Bella Martha

A szakácsos filmeket nagyon könnyű megszeretni, kár, hogy ahhoz képest eléggé kevés készül belőlük)). Legutóbb az HBO-n lehetett látni egy jó sikerült darabot Szakácspárbaj címmel, amely noha nem a világ legjobb filmje, meglepően kellemes hatást tesz a nézőre, pont úgy, mint az ugyancsak francia Paparazzi tett akkoriban, ugyancsak az HBO-n. Jó dolog egy szakácsos film, mert a konyha, mint miliő maga a hétköznapok világa. És jó dolog egy szakácsos film, mert hacsak nincsenek annyira elröppenve, mint a Szomorú Vasárnap c. német-magyar filmben, ahol jellemző európai módon állandóan légypiszoknyi kajakölteményeket figyelhettünk értetlenül hatalmas tányérok közepén, bizony könnyen lehet, hogy még inspirál is minket.

Ebben a filmben például a spagetti főzéshez jön meg az ember kedve nagyon, vannak, akik azóta is a hét 4 napján hódolnak e szenvedélynek. Volt ugyanis egy jelenet, amelyben az olasz szakács szabadnapján főzött Marthanak, és ott lehetett látni pár Jamie-hez és Floyd-hoz foghatóan inspiráló megoldást. A spagettit azóta úgy készítjük, ahogy az a klasszikus Duft Punk videóklipben látható (Revolution). A parákat forró vízbe dobáljuk, praktikusan be a tészta mellé, bár aki finnyás, külön edényben is intézheti ezt a műveletet. Lerántjuk a héjukat, felvagdossuk őket majd rádobjuk az olajban már piruló hagymára, és lazán pépesre főzzük. Sok-sok oregánó, még több bazsalikom, fekete bors, só és ennyi. Aztán a (leszűrt, de nem ám leöblített) tésztára kanálnyi olivaolaj segítségével felhordunk 2 cikk reszelt fokhagymát, zöld növényt vágunk rá (bazsalikom, rozmaring, snidling, de akár petrezselyem is megteszi), és ráöntjük a szószt, amibe véletlenül sem öntöttünk parpürét. Reszelt parmezán, és bon apetit. Az ember nem érti, miért nem ehet ilyen egyszerű és profi spagettit (hazai) olasz éttermek tucatjaiban sem.

A film tehát inspiráló, ráadásul eléggé remek alapokkal dolgozik. A csak a munkájának élő, idegileg a szakadék szélén táncoló, profi és magányos nő témája tényleg vígjátéki festők palettájára kívánkozó téma. A film ehhez képest mondjuk, letér a sárgaköves útról, mert Martha nővére, akit nincs is alkalmunk megismerni, csak telefonban halljuk a hangját, meghal egy autóbalesetben, kislánya, Lina pedig Martha gondjaiba kerül. A "gondjaiba" kifejezés nem is erős túlzás, de a film itt már letért a vígjátékok főútjáról, és bevállalta a romantikus vígjáték, esetleg csak simán romantikus film, vagy romantikus dráma műfaját.

Ami, illetve aki Martha életét megváltoztatja, mégsem ez a kislány, hanem az újonnan importált olasz szakács, akit fantáziadús módon Marionak hívnak. Ez a férfi a kirúgás határán leledző, idegileg kimerült nő számára kezdetben maga az ördög. Innen kell felküzdenie magát, erről a fagyasztói hidegségből kell a nőt felolvasztania – fogyasztható szintre. A film rendezőnője egyébként ügyelt a részletekre, és Martha, valahányszor bepöccen, a hűtőkamrába megy lecsillapodni, úgyhogy hamarosan rájövünk, ez az ő igazi törzshelye.

A filmnek van ám egy nagy elődje, a Krumplirózsa, melynek eredeti címe Frankie and Johnnie, ahol Frankie nem valami pasi, hanem a nő, akit Michelle Pfeiffer alakít Al Pacino oldalán, Garry Marshall rendezésében. A Krumplirózsa nagyon-nagyon jó film, kábé azt az esetet mutatja be, amikor még a roncstelepen, a rozsdából is ki tud nőni egy virág, két olyan ember között jön létre a legszebb emberi érzelem, akikre a statisztikák szerint csak a vegetáció várna. Egy börtönből szabadult olasz-amerikai és egy 35 éves, magányos felszolgálónő között jön létre a románc, és persze úgy találkoznak, hogy ez az olasz-amerikai odakerül dogozni hozzájuk – a konyhára.

A Bella Martha ehhez a nagy elődhöz kicsit sem nő fel, de ezt nem is bánjuk, mert a Krumplirózsa erősen drámai film, mármint nem mintha meghalnának a főszereplők, vagy valami, csak ez a románc valahogy nem igazán akar összejönni nekik, és a néző szinte a legutolsó percig azon izgul, hogy esetleg mégsem sikerül. Ezzel együtt a Bella Martha lehetett volna sokkal jobb is, ám bokros teendői közt néhány fontos dolgot elhanyagolt, és ez bizony levett a film minőségéből. Az elhanyagolt dolgok listáját úgy egyszerűsíthetnénk le, ha azt mondanánk, hogy a "kibontás" az, ami több esetben is elmaradt. Nagyobb a füstje, mint a lángja, szokták mondani. Itt van ez az olasz fickó, Martha egy percig utálja, majd elfoglalt, majd már együtt is vacsiznak, mintha mindig is együtt lettek volna. Mi maradt ki? Az út, amelyet meg kellett volna tenniük ahhoz, hogy egymáshoz érjenek. Vagy itt van a kislány, aki kezdetben nyűg és teher, a végén pedig imádott kincs. A vak is látja, hogy a kettő közt van egy-két kilométer, amit illik megtenni (és nekünk nézőknek megmutatni).

A film legnagyobb gyengéje ezzel együtt a zene, az édeskés szaxofonos zene, amitől egy tévé-shopban érezhetjük magunkat, és ugyanez az ellapítás, ellaposítás jelmezi a film végkifejletét és befejezését is, csak még jobban, annyira, hogy az már bosszantó. Ez a film, élén a gyönyörű színésznővel (Martina Gedeck), nyomában a jó adottságú történettel lehetett volna sokkal jobb is, egy német Krumplirózsa, amely inkább romantikus vígjáték, mint romantikus dráma, így azonban csak egy közepes film, jó kezdéssel.