ jellegûnek találta azokat. „Az egész stáb megbeszélt, mindenki megvitatott mindent. Ilyen a nyitottság és a saját elképzeléseim kombinációja.”
Fárasztó, de felüdítõ forgatás volt. Az operatõri munkákat a független filmes Nicolas Karakatsanis látta el, akinek fõbb filmjei közé tartozik a Small Gods (bátyja, Dimitri rendezésében) és a misztikus thriller, a Left Bank. „Nem szeret sokat beszélni. Két héttel a forgatás kezdete elõtt szólt, hogy már eleget beszéltünk”. Karakatsanis rugalmas, improvizatív módon filmezett, kézi kamerát használva, hosszú felvételekkel. Amitõl ez érdekessé válik, az az, hogy nem kicsi digitális kamerát használt, hanem a komplett, nehézkes, 35mm-es felszerelést.
KÜLÖNÖS SZEREPOSZTÁS
Az Elveszett Személyek Körzetének szereposztása kifejezetten érdekes. A nõi fõszerepet a táncosnõ Lisbeth Gruwez játssza, aki fõleg Jan Fabre koreográfussal közös munkájáról híres. A rendezõ egy éjszakai klubban figyelt fel élénk, felszabadult táncára, és azonnal tudta, hogy tökéletes lesz a szerepre. Az apa szerepére Strubbe Sam Louwycket választotta, szintén egy táncost, akinek legismertebb filmje az Any Way The Wind Blows. A gyerek, Kimke Desart hagyományos meghallgatás útján került a filmbe.
A rendezõ által felállított furcsa próbák közé tartozott, amikor a kislánynak ki kellett dobnia egy zsák rothadó kagylót. A gyerek azonban nem riadt vissza a bûzlõ csomagtól, és nem jött zavarba a forgatókönyv sötét témakörétõl sem. A magyar mérnök megformálójának, Hajdu Zoltán Miklósnak színesebb a története. Gyerekkorában tornász volt, és hajszál híján az olimpiai csapatba is bekerült, végül a Cirque Du Soleil társulatában kapott lehetõséget. A díjnyertes Fehér tenyér címû film, amelyet a bátyja rendezett, részben az õ életrajzán alapszik.
Strubbe tagadhatatlanul rendkívül igénybe veszi a közönségét. Filmjében a párbeszédek minimálisak, elbeszélése homályos, a kulcsjeleneteket csak pillanatokig mutatja. A nézõ feladata kikövetkeztetni, hogy mi is történt pontosan. „Az emberek mindig azt mondják, sokat kérek a nézõtõl” – reagál a rendezõ. – „Nem hiszem, hogy ez szándékos. Életszerût akarok alkotni, és az életben nem kapunk mindenre választ, van, hogy nem tudunk megfelelõen reagálni. A szereplõk ráadásul nagyon törékenyek, elveszettek, és nagyon függenek attól, amit mások gondolnak róluk. Kerülik a konfliktusokat, mert félnek a visszautasítástól. Ez az egyik fõ témakör. Sosem szállnak szembe egymással.” A fõhõsök mind elnyomják az érzéseiket. Még a gyerek is inkább aprólékos modelleket készít a kacatokból, mint hogy nyíltan beszéljen az érzelmeirõl. A konfrontáció hiánya az, ami megdolgoztatja a közönséget, állítja Strubbe. „De olyan nézõre is mély hatással volt a film, aki általában James Bond-mozikat néz.”
BARCELONA
Az Elveszett Személyek Körzetéhez hamarosan folytatás is készülhet. A forgatókönyv több olyan elemet tartalmaz, amelyet nem használtak fel. Strubbe a tervek szerint a lány történetét folytatná, aki a következõ filmben már 18 éves lenne. Strubbe körülményes úton került a filmiparba. Belgiumban született, apja pilóta volt. A filmek iránti szenvedélye részben az apa életmódjából ered. „Az életet egy nagy mozifilmként értelmezte. Mindennek regényesnek kellett lennie, igazi álmodozó volt. Gyerekként ez csodálatos élmény volt, mert az életünket is fantasztikussá akarta tenni – pont, mint a filmekben.” Strubbe 18 éves korában mindenáron a saját lábára akart állni, ezért Barcelonába költözött egy férfival, akivel a strandon találkozott. Végül az Escuela Cinematografica de Barcelonában kötött ki, és Spanyolországban telepedett le. Mai napig nagy csodálója a spanyol rendezõ, Carlos Saura munkásságának. Az Institut des Arts et de Diffusion-ban (IAD) folytatta a tanulmányait, Louvain Le Neuve-ben, ezt azonban nem fejezte be. Azt mondja, kiábrándult a filmkészítés sablonos, akadémiai megközelítésétõl. Már akkor is csak a saját szája íze szerint volt hajlandó dolgozni.
PREMIER ELÕTT
Még mielõtt megvágta volna a filmjét, Strubbe már tartott vetítéseket. Azt mondja, bárkinek megmutatja a közeli barátoktól a takarítónõig. „Nem azért készült, hogy kasszasiker legyen, vagy tetsszen mindenkinek (bár ezt akartam). Ma már tudom, hogy mindenkit úgysem lehet lenyûgözni”- állítja Strubbe. Mindössze kíváncsi volt, hogyan reagál a filmre a sokféle közönség.
Kinek készült az Elveszett Személyek Körzete? Strubbe ismét a ’80-as évekbeli Wenders klasszikust, a Párizs, Texast hozza fel példaként. „Amikor megkérdezik, milyen közönséget akarok elérni, nekem a Párizs, Texas a tökéletes példa. Ez egy olyan mozi, amiben mindenki találhat szeretnivalót, a kényes moziõrültek és a közönségfilmek kedvelõi is.”
Geoffrey Macnab
"time is not money"
