információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
PAUL GREENGRASS, az észak-írországi terrorizmus hatásait bemutató Véres vasárnap (Bloody Sunday) írója és rendezõje most arra a napra irányítja kameráit, amely örökre megváltoztatta világunkat.
A United 93-as (United 93) címû filmben Greengrass azoknak az embereknek a történetét mondja el, akik 2001. szeptember 11-én a United Airlines légitársaság 93-as járatának fedélzetén utaztak. Ez volt a negyedik eltérített gép azon a napon, amelyen az Egyesült Államok a történelem legsúlyosabb terrortámadását szenvedte el.
A filmes ennek a napnak az eseményeit azoknak azon egyszerû emberek szemén keresztül mutatja meg, akik ezen a repülõgépen ültek - köztük a személyzet, üzletemberek, feleségek, nagyszülõk, diákok, akik mind San Francisco felé tartottak egy Boeing 757-esben. A valamivel több mint 90 perc alatt, amíg a gép a levegõben volt, a világ odalenn egy új, erõszakos korszak küszöbét lépte át.
A film alapjául az a hatalmas mennyiségû adat szolgált, amelyet Greengrass és munkatársai összegyûjtöttek - interjúk a fedélezeten utazó 40 utas és személyzet családtagjaival, a földi irányító személyzettel és másokkal, akik részesei voltak a nap eseményeinek; valamint hangfelvételek és történelmi tények. A történetet azután egy csapat tehetséges, ám jórészt ismeretlen színésszel játszatták el, akik a gép fedélzetén véletlenül összekerült embereket improvizálva alakították.
Az eredmény egy megrázó tanulmány a modern és a régi világ végzetes találkozásáról... és a bátorságról, amely ebbõl a találkozásból született.
A FILM KÉSZÍTÉSÉRÕL
Paul Greengrass karrierje során legtöbbször társadalmilag kényes témákat dolgozott fel. Számos filmje modern korunk legsúlyosabb kérdéseit feszegeti - mikor válik a politika erõszakká vagy a hit vallási fanatizmussá -, valamint egy egész világon nagy sikert aratott blockbustert is jegyez, a 2004-ben készült A Bourne csapda (The Bourne Supremacy) címû thrillert.
Legismertebb munkája mégis a kritikusok által nagyra értékelt Véres vasárnap (Bloody Sunday), amely az 1972-es észak-írországi zavargásokról szól, amikor Londonderry városában brit katonák tizenhárom fegyvertelen polgárjogi aktivistát lõttek agyon.
Greengrass ezért tökéletesen alkalmas volt a feladatra, hogy a 2001. szeptember 11-i eseményekrõl filmet készítsen, hiszen rendelkezik mind a témához szükséges érzékenységgel, mind filmes tapasztalattal. Azóta a majdnem öt évvel ezelõtti õszi nap óta, a filmes egyik kitûzött célja volt, hogy bemutassa szeptember 11. mindent megváltoztató eseményeit. Elõbb azonban feltette magának a kérdést: "Mikor szabad egy ilyen fájdalmas napot megjeleníteni a vásznon?"
Greengrass válasza a kérdésre az, hogy akkor szabad, amikor a családok azt mondják.
- Sokféle film készül - mondja a filmes. - Azért csinálunk filmeket, hogy segítsenek kikapcsolódni, szórakoztassanak és megnevettessenek - hogy fantáziavilágokba repítsenek és megértessék velünk, mi a szerelem. De olyan filmeknek is van helye, amelyek olyannak mutatják a világot, amilyen. És Hollywood régóta és elismerésre méltó módon készít ilyen fajta filmeket is.
Greengrass szerint, ha megvizsgáljuk a United 93-as történetét, egy megdöbbentõ félórában láthatjuk összesûrûsödni a jelenkori világunk elõtt álló kihívásokat. - Negyven hétköznapi embernek harminc perce volt arra, hogy szembeszálljon a valósággal, amelyben ma élünk, eldöntsék, mi a legjobb, amit tehetnek, és cselekedjenek - folytatja a filmes. - Õk voltak a szeptember 11. utáni világ elsõ lakói - miközben mi többiek a döbbenettõl némán néztük a tévét és próbáltuk felfogni, mi történik. Abban a percben, azok az emberek a fedélzeten nagyon jól tudták - pontosan láthatták -, hogy mivel állnak szemben - és borzasztó nehéz döntést kellett hozniuk. Itt ülünk, semmit sem teszünk, és reméljük a legjobbakat, reméljük, hogy minden jól alakul? Vagy teszünk valamit? És ha igen, mit tehetünk?
Allison Vadhan, a UA 93 egyik utasának, Kristin White Gould-nak lánya ezt mondja arról, hogy mikor szabad szeptember 11-érõl szóló filmet készíteni: - A mi családainknak, akik elvesztették egy szerettüket, ez soha nem fog elmúlni. Soha nem fog elmúlni az ország számára, vagy bárki számára, aki tévén látta. Örökké kényes lesz, kényelmetlen... és olyasmi, amit egy részünk soha nem akar újra látni. De szerintem minél több film készül, annál jobb. Nem felejthetjük el. Emlékeznünk kell arra, hogy mi történt és miért történt. És nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ha elfelejtjük, akkor nem történik meg újra.
Kenny Nacke, egy másik utas, Louis J. Nacke, II testvére ezt mondja: - Örülök, hogy elkészül, mert most lesz az ötödik évfordulója - és szomorú lennék, ha ezt a negyven embert elfelejtenénk. Mi lenne, ha szerepeink felcserélõdtek volna? Elképzeltem, azt mondtam: "Mi lett volna, ha én utazok a 93-as járaton és a testvérem lenne itt ma?" És ezért segítek. Szerintem neki lenne a legnagyobb a hangja. Azt mondaná: "Ezeket az embereket meg kell tisztelni, megbecsülni, és megemlékezni róluk." És én megteszem, ami tõlem telik, hogy így is legyen, és olyan megbecsülésben legyen részük, amit megérdelnek - nem csak azért, akik voltak, hanem azért is, amit azon a napon tettek.
A film keletkezése
Jóval azelõtt, hogy Greengrass felvette volna a kapcsolatot a családokkal, akik támogatták a tervét, hogy filmet készítsen szeptember 11-érõl, az író-rendezõ figyelemmel követte a média tudósításait a napról és következményeirõl. Régóta tervezte, hogy elkészíti a filmet, de nem volt benne biztos, hogy elérkezett a megfelelõ idõ.
Öletét Lloyd Levin producerrel vitatta meg: a United 93-ast szerette volna mintegy prizmaként használni, a nap eseményeit azon keresztül bemutatni, hogy a közönség "rendkívüli" szögbõl láthassa szeptember 11-ét. Greengrass ezután leült és korábbi kutatómunkája alapján leírta a projekttel kapcsolatos érzéseit és ötleteit, majd ezekbõl késõbb egy 21 oldalas vázlatot készített. Ez tartalmazta az okokat, amiért a filmet el szerette volna készíteni, valamint az idõrendbe szedett, jelenetekre tagolt cselekményt, amely a reggel történetét azok szemén keresztül láttatja, akik az irányítótornyokban és a repülõn ültek. A produkciós és terjesztési megállapodások végül 2005 nyarán születtek meg.
Augusztusban Greengrass felkérte munkatársát, Kate Solomon-t, hogy a családokkal kapcsolatban álló adatgyûjtõként mûködjön közre. Solomon a munkát azzal kezdte, hogy levelet küldött a United 93-as minden utasa és a személyzete családjának. A levélben leírta Greengrass céljait a projekttel, és együttmûködésre kérte õket, hogy segítsenek minden fedélzeten tartózkodó személyt megismerni. Csaknem minden család részt vett a folyamatban. Ezután szeptemberben és októberben hét héten át személyes interjúkat készített a családokkal és a barátokkal - összesen több mint százat.
Greengrass Michael Bronnertõl, a 60 Minutes II címû tévémûsor producerétõl kért segítséget annak érdekében, hogy a szeptemberi 11-ét átélõ földi irányítószemélyzetet is bemutathassa. Megbízta Bonnert, hogy készítsen interjút velük. Ezenkívül Bonner információt gyûjtött az eltérítõkrõl is, valamint az összes többi repülõgéprõl (utasszállító-, katonai- és magángépekrõl), amelyek azon a reggelen a légtérben tartózkodtak. Hasznos információkhoz jutottak a szeptember 11-i terrortámadások elõzményeit kivizsgáló 9/11 bizottság jelentésébõl is; a bizottság tagjai a forgatás elõtt tanácsdóként segítették a filmesek munkáját, és jelen voltak a forgatás során.
Szereplõválogatás
A szereplõket fõként New Yorkból válogatták, és nem csak olyan színészeket kerestek meg, akik külsõleg hasonlítottak a gépen utazókra, hanem bármely olyan elõadómûvészt, akinek repüléssel kapcsolatos élménye hasznos lehetett a karakter megformálásához. A színészek, akik eljutottak a meghallgatásra, azt találták, hogy Greengrass szokatlan munkastílusa már a kezdetektõl szembeötlõ - nem kaptak szöveget, és a színészeket csoportokban hívták be a terembe, nem egyenként. Odabenn minimális információt kaptak, csak annyit, hogy a film a United 93-asról szól. A székeket sorokba rendezték, mint egy repülõ üléseit, majd utasították a csoportot, hogy improvizáljanak (például szálljanak fel a gépre, reagáljanak egy eltérítõre).
David Rasche színész, aki végül az egyik utas, Donald Freeman Greene szerepét kapta, így emlékszik vissza: - A meghallgatás folyamata nagyon titokzatos volt - csak annyit mondtak, hogy a United 93-asról szól, és kész. Nagyon érdekes volt látni, ahogy az emberek a hisztéria különbözõ fokain végigmentek, vagy akárhogy reagáltak a helyzetre. Aztán azt mondták, "Köszönjük". Ennyi volt.
Rasche ezt mondja a meghallgatás egészérõl és a forgatásról: - Paulnak több bátorsága van a teljesen ismeretlenbe ugráshoz, mint amennyit én valaha tapasztaltam. Számomra a legnehezebb a valóságok összefutása volt - az a valóság, ami Paul elképzelése szerint történt, aztán az, ami szerintem történt... de az az igazság, hogy senki nem tudja biztosan. Kihívás volt és nagyszerû munkaélmény.
A rendezõ hitelesen szerette volna megjeleníteni a légiszemélyzetet is, ezért a munkában tapasztalt, valódi légiszemélyzettel is felvette a kapcsolatot. J.J. Johnson pilótának, aki sikeresen építette fel karrierjét a United Airlines-nál, egy másik pilóta beszélt a filmrõl, majd beajánlotta Johnsont a kapitány szerepére. Johnson egy nap váratlan hívást kapott egy casting-ügynöktõl, aki megkérdezte, milyen gyorsan tudna New Yorkba érni egy interjúra - kapitány-egyenruhában. Johnson késõbb megkapta a United 93-as kapitányának, Jason Dahl-nak szerepét. Johnson elintézte, hogy a United öt hét szabdságot adjon neki. - Mindenben támogattak - mondja.
LeRoy Homer elsõtiszt szerepét Gary Commock kapta, aki már több mint egy évtizede vezet utas- és teherszállító repülõgépeket. (Mind Johnson, mind Commock egy-egy utasszállító 747-est vezetve érkeztek Londonba A United 93-as forgatására.) A United 93-as öt légiutaskísérõje közül kettõt - Sandra Bradshaw-t és Lorraine G. Bay-t - olyan színésznõk alakítanak, akik dolgoztak a United-nál légiutaskísérõként: Trish Gates (aki akkor is ott dolgozott, amikor megkapta a szerepet) és Nancy McDoniel. Tapasztalatuk igen értékesnek bizonyult a többi színész, és legfõképp a többi három filmbeli légiutaskísérõ számára, akik tõlük kérhettek tanácsot a repülés közbeni teendõkkel kapcsolatban.
Kutatómunka
A filmkészítõk alaposan megfontolt döntésének eredménye, hogy az angliai Pinewood-ban forgattak. Greengrass filmje improvizáció terméke, de ismert tényeken alapszik. Úgy gondolták, hogy a szereplõk könnyebben el tudnak érkezni az igazsághoz saját karakterükkel kapcsolatban, ha távol vannak attól a kultúrától, ahol szeptember 11. hatása még mindig fájdalmasan érzõdik - úgy, ahogy a döntés elõtt álló bírót is elzárják a média és a külvilág befolyásoló hatásai elõl. Az intenzív, forgatás elõtti próbák során, valamint a forgatás alatt, a színészek többsége a stúdióhoz közeli hotelben szállt meg (néhányan, akik Angliában élnek, hazamentek).
Miután minden színész megkapta a szerepét, átadtak nekik egy-egy dossziét (a kutatómunka és a családok segítségének eredményét) arról a személyrõl, akit alakítottak. Ezek a dossziék fényképeket, a család által adott információt (Milyen ember volt?) és hasznos adatokat (Hogyan jutott ez a személy a repülõtérre? Milyen ruhát viselt?) tartalmaztak. Néhány színész személyesen is kapcsolatba lépett az adott családdal, míg mások úgy érezték, hogy jobb, ha a már rendelkezésre álló adatokra hagyatkoznak.
Lorna Dallas, aki az egyik utast, Linda Gronlund-ot alakítja, számos telefonbeszélgetést folytatott Linda testvérével, Elsa-val, és késõbb találkozott is vele és édesanyjukkal, aki a beszélgetésük végén az "új lányaként" köszöntötte. Dallas így emlékszik vissza arra, amikor engedélyt kapott, hogy felhívja Elsa-t: - Úgy éreztem, mintha a saját nõvéremmel beszéltem volna. Segített, hogy nyugodtnak érezzem magam. Együtt nevettünk és sírtunk a telefonban - érdeklõdött felõlem, és elmondtam neki pár dolgot, meséltem a hátteremrõl. És aztán elkezdett beszélni Lindáról. És csak ömlött belõle - a telefonon töltött idõ nem számított. A percek csak úgy szálltak. Többször beszéltem Elsa-val, és minden alkalommal új dolgok kerültek szóba.
Peter Hermann, aki egy másik utast, Jeremy Glick-et alakítja, ezt mondja: - Ez egy hihetetlenül érzékeny terület, amelyet ránk bíztak. Szerintem hihetetlenül erõs megnyilvánulása a bizalomnak, amikor egy családtag, aki elveszette egy szerettét a United 93-ason, azt mondja, "Igen, eljátszhatod a férjemet." Ez hatalmas dolog. És szerintem tényleg segített, hogy mi, a szereplõk, el voltunk különítve, hogy nem széledtünk szét esténként... és nem is tudom milyen lett volna, ha ezt a filmet az Államokban csináljuk.
Cheyenne Jackson számára Mark Bingham, egy másik utas megformálása nagy felelõsséggel és kihívásokkal járt. - Jó elõre mondták, hogy lehetõségünk van kapcsolatba lépni a családtagokkal, és nagyon sokat vívódtam a döntés elõtt - magyarázza. - Egyrészt nagyszerû lehetõség volt, hogy beszélhettünk azokkal, akik ezeket az embereket mindenkinél jobban ismerték. Másrészt viszont elég ijesztõnek tûnt. Én eléggé ideges voltam. De végül úgy döntöttem, hogy e-mailben megkeresem Mark édesanyját, aki nagyon aranyos volt. És pont erre volt szükségem. Támogatott, nyílt volt - gyakorlatias asszony, és ezt nagyra értékeltem benne. Rajta kívül beszéltem egy korábbi partnerével és az édesapjával is. Viszont az egész feladat, hogy megpróbáljam megragadni valaki szellemiségét, valaki lényét, az nyomasztó volt.
Miután a United 93-as utasait és személyzetét alakító szereplõgárda összeállt Pinewood-ban, felkészültek az intenzív, kéthetes próbákra. Hasonlóan egy színdarabhoz (bár jórészt elõre megírt szöveg nélkül), a színészek felszálltak a repülõre - az újra felépített, újjávarázsolt Boeing 757-esre -, és leültek az ülõhelyükre. A repülõ ajtajait becsukták, és a fedélzeten tartózkodók rekonstruálták a 91 percig tartó repülést... a felszállástól a Pennsylvania fölött bekövetkezett zuhanásig. Az idõ múlását jelezték az improvizáció és a felvétel alatt, hogy a színészeknek keretet adjanak, amelyen belül alakíthatták a közösen átélt drámát. A jeleneteket többször ismételték, és a két hét alatt az improvizációnak újra és újra nekifutottak, míg Greengrass célja, az "elfogadható igazság", kezdett a felszínre bukkanni.
- Ismert események alapján improvizáltunk - magyarázza Greengrass. - És mindvégig azon vitatkoztunk, hogy mennyire volt hihetõ. Hogyan viselkedett volna egy csoport fiatalember ebben a helyzetben? Hogyan reagáltak volna az idõsebb emberek azon a repülõgépen? Hogyan reagáltak volna az utaskísérõk? Ezek voltak a kérdések, amiket megvitattunk, és megpróbáltunk mûködõ megoldást találni rá improvizációs stílusban.
Greengrass a próbákat valósághûen szerette volna végezni. Mivel a fedélzeten a konfliktus valójában halálos szembenállás volt "mi és õk" között, a rendezõ a négy Angliában élõ színészt, akik a gép fiatal eltérítõit alakították, elkülönítette a negyven utastól és személyzettõl, és olyan késõn mutatta be õket, amennyire csak tehette. Ezeket a színészeket is ellátták tényszerû adatokkal a karaktereikkel kapcsolatban, többek között a küldetésük utasításait, amelyet a szeptember 11-ei támadás vezetõje, Mohamed Atta írt. Ezen kívül intenzív fizikai tréningen vettek részt képzett harcmûvészek vezetésével.
Greengrass a próbák alatt kidolgozott egy "forgatási szöveget", amely felsorolta a jeleneteket és a cselekményt. A szöveg tartalmazta a földi- és a légiszemélyzet valódi párbeszédét is. Miután a próbákkal végeztek, a fedélzeten zajló jeleneteket aprólékos részletekkel egészítették ki a cselekményre vonatkozólag, azonban a párbeszédbõl alig valamennyi kulcsszóval - a maradék a kamerák elõtti improvizációból megteremtett valóságból származott.
Forgatás
A United 93-as forgatása november közepén kezdõdött, azokon a díszleteken, amiket a színészek a próbák során alaposan megismertek. Az elsõ leforgatott jelenetekben az egész repülõgép látszott. Ahogy korábban is, a repülõgép ajtajait becsukták. A leforgatott jelenetek hossza változott, néhány perc és negyven perc között. Két kamera-kezelõ filmezett, akik a mikrofonosokkal és a rendezõasszisztenssel együtt fel-alá rohantak a díszleten Greengrass utasításainak megfelelõen, aki a repülõn kívülrõl fejhallgató segítségével kommunikált velük. (A feladat, hogy ezekbõl a részletekbõl egybefüggõ filmet készítsenek, Greengrass-re és a három vágóra várt.)
Ezután a jeleneteket a különálló kabinokban vették fel - elõször a turista-, majd az elsõosztályon. A szívszaggató utolsó percek, amikor a gép irányításáért küzdöttek, külön készültek el. A pilótafülke egy számítógép-vezérelt, hidraulikus szerkezetre volt szerelve, amelyet a speciális effekt részleggel közösen terveztek, és amely képes volt dõlni és forogni, mint egy irányítás nélkül zuhanó repülõgép.
Az elsõ osztályú kabint késõbb szerelték fel forgató szerkezettel, ami 180 fokban tudta elforgatni a kabint az utolsó jelenetek filmezésekor. Hogy a sérülések esélyét csökkentsék, az üléseken habszivaccsal helyettesítették a kemény mûanyag és fém részeket. Eredetileg kaszkadõröket terveztek alkalmazni ezekhez a jelenetekhez, de a színészek szerették volna maguk eljátszani õket. Miután ruhájukat puha anyaggal kitömték, sikeresen eljátszották a veszélyes jeleneteket is.
- Az a végsõ látvány most is kísért - mondja Greengrass. - Közelharc folyik egy 21. századi, üzemanyaggal telt repülõ szerkezet irányításáért egy csapat öngyilkos vallási fanatikus és egy csoport ártatlan között, akik véletlenül kerültek oda közülünk... gyakran gondolok erre. Tulajdonképpen, bizonyos szempontból, ez a harc folyik ma a világunkban.
A UNITED AIRLINES 93-AS JÁRATÁNAK NÉHÁNY UTASÁRÓL ÉS SZEMÉLYZETÉRÕL
Lorraine G. Bay légiutaskísérõ Philadelphia-ban született 1943. július 20-án. Családja ezt mondta róla: "A legpusztítóbb háború közepette is fényes csillag volt, aki a családja és barátai számára valami pozitívat és szépet adott, amirõl beszélhettek."
Miután 1961-ben befejezte a Neshaminy Középiskolát, csatlakozott a helyi Senior Drum and Bugle Corps-hoz (dob- és kürtzenekar), amihez két évig tartozott. A Reedman autókereskedés irodájában dolgozott a pennsylvaniai Langhorne-ban, amíg 1964-ben a repülés a United Airlines-szal el nem csábította.
Lorraine a chicagói O’Hare repülõtéren kapott kiképzést, majd elkezdõdött hosszú légiutaskírésõ-karrierje. A humor mindig az élete része volt, még akkor is, ha õ volt a vicc tárgya. Elsõ rövid útján a gépe azelõtt landolt, hogy az ebéd kiosztását befejezte volna. Segítõkész, de tapasztalatlan lévén, minden egyes szendvicset kicsomagolt, mielõtt átadta volna õket az utasoknak. Hamar megtanulta a feladatait a rendelkezésre álló idõ alatt elvégezni, de mindig jókedvûen szemlélte a világot. Nagybátyja és nagynénje ezt mondták róla: "Mindig jó volt Lorraine-nel beszélgetni az útjairól, és a sok érdekes és néha híres emberrõl, akik megfordultak az életében. Még akkor is, ha egy útja rémes volt, a történeteit mindig mosolyogva fejezte be."
Lorraine 1973-ban ment feleségül Erich Bay-hez. A pár a New Jersey-beli East Windsor-ban lakott. Bár saját gyermekük nem volt, közeli kapcsolatban voltak unokaöccsükkel, Marc-kal. Erich úgy emlékszik vissza Lorraine-re mint szeretõ és gondos emberre: elõre küldött mindenkinek születésnapi lapot, és folyton ajándékokat vett mindenkinek.
Mary és Terry, akik barátai és munkatársai voltak, azt mondták róla, hogy olyan volt "mint egy angyal" közöttük.
Mark Bingham rögbijátékos volt, vakmerõ ember, aki imádta az életet. Harmincegy éves korára közeli barátai között volt mindenféle nemzetiségû és bõrszínû: férfak és nõk, fiatalok és idõsek, heteroszexuálisok és melegek.
Floridában és Dél-Kaliforniában nõtt fel, és rögbicsapata kapitányaként fejezte be a középiskolát 1988-ban. Könnyen beilleszkedett a Kaliforniai Egyetem diákjainak sokszínû kavalkádjába, és segített a Cal Bears rögbicsapatnak megnyerni két országos bajnokságot is (miközben begyûjtött pár varratot és törött csontot). Átlagon felüli szociális készségét PR-cégeknél kamatoztatta San Franciscóban a 90-es években, majd megalapította saját PR-cégét, The Bingham Group néven.
Mintha ismerte volna a jövõt, Mark úgy töltötte 2001 nyarát, mintha az utolsó lett volna. Barátaival, akikkel hónapokkal azelõtt még sziklákról ugráltak le Hawaii-on, Európába utaztak és a bikák elõl futottak Pamplonában.
2001. szeptember 11-e reggelén New York-i irodájából a San Franciscó-iba tartott, hogy részt vehessen egy muzulmán barátja esküvõjén. Mindig sportember volt és küzdõszellemû, aki kész volt ugrani, ha bárkinek segítségre volt szüksége. Azon a szörnyû reggelen erõs, új barátokra lelt, akikkel együtt rövid élete legnagyobb kihívásával kellett szembenéznie.
Néhány nappal 2001. szeptember 11. után John McCain szenátor beszédet mondott a Mark tiszteletére tartott megemlékezésen a Kaliforniai Egyetem kampuszán Berkeley-ben. Marknak poszthumusz ítélték oda a The Advocate magazin "Az év embere 2001-ben" címét. Barbara Boxer szenátor a San Francisco-öböl környékérõl származó áldozatok emlékére tartott rendezvényen azzal tisztelte meg, hogy egy összehajtogatott amerikai zászlót adott át Mark partnerének. Melissa Etheridge énekesnõ Tuesday Morning címû dalát Mark emlékére írta.
Mark tiszteletére a Nemzetközi Meleg Rögbiszövetség és Bizottság kétévente megrendezett bajnoksága, amelyen meleg és biszexuális férfiak vesznek részt, a Bingham Kupa nevet kapta. Mark csapata, a San Francisco Fog, elõször 2002-ben vett részt a versenyen. Londonban és az angliai Rugby-ben rendezték meg a Bingham Kupát 2004-ben. A Bingham Kupa 2006 helyszíne New York lesz.
Sandra Bradshaw légiutaskísérõ (38) Észak-Karolinában nõtt fel családja farmján.
1989-ben, többéves titkárnõi munka után, elszegõdött a US Airways légitársasághoz. Létszámcsökkentés miatt azonban öt hónap múlva megváltak tõle. Sandy 1990 októberében ment feleségül Philhez, a US Airways egyik pilótájához. 1990 decemberében kezdett dolgozni a United Airlines-nál.
Phil és Sandy az észak-karolinai Greensboro-ban laktak egy saját maguk által tervezett házban, mindössze félórányira onnan, ahol Sandy felnõtt. Csacsogós, barátságos embernek ismerték, aki imádott utazni, de szülõhelyén is erõs gyökereket eresztett. Négy legjobb barátja mind a szülõvárosában élt. Mindannyian ugyanabba az iskolába jártak és a helyiek úgy ismerték õket, mint az öt muskétást.
Sandy és Phil beutazták együtt a világot, míg végül 1998-ban családot alapítottak. Ekkor született lányuk, Alex, két év múlva pedig fiuk, Nathan. Amikor Sandy anya lett, csökkentette a repüléssel töltött idõt, és már csak négy napot dolgozott egy hónapban (két út a Nyugati Partra és vissza). Az utazással tudta megõrizni a függetlenségét. Imádott repülni, és az otthonától távol egyedül töltött egy-egy éjszakát arra tudta használni, hogy pihenjen és olvasson. Saját gyermekein kívül Sandy Phil lányát, Shenan-t is nevelte.
Sandy mosolygós és szellemes nõ volt. Imádta a szórakozást. Phil Bradshaw ezt mondta róla: "Csodálatos kapcsolatunk volt. Mindig féltve õrzöm majd az emlékét."
Jason M. Dahl kapitány (1957. november 2., San Jose, Kalifornia - 2001. szeptember 11., Pennsylvania, Pennsylvania) Duane és Mildred Dahl legfiatalabb gyermeke volt. Testvérei Lowell Dahl, Ken Dahl (1971. január 10-én Vietnámban halt meg), Carol Dahl Heiderich és Joan Dahl Raymundo.
Jason San Jose-ban nõtt fel a Haga Drive-on álló egyik házban, ahol édesanyja még ma is él. Jason gyermekkorában sok barátra tett szert.
Jason keresztelõjét a kaliforniai Campbell-ben, az Elsõ Metodista Templomban (First Methodist Church) tartották. Aktív tagja volt a Hit Luteránus Templomnak (Faith Lutheran Church) és 1972. május 21-én konfirmált.
Jason 1962 és 1968 között a Hillsdale Elemi Iskola tanulója volt; 1968 és 1971 között a Sylvandale Junior High-ban (középiskolai alsó tagozat) tanult; 1971 és 1975 között pedig az Andrew Hill Gimnáziumban. Ezután a San Jose Állami Egytemen folytatta tanulmányait, ahol 1980 júniusában szerzett diplomát "légügyi mûveletek" (aeronautical operations) szakon.
Jason középiskolai évei kezdetén járt, amikor megtanult rádió irányítású repülõgépeket építeni. Barátjával, Rogerrel együtt, ezeket a gépeket reptette. Csatlakozott a Polgári Légivédelemhez és nemsokára elkezdett repülõleckéket venni Amelia Reid-tõl a Reid Hillview Repülõtéren. Jason nem sokkal 16. születésnapja után repült egyedül elõször, 1974. januárjában. Fénykép is készült róla és édesapjáról egy Cessna gép elõtt. Jason, mielõtt átadta a képet édesapjának, ezt írta rá: "Talán egy nap ez egy 747-es lesz." Ez akkor még merész álomnak tûnt.
Gimnáziumi évei alatt Jason beleszeretett a fényképezésbe. Dolgozott a gimnáziumi évkönyvön, sõt, még egyetemi éveit is mûvészeti szakon kezdte, és egy darabig fényképésznek tanult. Jason édesapja vállalkozásának, a Dahl’s Tejtermék Kiszállítónak dolgozott, ami jégkrémet és tejet kézbesített a Franklin-McKinley Iskolakörzetben.
Jason sok barátságot kötött élete során. Több tanárával is összebarátkozott. Az egyetemi évek alatt szoros, tartós barátságot kötött hat iskolatársával, akik a mai napig barátjuknak tekintik. Egyetemista korukban mindannyian a Reid Hillview Repülõtéren dolgoztak és üzemanyagot pumpáltak, hogy legyen pénzük repülõgépet bérelni és saját üzemanyag számlájukat kifizetni.
Tagjai voltak a Flying 20’s-nek (az egyetem repülõklubja), és együtt vettek részt a rendezvényeken. Jason a tanulmányai végzése közben egyéb állásokat is vállalt; hirdetéseket reptetett, légifelvételeket készített és magán repülõórákat is adott.
Miután lediplomázott, Jason a Ron Nelson Construction építkezési cégnél kapott állást, mint pilóta. Jelentkezett légitársaságokhoz is, és 1985 júniusában hívást kapott a United Airlines-tól. Határtalanul boldog volt!
Jason 1981-ben feleségül vette Gayle Hartshorn-t, akitõl 1986 márciusában megszületett fia, Jason Matthew Dahl, Jr. (Matt).
Jason 1989-ben Denverbe költözött. Miközben egyre magasabb pozíciókba jutott a United-nál, a kiképzõközpontban oktatópilótai állást ajánlottak neki. Bár Jason imádott repülni, ebben a pozícióban dolgozva több ideje maradt a családjára. Jason a két feladatot jól egyensúlyban tudta tartani.
1996. szeptember 14-én feleségül vette Sandy Guy-t. (Másfél évvel azután, hogy édesapja meghalt saját 51. házassági évfordulóján.) Sandy-nek volt egy tizenéves lánya, Jennifer, és Jason nagyon örült, hogy Matt így kapott egy "nõvért." Jason számára nagyon fontos volt a család, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy mindenkit összetartson. Ezenkívül nagyon romantikus alkat volt. Mielõtt meghalt, nagy ünnepséget tervezett tartani ötödik házassági évfordulójukra Sandy-vel.
Jason értett a barkácsoláshoz és minden szomszédjának segített a ház körüli tennivalókban. Barátai elmondták, hogy csak egy létrát kellett kölcsön kérniük tõle, és õ máris ott volt, és segített az egész munkával.
2001. szeptember 11-én Jason M. Dahl, odaadó fiú, testvér, apa és férj, a United Airlines 93-as járatának kapitánya, valamint a legénység és az utasok, egy terrorista támadás következtében életüket vesztették.
Jeremy Glick hat testvér közül a harmadikként született és New Jersey-ben nõtt fel. A Saddle River Iskolában tanult, majd a New York állambeli Rochesteri Egyetemen folytatta tanulmányait.
Jeremy szülei, Joan és Lloyd, minden fiukat járatták judo órákra gyermekkorukban. Jeremy-nek a judo segített fizikailag és szellemileg is erõssé válni. Eredményeivel sosem dicsekedett. Amikor harmadik lett az országos junior versenyen, meg sem említette az iskolában. A judonak köszönhetõen erõs testalkatra tett szert. Felnõtt korában széles vállai miatt csak saját testére szabott öltönyt tudott viselni.
Tizenhárom éves korában Jeremy megismerte Lyz Makely-t, akivel elõbb barátságot kötött, majd randevúzni kezdtek. 1996-ban, 25 éves korukban összeházasodtak. Soha nem unták meg egymás társaságát és a lehetõ legtöbb idõt töltötték együtt.
Jeremy szeretett verseket és novellákat írni és imádott olvasni... kedvence Ralph Waldo Emerson volt, így amikor Lyz életet adott lányuknak, Emersonnak keresztelték. Emmy koraszülött volt, három hónappal szeptember 11. elõtt érkezett, és Jeremy rajongva szerette. Etette éjszakánként, saját mellkasára fektetve altatta el és állandóan róla beszélt.
Jeremy szülei ugyanazokat az értékeket nevelték gyermekeikbe, amelyekben maguk is hittek: könyörület, bátorság, jellem. Jeremy igyekezett ezeket az értékeket élete minden területén képviselni, legyen az egy egyszerû verseny abban, hogy ki fejezi be legelõször a reggelijét, vagy hogy ki nyeri az országos judobajnokságot. Mindig bátran szállt szembe a nehézségekkel, de közben azt is figyelembe vette, hogy cselekedetei hogyan hatnak másokra, és mi a legjobb stratégia céljai eléréséhez.
Kristin White Gould Olga Kristin Osterholm-ként látta meg a napvilágot 1936-ban. Annak a William Brewster-nek leszármazottja volt, aki 1620-ban a Mayflower-ön utazott.
Kristin öt éves korában írta elsõ versét:
Sing your song to me, down by the sea
Where the sand is singing
And all the birds are free.
Can’t you hear the ocean roaring?
When it rains it’s always pouring.
We shall dance till morning
Down by the sea.
(Szó szerinti fordításban:
Énekelj nekem lenn a tengernél
Ahol a homok énekel
És minden madár szabad.
Nem hallod, hogy zúg az óceán?
Ha esik, akkor mindig ömlik az esõ.
Reggelig táncolunk majd
Lenn a tengernél.)
Egész életét az irodalomnak szentelte. Tíz éves korára hat színdarabot és ötven verset írt. Egy korabeli cikkben egy újságíró megemlíti, hogy ahányszor a munkájáról beszélt, felragyogott az arca. Ez 55 évvel késõbb is igaz volt.
Kristin latint és ógörögöt tanult a Cornell-en, ahol 1957-ben diplomázott. Egy évvel késõbb hozzáment elsõ férjéhez. Egy lánya született, Allison, majd 1962-ben elvált. Ezután egyedül nevelte gyermekét és szabadúszó íróként futott be karriert.
Kristin lakása tele volt könyvekkel. Több nyelvet beszélt folyékonyan, minden mûvészeti ág érdekelte, és szabadsága alatt mindig történelmi helyeket keresett fel.
Újságíró lett és New York City-ben ismertté vált az írók körében. Eközben a versírást sem hagyta abba.
Donald Freeman Greene a Safe Flight Instrument Corp. alelnöke volt. A New York állambeli White Plains-ben mûködõ cég repülõgépek biztonságát elõsegítõ berendezések kifejlesztésével és gyártásával foglalkozik, valamint a Corporate Angel Network nevû szervezet megalkotója és szponzora is, amely rákbetegek szállítását oldja meg az országon belül a kezelés színhelyére.
Donald Greene a New York állambeli White Plains-ben született. Gimnáziumi éveik alatt Don és testvérei sikeres birkózók voltak. Don ezenkívül teniszezett, golfozott és rögbizett is. A Brown University-n szerzett mérnöki diplomát, majd MBA-képzésen vett részt a Pace University-n. Mohón itta a tudást és kíváncsisága oda vezette, hogy nagyon sok mindenbe belekóstoljon. Megszerette az operát, megtanult vitorlázni, síelni, repülõt vezetni 14 évesen, és búvárkodni. Bár szenvedélyes típus volt, aprólékos is tudott lenni, amikor alaposan átvizsgálta a repülõgépeket, mielõtt felszállt velük.
Feleségét, Claudette-et, 1987-ban ismerte meg. 1990-ben házasodtak össze és a Connecticut állambeli Greenwich-ben telepedtek le. Két gyönyörû gyermekük született, Charlie és Jody. A Greene család szerette az aktív pihenést, és szabadságukat síeléssel és utazással töltötték. Minden este együtt vacsoráztak greenwichi otthonukban, Don majdnem minden hétvégén maga készítette nekik a reggelit, és segített edzeni a gyermek focicsapatokat. Amikor csak tehette, repülni is elvitte a gyermekeit.
Don-t mindenki szerette. Barátságos személyiségének hasznát vette mind a munkájában, mind az összejöveteleken. Egy barátja ezt mondta róla: "Olyan ember volt, aki mellett egy vacsorán ülni szeretnél." Tulajdonképpen Don és Claudette pontosan így találkoztak elõször: egymás mellett ültek egy jótékonysági vacsorán, amit a Westchesteri Mûvészeti Tanács javára rendeztek. Aznap este Don személyisége minden vonását megmutatta: gyakorlatias természetét, optimizmusát és humorát.
Odaadó apa volt és borzasztóan büszke a gyermekeire. Don testvére, Randy, elmondta, hogy Don biztatta õt és többi testvérüket, hogy ismerjék meg Charlie-t és Jody-t, mivel neki is nagyon jó kapcsolata volt a nagybátyjaival.
Amikor Don meghalt, Charlie tíz éves volt. Ezt mondta az édesapjáról: "Jobb volt rövid ideig egy csodálatos apukával, mint egy rossz apukával akár csak egy percig is." Claudette bevallotta, hogy könnyû felmagasztalni egy elvesztett szerettünket és szuperhõsként emlegetni féltve õrzött emlékeink alapján. Ám a család és a barátok számára tényleg nehéz bármi rosszat mondani Don-ról. Claudette és nõvére most már szeretettel emlékeznek vissza arra, hogy ahányszor egyikük megtöltötte a mosogatógépet, Don mindig átrendezte a tartalmát!
Linda Gronlund Long Island-en tanult jogot, majd az American University-n folytatta tanulmányait Washington-ban. Igazi szenvedélye azonban, amit édesapjától örökölt, az autók voltak. Nemsokára csatlakozott a Volvo észak-amerikai irodájához New Jersey-ben.
1980-ban tagja lett az Amerikai Sportautó Klubnak; itt találkozott barátjával, Joe DeLuca-val. Bár már 15 éve ismerték egymást, csupán öt hónappal szeptember 11. elõtt lettek egy pár. Linda testvére, Elsa azt mondta, hogy Joe-val Linda boldogabb volt mint valaha.
1990-ben a BMW észak-amerikai kirendeltségénél kezdett dolgozni. Szabadidejében több hobbinak is hódolt: vitorlázott, búvárkodott, kertészkedett, fényképezett és karatézott. Ezenkívül képzett mentõs is volt. Erõs nõ volt, aki hozzászokott ahhoz, hogy a férfiak világában dolgozzon. Lobbanékony természetû volt, amikor provokálták, és testévre, Elsa azt mondta róla, hogy minden vitában megállta a helyét és szilárdan kitartott a hite mellett.
Linda figyelemmel kísérte három hálószobás házának építését a New York állambeli Green Lake-ben, hogy biztosan annyira környezetbarát legyen, amennyire csak lehetséges. A munkájában is érdekelte a környezetvédelem. Részt vett a hidrogén-meghajtású autók kifejlesztésében a BMW számára. Nagyon izgalmasnak találta a munka elõrehaladását. Elsa úgy jellemezte mint "gyakorlatias környezetvédõ - nem olyan, aki fákat ölelget. Hitt abban, hogy mindenkinek legyen autója, de úgy vélte, a környezetnek nem szabadna emiatt szenvednie." Talán munkamániás és perfekcionista volt, de mindig csodálatos társaság.
Szeptember 11-én Linda barátjával, Joe-val utazott Kaliforniába, ahol rövid szabadságukat szerették volna tölteni a borvidéken. Azt tervezték, hogy ott ünneplik majd Linda születésnapját szeptember 13-án.
LeRoy Homer elsõtiszt mindig pilóta szeretett volna lenni. Tizenöt éves volt, amikor elõször vett repülõleckéket egy Cessna 152-esben. Az iskola mellett dolgozott, hogy legyen pénze repülõleckékre. Tizenhat évesen repült elõször egyedül, és 1983-ban szerzett pilótajogosítványt.
1983 õszén LeRoy elkezdte a Légierõ Akadémiát, amit 1987-ben fejezett be a 31. repülõszázad tagjaként. 1988-ban, a gyakorlat után, a New Jersey-beli McGuire Légierõ Bázishoz került, ahol egy C-141B Starlifter-t vezetett. LeRoy a kapitányi rangig jutott mielõtt 1995-ben tisztességben elbocsátották az aktív szolgálatból. LeRoy tartalékosként folytatta karrierjét a hadseregben, és elõször kiképzõ pilótaként dolgozott a 356. Szállító Repülõszázadnál az Ohio-beli Wright Patterson Légierõ Bázisnál, majd Academy Liaison Officer (összekötõ tiszt) lett, és feladata jelentkezõk toborzása volt mind a Légierõ Akadémia, mind az Air Force Reserve Officer Training Corps (a légierõ tartalékos tiszteket kiképzõ osztaga) számára. A tartalékosokkal töltött ideje alatt õrnagyi rangig emelkedett.
LeRoy folytatni szerette volna repülõkarrierjét, és 1995 májusában csatlakozott a United Airlines-hoz. Elsõ pozíciója másodtiszt volt egy B727-esen. Ezután, 1996-ban, elsõtiszt lett B757/767-eseken, és ilyen rangot töltött be 2001. szeptember 11-én is. Martin Luther King, Jr. ezt mondta: "Egy embert végül nem aszerint ítélünk meg, hogy hol áll a béke és a kényelem perceiben, hanem aszerint, hogy hol áll a kihívásokkal teli és nehéz idõkben." Egyértelmû, hogy LeRoy hol állt 2001. szeptember 11-én.
Louis J. Nacke, II 1959. szeptember 9-én született a Virginia állambeli Richmondban. Gyermekkorától kezdve arra vágyott, hogy rendkívüli ember váljon belõle. Egyszer Supermannek öltözve átrohant egy üvegajtón, minek következtében csaknem leszakadt a karja, és 104 öltéssel varrták össze. Lou két fiútestvére és egy lánytestvére mellett nõtt fel. Családja sokat költözködött, ami segített Lou-nak társasági emberré válni.
Tizenéves korában a barátai, a családja és a sport töltötték ki az életét. Lou (családja Joey-nak hívta) szeme mindig csillogott és hamiskás volt a mosolya. Tizenhét évesen, amikor a legtöbb végzõs fõiskolába készült, Joey inkább munkába állt és esti tagozatra jelentkezett. Munkahelyén egyre feljebb jutott, miközben családot is alapított és esténként tanult. Negyven éves korára a K.B. Toys értékesítési központjának igazgatója lett New Jersey-ben. Büszke volt az eredményeire és a neki dolgozó emberekre. Azt mondták róla, hogy a raktáron úgy sétált keresztül, akár egy gyerek, akit elbûvölnek a játékok és a szerkentyûk.
Lou-nak két fia van, Louis Paul (most 18 éves) és Joseph (most 22 éves). Lou szeretett olvasni és rajongott a sportért. Imádott fõzni, borokat gyûjteni és a feleségével és a fiaival együtt lenni. Akkor volt a legboldogabb, amikor a családja körében lehetett. Büszke volt arra, hogy amerikai és hû volt azokhoz, akiket szeretett. Amikor Lou-val beszéltél, úgy érezhetted, te vagy az egyetlen ember a szobában. Nem sajnálta senkitõl az idejét, és családtagként bánt mindenkivel. Mindig volt egy bölcs vicce vagy régi mondása arra, hogy kifejezze az érzéseit. Lou életét nem szeptember 11-e eseményei határozták meg, hanem az, ahogyan élt és szeretett.
"time is not money"
