Nyári Vakáció
O da Beni Seviyor 2001.
Világos, hogy miközben mindenki arra panaszkodik, hogy az európai mozinézők ízlése egyhangú és amerikai, mégsem fogják egy újonnan megjelenő török filmre tömegesen rávetni magukat. Ezzel együtt egyáltalán nem javasoljuk, hogy amit most látunk, úgy vegyük, mint "a török filmet", tekintsük csak egy cseppnek a tengerben.
A film
10. percénél már feszengünk az unalomtól, amin meglepődtünk, hiszen tavaly, a török filmhét alkalmából módunkban állt a film producerével, Mine Vargi-val és férjével, Ömer Vargi-val interjút készíteni.
Megtudtuk, hogy Mine Vargi leszokott a dohányzásról, de 16 év után (!) egyszercsak megint rágyújtott, és odalett az egész (mindenkit óva intett ettől). Azt is megtudtuk, hogy a török filmben igenis jelen vannak a közönségbarát tendenciák, nagy kár, hogy erre a filmre ez pont nem vonatkozott, mindenesetre mind ő, mind a férje nagyon szimpatikusak voltak.
Új ízek, új tájak, új nyelv, új miliő, mindez nem lehet rossz, gondoljuk, de tényleg az van, hogy a film a tizedik percre már - hogy egy vészhelyzetes fordulattal éljünk- el is veszítette a közönségét. A szívósabb emberek (velünk az élen) azt találták ki maguknak, hogy egy kultúr-antropológiai vetítésen vesznek részt, valahol egy napsütötte tanteremben, a tavasznak megfelelő öltözetű jó csajok közt, ébresztő.
A történet tényleg eléggé enyhe, annyira az, hogy szinte külön bottal kell ütnünk a nyomát. Adva van Esma, a tinilány (kb. 12 éves). A nagyvárosban kezd elzülleni, egész nap csak dodzsemezik, fúvócsővel köpköd idegen fiúkat, a bizonyítványnak meg annyi, megbukott. A szülei, elsősorban az apja úgy döntenek, hogy leküldik vidékre, hogy kikupálódjon. Lévén, hogy ez egy török film, ez a vidék-dolog nyilván azt is jelenti, hogy Európából Ázsiába fogjuk áttenni a székhelyünket, a 20. századból pedig a középkorba. Jöhet, rendicsek, még akkor is, ha kiskanállal kell majd összeszedni a történetet.
Aztán Esma szépen lekerül vidékre, és ott van egy pár napig, de nem sikerül beilleszkednie rendesen,
kinézik őt onnan, mivel túlságosan világi, és amiért az egyik fiatal özvegyasszony, Saliha kirúzsozza, meg minden. Ekkor már a film felénél járunk, és a jelenetek zömében csak azt láttuk, hogy Esma fel-alá rohangál. Nem feltétlenül szép ilyet mondani, de tényleg ez a helyzet. Folyamatosan életképeket látunk, és ezek közt búvik meg a történet. Ezek az életképek viszont mód felett mesterkéltek, mesterségesek, így gyakran azért imádkozunk, hogy bárcsak mégis inkább dokumentumfilm lenne, mert akkor nem lenne uncsi. Egy mesterkélt, dokumentaritást imitáló film azonban tényleg nagyon fárasztó tud leni.
Aztán Esma lassan átkerül a "B" helyre, ahol egy sokkal barátságosabb, liberálisabb néni a főnök. A fiatal özvegyasszony, Saliha is követi Esma-t, szóval minden ugyanaz, leszámítva az új nénit, meg a traktoros-fiút, Hüyesil-t. Szinte csak találgatni lehet, mivel a történet-mondás, a sztori-görgetés eléggé takarékon van a nagyfokú életkép-rakosgatás közepette, de úgy tűnik, hogy Esma és Saliha egyaránt szerelmesek lesznek Hüyesil-be. De tényleg csak találgatni lehet, az is lehet például, hogy nincs is "A", meg "B" hely.
Közben az is kiderül, hogy Saliha férje nem is halt meg, csak lekopott, szégyenben hagyva ezzel a 40 körüli nőt. És még az derül ki
(mindenféle utalásokból), hogy ha "a család" eladná a földet, akkor Hüyesil elmehetne Isztambulba tanulni, és Saliha is hasonlóképpen jól járna, noha nem rokonok. Megtudjuk, hogy a fiatalok nem gyorsulnak a földre, ők a nagyvárost akarják, és a föld pénzbeli ellenértékét.
Biztos, hogy egyfajta generációs ellentét húzódik a felszín alatt. És biztos, hogy mindez elkezd megoldódni, amikor a liberális néni rábeszélése nyomán "a család" úgy dönt, hogy eladják a földet.
Itt tanúi lehetünk olyan jeleneteknek, melyek tényleg érdekesek. Láthatjuk, amint Saliha savanyú "bla-bla-.bla" nevű kaját készít, amihez is cseresznyefa-leveleket kell gyűjteni, felismerjük, ezt a kaját tényleg minden török éteremben lehet kapni, de mintha ők szőlőlevélből készítenék. Azt is láthatjuk, amint egy un. "botos játékot játszanak", sajnos, a felvételekből nem derül ki az összes játékszabály (ezért jobbak a dokumentum filmek a Discovery-n).
Ezzel párhuzamosan a két nő, Esma és Saliha (aki gyerekeként szereti Esma-t) egyre döntetlenebb helyzetbe kerülnek Hüyesil iránti rajongásukban, de Saliha persze hajlamos lemondani Esma javára, még akkor is, ha Esma túl kicsi.
A földeladásnak tűnő "rendezvény", amely a botos játékot is magába foglalta, meg egy hatalmas hússütést is, végül tetőpontra jut, Saliha fent van egy szederfán és rázza a szedret, alul pedig Huyesil és Esma táncolnak a szederesőben, és láthatóan be vannak indulva egymásra. Közben megérkezik Saliha ex-férje, aki miatt Saliha "özvegy", és a férfiak jól megverik, Saliha pedig azon a bizonyos testrészén megkéseli, de nem hal meg.
Mielőtt valaki
is összefoglalná számunkra az eseménynek e furcsa sodrát, elérkezik a lekopás ideje, és perceken belül ott ülünk egy autóban, Esma hazafelé tart a családjával, és amikor a nővére (aki csak úgy szült egy gyereket időközben, anélkül, hogy valaki is külön szóra méltatta volna) azzal dicsekedik, hogy megismerkedett egy fiúval, a végén, e dicsekedés hevében rákérdez, hogy "és neked milyen volt a nyarad?". Esma csak annyit szól, hogy "ez vidék, itt nem történik semmi".
Sajnos, egyet kell értenünk vele. Kár, hogy nem egy riportfilmet láttunk, amiben megismertük volna, hogyan nevelik a lányokat és fiúkat vidéken, hogy mi az a botos játék, meg az a kaja, milyen a viszonyuk a földhöz, nagyvároshoz, oktatáshoz, özvegységhez, stb. Amennyire jó lett volna egy ilyen riportfilmet látni, annyira fárasztó, és mérhetetlenül unalmas volt ez az életképekbe bujtatott fikció. Nem is volt közönségbarát.
-in-
-lid-
2001-11-28
