El Nino

Kétségtelen, hogy kellemes lehet egy olyan jól kifejlett filmes kultúrát magunkénak tudni, mint amilyen a franciáké, ahol jó sok pénzből jó sok film keletkezik évente, és a polgároknak nem okoz gondot, ha véletlenül, vagy direkt egy hazai filmet akarnának megnézni "a sok külföldi szemét helyett". Tényleg biztosan jó lehet a bőség ilyen fajta komfortérzete, ám egyszersmind az is biztos, hogy az ilyen kifejlett kultúrákban már megvannak azok a kaptafák, melyek mintájára a filmek tucatjai készülnek. Ezzel szemben nálunk még szinte minden új film egy-egy útkeresés, egy-egy kísérleti film, ahol a kísérlet célja nem más, mint "egy jó filmet létrehozni, és ennyi". A nagyközönséget, a szélesebb értelemben vett közönséget ez nyilván fárasztja, különösen ha már becsúszott egy-két kudarc, egy-két olyan film, amitől jóhiszeműen többet várt volna az ember. A filmekre durvábban beindult "arcok" számára azonban határozottan érdekes (ha nem izgalmas) tud lenni egy-egy új magyar film. Amíg pl. a franciáknál csupa sablonos, emberszabású film nyüzsög a filmutcákon, addig nálunk mindenféle érdekes "lények" fedezhetők fel a mozikban. (Legalább is optimista hangulatunkban így szoktuk ezt látni).

Az El Nino egy érdekes "film-lény": ez szinte rögtön az elején kiderül, amikor a főszereplő összevert arccal hozzákezd a történet elmeséléséhez. Már itt ráébredünk két dologra. Egy, a főhős arcából és a történetmesélés tényéből arra következtetünk, hogy valamiféle kalandon mentek keresztül, ő és társai. Kettő, a nyelvezetből, amellyel itt az "elbeszélés" elején találkozunk, kiderül, hogy egy "hibrid" alkotásról van szó, modern történet (kb.1999-2000), régies nyelvezettel, régies aspektusból (kb. 1980) elmesélve. Három, ennek a jelenetnek az odakint zajló viharral együtt nagyon izgalmas atmoszférája van, mégsem látunk érdemi felvételeket magáról e viharról (leginkább csak "hangban" van jelen). Ebből rögtön tájövünk, hogy egy szerény eszközökkel készült filmről van szó, noha megjegyezzük, hogy a "második egység" (2nd unit) forgatások (plusz forgatócsoport, a mely a főbb szereplők nélküli felvételekről gondoskodik egy külön kis forgatás keretében) nem annyira a költségvetéstől, mint az alkotói igényességtől és munkakedvtől függenek.

A "hibrid" szó látszólag véletlenül jött be a képbe, ám minél tovább nézzük a filmet, annál jellemzőbbnek bizonyul ez a kifejezés. A film gyakorlatilag három részből tevődik össze (majdnem azt mondtuk, hogy "áll össze", de ez a kifejezés talán túlzás számba menne). Adva van egy mai magyar "meló-dráma", a fiatal családapa melózik, az élete pedig (még ha semmi sem történik benne) maga a dráma. Ez gyakorlatilag a film első harmadát teszi ki. Ekkor jön a "hazai bankrablók kalandja" c. rész, természetesen Szabó Győzővel a főszerepben. Majd végül e két cselekményszál találkozásából alakul ki a végkifejlet. E fejezeteket egyébként kezdetleges eszközökkel (cím-feliratokkal, mint pl. "a fonal") választották el egymástól a leleményes alkotók, amivel kapcsolatban a benyomásunk negatív, mint ahogy puszta összefércelésként hatnak, semmi több.

Látszik a filmen, hogy jó sokáig készült (legalább is tényleg így tűnik), hol filmre, hogy videóra (legalább is így tűnik, de az is lehet, hogy csak videóra). Az első cselekmény-egység, a meló-dráma rész szinte süt az újragondoltságtól. A szövegen azt lehet érezni, hogy egy idő után az alkotók már úgy voltak vele, hogy "legyen, aminek lennie kell", és az eredetileg lapos jeleneteket roppant vicces szövegekkel dobták fel. Például egy elszívott füves cigitől főhősünknek valóságos halálfélelme lesz (a korábbi, újragondolás előtti verziókban nyilván kemény-drogok szerepeltek), és a hevenyészett módon felvett naplementében kábé ezt mondja magában "jaj, istenem, nem akarok meghalni, nekem kis gyerekem van, aki még nem is tud járni ..". Ez így, pontatlanul idézve lehet, hogy nem vicces, de a filmen belül annál inkább. Ez a mondat, illetve a következő jelenet a filmben rövid ideig feltűnő Bolyki László (Zsiráf) keze nyomát sejtteti, mintha részt vett volna az "újragondoláson". A főszereplő a kádban ül otthon, illetve az "Otthon Panzióban" ahol a feleségével együtt laknak, egyszercsak lövés dörren, és egy lövedék, miután átlyukasztotta a vékony falat, a kádban landol. A főhős erre odamegy a lyukhoz, és megpróbál átnézni, hogy mi van ott, de mintha egy másik szemmel találná magát szemben. Végül feladja. Ez a rész is egy igazi szkript-doktor (mint amilyen a roppant tehetséges Bolyki is bármikor tud lenni) keze nyomát viseli.

Mindez (az állítólagos újragondolásról, és a szkript-doktorról, meg Bolyki Lászlóról) csak merő feltételezés, ám az biztos, hogy a film alapjául szolgáló történet és ez a pár apró villanás egészen más szintet képviselnek. A film problémája, illetve tragédiája is pont ez, hogy nem tudott igaziból lándzsát törni (nem is biztos, hogy akart) az elröppent, izgalmas stílus mellett, szemben a film alapját képező lapos, közhelyes történettel. Így gyakorlatilag egy tusakodást, egy meccset szemlélhetünk végig. Ez a meccs a hagyományos visszaemlékezős történetmeséléssel kezdődik, majd a meló-drámával folytatódik, ahol egy alacsony pont után (naplemente, ahol a reklámfotós-főhős a családjáért aggódik) az apróbb villanások veszik át a vezetést. Végül azonban a laposan kitalált történet mégiscsak visszaüt (a bankrablással), elvész az amúgy is érdektelen részletekben, és gyakorlatilag maga alá temeti az összes apró és vidám kezdeményezést. Hát ilyen ennek a hibrid formának a felépítése, belső harca.

Amúgy: sajnáljuk, hogy Gryllus Dorka ilyen jelentéktelen, ám annál neccesebb mellékszerepben tűnik fel (útszéli prosti), és nem értjük, hogy szegény Tóth Ildikónak miért kellett végig fekete nylon harisnyát viselnie a durva nyári hőségben, és ugyanígy fura az is, hogy Klöfler Tibor, a film írója és rendezője, aki általában operatőrként dolgozik, miért nem maga operálta le a filmet. Ennyi dióhéjban.

A 80 perc egyébként kicsit sem tűnik rövidnek, ami talán a legtöbbet árulja el erről a "hibrid" filmről, melyben valami miatt nem az általunk kedvelt komponensek kerekedtek felül.