feLugossy: Kifürkészhetetlen

A különleges, jó művészek (a művészek) kettős állampolgárok, kettős látással, kettős személyiséggel, sebtiben közlekedve a világok között - gyakran napszemüvegben, s gyakran szenvednek az időeltolódástól is. feLugossy napszemüvegei mindig különlegesen rejtélyesek, mindig egy sokat látott és éppen messziről érkezett ember varázsát árasztják. Azt, hogy megjelenései után, amikor ismét köddé válik, hova tűnik el, nem nagyon szoktuk és nem is nagyon tudjuk követni - de nem is kell, mert nagyon barátságos ember, és időről időre berendez egy teret egy-egy galériában, kiállító teremben, hogy oda belépve, világának atmoszféráját lélegezhessük be, hogy hazai valóságélményei közt böngészhessünk, megismerkedhessünk nyelvével, látásmódjával, világának fantasztikus kultúrájával.

feLugossy többdimenziós személyiség. A hétköznapjainkban abszolút itthon van, ám valahányszor eltűnik, mint egy delfin, a vízfelszín alá bukva, hogy dolgozzon, "melózzon", a miénknél sokkal hatalmasabb térbe lép át, ahol finomabbak, gazdagabbak, összetettebbek a jelenségek, és a befogadás egy a miénknél milliószor kifinomultabb szinten történik. Ő ott van otthon - itt meg itthon:)

A tér, amit most berendezett, meglehetősen izgalmas kalandokat tartogat. feLugossy különlegesen érzékeny művész, képei jellemző módon átütőek - a 80-as évek óta az egyik legjobb szórakozás Szentendrén belépni egy-egy mini-galériába, ahol pár négyzetméteren árulják a képeket, és spontán körbetekinteni a kiakasztott, vagy a földön egymásnak támasztva sorakozó képek sokaságán, és hagyni, hogy a szemünk és érzékenységünk révén magával ragadjon minket valamely mű örvényének sodrása. feLugossy képei mindig a legnagyobb beszippantóerővel vibrálnak. Művei hihetetlenül kifinomult kontaktus-teremtések, másodperc tört része alatt tanítják meg veled a nyelvet, és a következő ezredmásodpercben már ezen a frissen tanult (mégis régről ismerős) nyelven megy a közlésfolyam ezerrel. feLugossy művei úgy kommunikálnak velünk, mint a Pioneer űrszondán elhelyezett aranylemez ábrái, illetve még inkább, mint az azokra érkezett intelligens válasz-képek :)

A MűvészetMalomban berendezett tárlat tartalmaz egy kis szobát is, ahol egy videóművet vetítenek - nonstop. Ezt a szobát (a szobát) érdemes a tárlat végignézése, végig-olvasása utánra hagyni. Egy audio-vizuális üzirögzi ez, amely egy könnyed, laza és maximálisan elgondolkodtató filo-klipet játszik újra és újra, mint Leia hercegnő üzenete, a híres: "help me Obi-Wan Kenobi". Az üzenet lényege, hogy kifürkészhetetlen az a valóság, amely bár látszatokból épül fel, a konstrukciót végül mégis valóságként adják el. Szemben azonban a Pioneer szondán utazó arany lemezke ábrájának sematikus, formális stílusával, vagy Leia Hercegnő üzenetének galaktikus lényegre-szorítkozásával, feLugossynak esze ágában sincs formálisan kifejeznie magát. Ő nem ismeretlen lényeknek (kiállításlátogatóknak meg utókornak "üzen"), hanem a saját belső világának törvényeit követve fejezi ki magát - hoz létre képeket, sőt, képi természetű expresszív tereket, melyek "tükrözik" (lenyomatát képezik és közvetítik) azt a látásmódot, intelligenciát és valóságélményt, amiben ő él.

Képei, képi-természetű terei, videói nem elvontak, hanem direktek - csak hát van egy kis csavar. Először is: nem elvontak, tehát nem absztrakt, absztrahált kifejezések - hanem lédús, hiper-redundáns képek - amik nem kihagynak "felesleges" részleteket (mint az arany plakett vagy Leia Hercegnő üzije), hanem csupán annyira szuggesztívek, hogy a lényegre törés e felfokozott szintje lecsupaszított közlésnek tűnhet. Pedig nagyon nem az. Meztelen, buja, nyitott és pazar expressziók feLugossy művei - és véletlenül sem lecsupaszított, ne adj isten, leegyszerűsített, kivonatos, absztrakt konstrukciók.

Nemhogy nem fél, nem riad vissza attól, ami sajátos, de direkt arra utazik. Ez az őszinteség. Képi kifejezéseiben, illetve azok felett nem uralkodni, kontrollt gyakorolni akar, mint egy ego-karmester, hanem feloldódni, utazni, bennük, úszni, mint delfin a fantasztikus mélységeket rejtő csillogó zöldeskék vízben. Megnyitja magát, nyitottá varázsolja. Ez nem valami műtét, ami fájdalommal jár, ez beindult extázis, amely során egyre áttetszőbbé válik. A csúcspont az, amikor megpillantja magát, anélkül, hogy látszana, akkor, amikor már annyira áttetsző, hogy bárki más is csatlakozhat, hiszen nem fog neki előzni (lévén áttetsző). Aki becsatlakozott, maga is feloldódhat - így tanítják nekünk a sokat látott delfinek a nyelvet, az érzékiséget, a barátságot és a kultúrát.

feLugossy direkt, lényegre törő kép-alkotásában az a csavar, mint amivel a Sztalker c. filmben megismerkedhetünk. Hogy tudniillik két pont között nem az egyenes a legrövidebb út - ez csak a lestrapált 3 dimenziós látásmódunkban volna így. A direkt kifejezés, a lényegre törés, ha a konyhai oktatófilmek szintjén gondolkodunk, az lenne, hogy azt mondod, amit mondani akarsz. A fejlettebb világokban viszont másképp megy ez, ott eleve azt mondod, amit mondasz, és azt akarod, amit akarsz, de ezen túl, a kérdés az, hogy miért? Kérdés, hogy te, mint beszélő fej, mint hátulról leütött betű, miért mondod azt, amit. Kérdés, hogy aki hallgatja, nézi, látja, befogadja a te kifejezésed, ő miért teszi ezt? Kérdés, hogy miről szól ez az egész szituáció. Mi köztetek a viszony, mi magatok "közt" a viszony, és "mi ez, ami körül vesz"? Ez persze csak a kezdet - nagy vonalakban.

A lényeg, természetesen az út. Amikor feLugossyval kapcsolatban direkt kifejezésről beszélünk, nem azt mondjuk, hogy A és B pont között húz egy vonalat zsírkrétával. Helyette: minden, amit mutat, minden kép, amit létrehoz, magában hordozza (el van benne helyezve, belé van plántálva) hozzáférhető formában az utat, ami oda vezetett, aminek az eredménye a kép. Sőt, minden képe tulajdonképpen egy "út" ábrázolása, megjelenítése (a képpel kontaktusba lépve ez az út élmény szintjén jelenik meg, azaz magunk is megtesszük - ezért is nevezzük a képeket trip-eknek, utazásoknak, az egy kiállítás képeit pedig egy kirándulás képeinek).

feLugossy képei nem úttestekre festett útburkolati csíkok módján értelmezik a legrövidebb utat, hanem teljességgel Sztalkeresen járnak el. Filmezni olyan, mint égő papíron írni, tudjuk ezt Pasolini és Bódy Gábor révén. Ehhez képest térben megjelenő képeket (és képszerűvé átlényegített tereket) létrehozni sem séta a parkban: a képi kifejezést a sémák folyamatos össztűz jellegű támadásának közepette lehet megvalósítani. A legrövidebb út pedig mindig csapda. A sémák darálókként övezik a művész útját - akkor is, amikor a kifejezés lelki szemei előtt megjelenik, akkor is, amikor készíti, és hogy ne legyen könnyű dolgunk, akkor is, amikor egy kiállítás-látogató találkozik vele - a befogadó fejébe betelepült sémák is bármikor ki tuják oldani a jelentést, akár részlegesen, akár teljesen is. A sémák folyton támadnak, és közben gombamód szaporodnak. Az ember nem tud kettőt sem lépni, hogy egy durva séma fel ne robbanjon a talpa alatt. Nem csoda, hogy el vagyunk szokva a mozgástól, az utazástól meg még inkább.

Egy feLugossy-kép kínálta tripet végigélni hasonlíthatatlan élmény. Egy sémák által elaknásított valóságban 3, sőt, 4 dimenzióban utazhatunk akadály nélkül, hatalmas sebességgel, és úgy, hogy közben minden elsuhanó részletet is kedvünkre megfigyelhetünk. Az ember örök álma, hogy repüljön, ami véletlenül sem azonos azzal, amit ma egy AirBus fedélzetén töltve művelünk. Az ember álma az, amit egy feLugossy kép portálján belépve átélhet - az akadálytalan és megvilágosító suhanás egy járhatatlannak, használhatatlannak, emberi mozgásra alkalmatlannak vélt valóságban. Képei, belénk szuggerált kép-zetei a szürke "emberi" rend káoszától visszalopott fantasztikus pszichedelikus terek, melyek a sémák darálóinak össztüzében a szabadság hamisítatlan élményével ajándékoznak meg bennünket.

::: Lebegő táskák

feLugossy csík felett térben lebegő táskái a MűvészetMalomban installált tárlat kulcselemei. Valójában a tér kulcsai. E táskák jelzik enyhe célzás formájában, hogy ez itt egy tér. Nem falakra trófeákként kiaggatott képeket tekinthetünk meg - hanem egy képek által szegélyezett, képekben gazdag térben kirándulunk (képek = kijáratok/bejáratok/átjárók világokba, ahol a fantasztikus tripekben lehet részünk). A MűvészetMalom többszintes, "galériás" elrendezése eleve szárnyakat ad az embernek, hiszen ha például delfinek módján, vagy legalább az ő társaságukban úszva búvárszerkóban járhatnánk be a teret (vagy úgy, mint Christopher Walken a Weapon of Choice c. remek Fatboy Slim klipben), akkor ez egy darab tér lenne, és nem három szint. feLugossy egyébként a lépcsőházba külön kis berendezési tárgyat is gyártott egy felirat formájában, mely szerint milyen fura, hogy még mindig lépcsőzünk, amikor tényleg lebeghetnénk is.

Ezt a felirat-festményt azért hívjuk berendezési tárgynak, térelemnek, mert neki is az a funkciója, hogy az egész teret artikulálja, hogy az egész térből varázsoljon kiállítást a - ahelyett, hogy egy térben elhelyezett kiállítás lenne csupán.

Ugyanilyen módon "térelem" a két szinten is "kiállított" (helyesebben: beállított - installált) oltár-szerűség. Az egyik egy asztal. Az asztal mögött szék, azon zakó. Ha azt mondjuk: zseniális, nem a lényegre tapintottunk rá. feLugossy egy fantasztikus élményt (tripet) csomagolt bele ebbe a műbe, amelyre elég egy pillantást vetnünk, és robban. Elhagyatott civilizáció, komor folyosók, vég nélküli terek, nem szocializmus, de nem is valami, ami attól nagyban különbözik. A fekete zakó a nem jelenlévő teremőr portréja. Hiányzik, nincs jelen. Éppen kiment, és sorban áll fél-zsíros tálcával a menzán? Vagy távozott, és keresztülhatolva a falakon, a börtönt jelentő téglákon, kisétált a zöldbe, hogy a fák lombja alól hanyatt fekve az eget nézze? Vagy egy spirituális atomvillanást követően egyszerűen szublimált, és csak a zakót hagyta ott, mint Szép Heléna a fátylat maga után? Egy biztos, a teremőr szerepébe leginkább feLugossy-t érdemes odaképzelnünk. A fekete zakó felér egy monogrammal. Ez valami ironikus önkép akar lenni? Nem valószínű, ráadásul fiatalabb korában az éjjeli őrködés barátjával meghatározó élmény volt a számára - belépés a szabad filozófia világába a csillagos ég alatt. A teremőrnek két szerepe, két nézete van. Egyrészt, amit látunk, az szabad. Nem figyel senki. Egy magára hagyott tér. Másrészt, inkognitós teremőrünk, miután delfinként visszatért a felszín alól, a valóság mélységeiből, és felállította ezt a teret, leült szusszanni egyet benne, majd a zakóját a széken hagyva távozott - egyszerűen kisétált, mint a bal lator a Kutya Éji Dalában. A távozott inkognitós teremőr történetének azt a pillanatát osztja meg velünk, amikor rápillantott a kész műre, a kész kiállításra, a kész, berendezett térre, amely a vendégek fogadására alkalmassá vált - ismeretterjesztés, megvilágosítás céljából. Ez a mű tehát egy pillantást ábrázol. feLugossy egy pillantását, egy nézőpontját.

::: 1 Mona Lisa

Az asztal felett döbbenetes alkotást láthatunk, amely a névtelenségbe burkolózó folklór határát súrolja - de persze a pop oldaláról. Két előember és köztük egy Mona Lisa. Mi a fene? Megdöbbentően természetesen hat. Azaz nem a pop-gondolatról van szó, hogy duplikátum, szimbólum, kultikus hely, ahova a történelem során az emberek folyton odajárultak, mert mások is odajárultak. Ennek semmi köze a pophoz. Ez a Mona Lisa legeslegjobban egy Jeles András film munkásszállójának megfakult dekorációja lehetne. Ott porosodik a falon - tompán. Két előember között egy Mona Lisa. Így válik rendes három elemes oltárrá a magányos kép. Így zárul be a kör. 1-2-1. Most nem vagyok civilizált, most civilizált vagyok, most nem vagyok civilizált. A legmegdöbbentőbb a képregény-szerű, rézkarc-szerű grafikai stílus, amellyel az előember és "a Mona Lisa" teljesen egy szintre van hozva. Ez több, mint amit a pop üzent nekünk a Mona Lisa-val kapocslatban. A POP aspektusban a Mona Lisa egy ikon volt. Egy kegyhely, amit milliók keresnek fel, másképpen tekintve egy közhely. Így vagy úgy, mégis mindenki mint "a nagy Mona Lisa"-ról beszélt, bármilyen módon is közelítették meg. feLugossy Mona Lisa-s oltárja azonban a teremőr asztala mögött teljesen más szint: a Mona Lisa itt valami, ami nem fejez ki semmit. Valami, amit senki még csak haza sem vinne. feLugossy, bár megtehette volna (hisz minden bizonnyal nagyon szépnek találja e nőalakot), mégsem játszotta meg az olaj, a kulimáz, a proletár nyomor, az utca szennyének rétegei alól is átütő szépség esztétikumát. A Mona Lisa nem a szépséget reprezentálja, hanem a falon függő érdektelen dekorációt. Nem egy ikon, csak egy kártya lap - a dáma. Ász-Dáma-Ász. Önmagában nem fejez ki semmit. Nem tud kifejezni. Ilyen világban élünk. Elkopott. Kész. feLugossy oltárában azonban remekül vesz részt a kifejezésben, mint a dáma. Az oltár azért különleges hangulatú és mélységű mű, mert valahol a Hamvas Bélai el-nem-rejtettség szintjén, triviálisan, feltűnés nélkül adja elő: "ez van". Azaz ez van, de ez e tény nem rengeti meg a világot. Ez van, de ettől még semmi sem fog megváltozni. Ez van, de ez még nem biztos, hogy bárkinek eljut a tudatáig. Ez van - de e tény kinyilatkoztatása nem hír, nem kísérik harsonák, és a mai nap nem is egy ünnepnap, egyszerűen csak ez van. Ott porosodik a falon e tény. Majom, Mona Lisa, Majom. Woody Allen az első volt, aki filmművészetben megélte a táguló univerzum élményét - feLugossy az elsők egyike, aki a pulzáló univerzum (kis pont - nagy cucc - kis pont) jelenségének analógiáját felfedezte az emberi világban.

::: 1fajta purgatórium

feLugossy eléggé jó dolgokat állít ki. Az ember besétál, és onnantól jól elvan. Minden magától értetődő. Csomó dolog fel sem ptűnik - például, hogy feLugossy saját arcképeit (fotóit) alkalmazza képeken. Érhető, hogy nem tűnik fel, hisz részéről nem az eddigi expressziós tevékenységében beállt változás az üzenet, a kifejezés, azaz nem azzal akarja felhívni magára a figyelmet, hogy most másképp csinál valamit, amit szokott. Képei önmagukban képek, és amíg ugyanannak a világnak a képei, minket, mint nézőket, egyáltalán nem izgat fel, hogy fotót használ, ráadásul önarcképet.

Mégis nagy dolog. Az ember egyetlen dolgot érez: a jó művész autista. A valósághoz nagyon komoly szálak fűzik, de ezek emocionálisak (ami nem a racionális ellentettje, az emocionális modern terminussal úgy hangzik: komplex, integrált racionalitás). Amikor a művész a valóságra reagál, nem úgy jár el, mint egy hírolvasó (akikhez feLugossy mellesleg mindig is vonzódott, lásd a zen buddhista televízió férfibemondónőjét, vagy a Pekingi Telefunken c. filmtervben a jelenetet, amelyben egy tévébemondónő fotói hullanak az égből, meg 600 darab golyóstoll). A jó művész autista, feLugossy pedig meglehetősen jó művész. Hiper-érzékeny.

Ez a purgatórium-szerű tabló ("össznépi elsorvadás") arról árulkodik, hogy feLugossy kiakadt. Egy autista nem teljesen érthető, egzaltált szavai ezek - ezek a kristálytiszta, reklám-szinten egyértelmű, explicit képek A delfinek általában nem szívesen rendeznek be teret éles, szögletes tárgyakkal - így a kristálytiszta igaziból negatív jelző, fájdalmas. Még a kép-együttes címébe is bevette a napi "politika" kifejezéseinek egyikét, a "válságot". feLugossy mindig is irtózott a romlottságtól, és most, úgy látszik, új fenomenonnal kellett megismerkednie, ami a romlottságon is túl van: a cselekvő, uralkodó, erőszakos, agresszív romlottsággal. A találkozás élménye láthatóan felzaklatta.

::: üveghangok

Az ember ámul azon a finom érzékenységen, amellyel feLugossy a világot láttatja. Képei, festményei "általában" a civilizációt levedlett természetes meztelenség ösztönös, beindult állapotát jelenítik meg. Ezúttal azonban azt a technikáját alkalmazta, hogy a kiállítás (helyesebben: térinstalláció - hiszen egy teret állít ki) képeit üveglapok közé préselte, plusz, a képen látható alakokat körbevágta. Így a térbe belógatott sík figurákat látunk, üveglapok közé zárva. Ha nem lennének körbevágva, ezt a minőségük nem lenne kiemelve, nem lenne hangsúlyos, de így a kifejezés magától értetődő: lények lógnak, egy kimerevített jelenetben, és elszenvedik, hogy megfigyeljük őket. Kiszolgáltatottak. Gyönyörködünk bennük, mint a bronz bikákba zárt jajgató szerencsétlenek által generált "zenében" (feLugossy időben távoli barátja, Kierkegaard a művészet és közönség viszonyát írja le így). Üveghangokat hallunk.

::: pink csizma-táskák a piacról

feLugossy nem egocentrikus művész, saját maga egyáltalán nem része az érdeklődésének. A világ, a valóság azonban, ami körülveszi, minden szinten izgatja, érdekli, inspirálja. Nem visszatükrözni akarja azt, nem pusztán lereagálni, hanem inkább mint művelt utazó, aki mondataiba beleszövi a helyi szófordulatokat, előszeretettel kap fel motívumokat a helyi / aktuális valóságból. A csizma alakú pink műanyag táskák jól megihlették őt, mármint rávették, hogy vásároljon belőlük jó párat, mert amit egy ilyen táska kifejez, az nagyon aktív tartalom. feLugossy e táskákat nem ready-made-ekként alkalmazza, nem önmagukban, hanem a kifejezés elemeiként. Ahogyan Picasso-t, még ha tagadja is, az afrikai halotti maszkok minden bizonnyal megérintették, úgy érinti meg feLugossyt ez a rózsaszín csizmatatyó, azzal a különbséggel, hogy feLugossy számára e tatyó nem az ábrázolás új stílusát sugallja, hanem "csak" részévé válik, mint egy sebesülés. A tucatszerűség romlottság, és feLugossy különösen érzékeny a romlottságra. Egy csizma alakú táska (más színben) valószínűleg a 80-as évek valamely divattervezőjének remekműve lehetne. feLugossyt azonban nem az eredeti érdekli, mint ahogy a Mona Lisa esetében sem, hanem az alkalmazott, falon porosodó, közkézen forgó közhely. Egy ilyen táska annak a látásmódnak, annak az élet-stílusnak a képe, amelyben valaki egy olcsó butikban megpillant egy ilyen túljátszott pink műanyag "giccset", és mintha egy zacskós tejet kérne, rámutat, hogy "azt kérem". A paradicsomi ártatlanság (nem tudták értelmezni, hogy meztelenek) új formája ez, konzum-naivitás, amely egy visszafejlődés eredménye, és amely állapotban nem tűnik fel nekik, hogy egy ilyen táska micsoda plusz jelentést hordoz. Bár használnak tükröt, mégsem látják magukat, nem látják, amiben élnek. feLugossy illeszkedik ehhez az ignoráns látásmódhoz, de másképp, aktív formában - nála ez a táska nem semmilyen, hanem különleges képződmény, mint egy virág, mint egy kitüntetés, mint egy kresztábla, mint egy fizetőeszköz, mint egy háztartási gép, mint egy isten képmása, azaz valami, amit az emberek előszeretettel alkalmaznak. Amivel megajándékozzák egymást, amit megszagolnak, amibe cuccokat pakolnak, ami segít a tájékozódásban, amire orákulumként tekintenek. Egy nagy becsben tartott képződmény.

feLugossy mesterien alkalmazza ezeket a gagyi, olcsó, és ártatlanul szép piaci termékeket, olyan mesterien, mint ahogy a festéket és az ecsetet. feLugossy olyan művész, aki nagyon intenzíven artikulál. Akármihez hozzáér, annak feLugossy stílusa lesz. Fest, épít, ragaszt, varr, zenél, ír, felolvas, képeket vetít - minden, amit csinál, nemcsak hihetetlen intenzitású, de hihetetlen mértékben át is van itatva a stílusával, azaz nagyon magas fokon artikulált kifejezések. Amikor egy indián az erdőben keresztbe tesz két vékony gallyat, a többiek tudni fogják, hogy ott járt, feLugossy bármit csinál, egyetlen ecsetvonásából is kiderül: ez az ő műve. Nagyon erős a stílusa. Mármost egy ilyen szofisztikált kifejező-művész bemegy a boltba, és leakaszt néhány táskát a polcokról, hogy ezer ecsetvonás, megannyi szín, dinamika, ecsetkezelés helyett e táskával fejezze ki magát - mit mondhatnánk? A nagyon komoly harcművészek a puszta kezükkel képesek ölni, a nagyon komoly orvosok a puszta kezükkel képesek gyógyítani, feLugossy, ha csak bemegy egy vidéki boltba, vagy kimegy a piacra, és vesz pár cuccot, legyen az egy gömbfejű japán hátvakaró (Japánban), néhány borotvapamacs, mókus, villanykörte, vagy épp csizma-táska, akkor is képes gyönyörűen kifejezni magát, illetve lélegzetelállító kifejezéseket, expressziókat létrehozni. Ez már az anyagtól független kifejezés szintje. Ez már nem a kifejezés művészete - hanem a kifejezést megelőző tartalomé.

::: márkássemmi

Festőállványszerű székek, mindegyiken egy tarkó képe. Magritte-et imádjuk, nyomban eszünkbe is jut, és nem is rosszból, de tovább siklunk, mert van hova. Megragad minket, hogy mindegyik "karakteren" van egy céltábla, egy betű. Egy írógép amfiteátruma ez, felette egy puska, tokban (persze festmény formájában). A tok használatra utal - mint az otthagyott zakó. A puska tokban ugyanolyan, mint egy füstölgő puskacső. A rendszeres, pragmatikus használat lenyomata. Ez a mű sportot űz a szürrealizmusól. Az írógép és a vadászpuska találkozása - persze feLugossy módján: azaz a kettő együtt nemcsak többet jelent és intenzívebb, de fókuszáltabb kifejezés is, mint elemei külön-külön lennének. Nem puszta jelentés-elszabadítás, hanem fókuszálás, élesítés - koncentráció.

Amikor egy süteményt a szánkba veszünk, érzékeljük az alkotóelemeit, hogy miből van, plusz élvezzük, hogy nagyon finom - és ez minden. Ez így tiszta, ettől nem alkalmazott művészet, amit egy gondolat megjelenítésére vettek igénybe, hanem univerzális jel, amely a gondolatokat nem odatereli valahova, hanem inkább mozgásban tartja, mint egy részecskegyorsító (nagy vonalakban arról van szó, mint amit EF Zámbó szokott mondani a műalkotásokról, hogy azokat a műveket kedveli, amiket "nem ért", mert azok inspirálják). Persze érdekes volna tudni, hogy feLugossy milyen hangulatában ötlötte ki, majd hozta létre ezt a rejtélyes StoneHenge-t, de nem lehetett túl vidám. Szigorú mű ez, amely nem ember és csillagok, hanem ember és ember, ember és gondolat, ember és akarat relációt képezi le. A rendszeresen, szerszámként használt puska pragmatizmusa (pragmatizmus kb.: kigondol & megcsinál - hidegvérrel), a barátságtalan, elvakult ego nézőpontja, amelyből tekintve minden személytelen, az egész művet a hétköznapiság módszeres kegyetlenségével itatják át, mintha azt írnánk le: "szerdai kivégzés".

Mindenesetre a "márkássemi" karakterlánc révén a marketing rideg, ipari és pragmatikus mivolta eléggé pregnánsan megjelenik benne, amely szembefeszül a humánummal, és az is igaz, hogy a célcsoport, és a megcélzott közönség fogalmak ezennel új értelmet nyertek :) Ezzel együtt a mű tisztán "szürreális"- azaz konkrét szimbolikától mentes, szeplőtlen alkotás. Egy izgalmas gondolat, gondolkodás-élmény pszichológiai modellje ez - de nem mint leképezés, ahonnan fáradságos munkával kellene "visszakódolnunk" "az" "üzenetet", hanem mint pazar felszállópálya, amely felröpít bennünket ebbe a gondolatba, amelyben megmártózva, mint egy másik, egy egzotikus bolygón eltöltött hétvége után, visszanyerünk valamit szellemünk mozgékonyságából, vitalitásából.

::: a videó "szoba"

Látszólag a szókimondás barlangja, ahova belépve megtudjuk, amit meg kell tudnunk. Valójában azonban (bár a tér-tárlat címét feLugossy saját hangján, felvételről elmagyarázza) ez egyfajta zuhanyzó, amely megszabadít bennünket az odakint ránk ragadt trutyitól - hogy minél szabadabban fürdőzhessünk a fantasztikus térben. Amit egyébként a valóságról mond, amely látszatokból összeállt "valóság", amit szándékosan "a valóságként" tekintünk - nem idei gondolata feLugossynak, sem a művészetnek, filozófiának: a dogmások a film műfaján belül pontosan ez ellen igyekeznek "védekezni", képzőművészetben pedig már a Ludwig Múzeumban is évtizedek óta ott van például egy kép, amit nyugodtan nevezhetnénk egy tévébemondó portréjának, e kép is a valóságosnak ható imitációk, illetve az imitációk iparilag történő integrálása révén létrehozott illúziót - mint tiszteletreméltó valóságot állítja reflektorfénybe (közelről látod, hogy plasztik, távolabbról viszont csíkos inges amerikai férfi, akinek bármit elhinnél).

Eléggé komoly gondolat ez - ami a válságot (a világválságot) előidéző problematikát is meglehetősen pontosan írja le. A vetítőszobában feLugossy e kis demójában úgy leplezi le a látszatot, mint Toto kutyus az Óz-ban, amikor félrerántja a függönyt Óz-ról, aki éppen adásban van, és vadul küldi ki a valóságként értelmezett illúzióit - kallantyúk húzogatásával, hangosbeszélővel, füst-keltéssel, stb.

feLugossy osztott képmezős demó-vetítésének (egyik) lényege, hogy a két vetítő egymástól teljesen független. Persze, együtt mozognak, majdnem tizedmásodperc pontossággal, mégis teljesen külön életet élnek, nem is tudnak egymásról - mi azonban a két vetítő által vetített két képet (adást) egyfajta "montázséhség"-től, illetve integráció-éhségtől hajtva, egy adásként, illetve az adásként tekintjük.

Látunk egy kompozit-valóságot, és látjuk azt is, hogy hogyan jön létre valós időben - köszönet Toto-nak.

Az installáció eleganciájára jellemző, hogy a két vetítő, amelyek a két adást a vászonra küldik, csak mint a vetítést kiszolgáló szürke szerkezetek vannak jelen, szerényen, mint a teniszlabdákért berohangáló fiatal labdaszedők - miközben valójában főszereplők :)

feLugossy hatalmas anyagot hozott létre. Rengeteget tartózkodott odaát, odalent a felszín alatt, a fantasztikus mélységekben. Hogy bírja ilyen sokáig levegő nélkül? Hihetetlen sokat utazott. Halványan átsuhan a néző fejében, hogy feLugossy a "munkájába, művészetébe menekül". A delfinek higgadtak. Megvédik az embert, amikor cápák támadják meg, és megvédik a bálnákat, amikor partra vetik magukat. Gyógyítanak, rendbe tesznek mindent, amihez hozzáérnek, természetes rendet világítanak a kizökkentekbe. Honnan van ennyi energiájuk, honnan a kizökkenthetetlen és tiszta rend bennük, amely kézrátétellel (hipergyors összehasonlító tárgyalással) átlényegíti a másokban tomboló rendtelenséget? Nem tudni, de nem lehet könnyű. Különösen egy ilyen bevadult, mesterségesen felpörgetett világban, amely a szétesést főműsoridőben sugározza bele emberek tömegeibe. Hálásak vagyunk neki, hálásak vagyunk feLugossynak, hogy ahelyett, hogy részt venne benne, áramlatokkal szemben úszik, és teszi a dolgát. Több napsütést, több felszín feletti önfeledt játékot kívánunk neki, s friss tejet a nyári reggelikhez a kertben.