Halj Meg Máskor!

A legújabb Bond-film olyat tud, amit filmsorozatok darabjai ritkán szoktak tudni: magába olvasztja az eddigi 007-es filmek erényeit, hibátlanul folytatja a megkezdett stílust, végül még rátesz egy lapáttal, és ha már ott van, az eddigi leglátványosabb és legélvezetesebb James Bond-filmet produkálja.

Meglepő nyugalommal készülünk megnézni a filmet, ami arról szól, hogy bár semmi erre vonatkozó információnk nincs, egyszerűen tudjuk, érezzük, hogy egy ritka jó filmmel állunk szemben, olyannal, ami a moziból kijövet rögtön második megnézésért kiált. A jó érzésünkhöz hozzájárul még, hogy Bond ismét Pierce Brosnan alakját ölti magára, immáron negyedik alkalommal, és az eddigi legjobb formában. Brosnan ebben a filmben beteljesíti mindazokat az elvárásokat, amik az idők során a Bond-figurára rakódtak: nemcsak elegáns, udvarias és agyafúrt, gyors reflexekkel és erős férfias kisugárzással megáldva, hanem olyan megfoghatatlanabb jegyek is a sajátjai, mint amilyen a stílus és a jellemesség. A csúcsformában levő főszereplőhöz egy pontosan megírt és izgalmas forgatókönyv társul, benne megint egy, az egész világot fenyegető veszéllyel, egy főgonosszal (és a segítőjével, a mellékgonosszal), Bond küldetésével, Q ketyeréivel, amik a legjobb pillanatban vannak kéznél, egy csodaautóval, M hűvösségével, és végül, de egyáltalán nem utolsósorban a Bond-cicákkal, amikből ezúttal 2 -vagy inkább másfél- is van. (Egyébként ezúttal a "Bond-cicaság" is új értelmet nyer, hiszen például a Halle Berry által alakított Jinx a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető cicának, sőt, még a vadmacskákon is túltesz.)

Nehéz eldönteni, hogy mi inkább a film erőssége: a látvány vagy az eredeti történet. Hajlunk rá, hogy ezek pont fele-fele arányban veszik ki a részüket a munkából, vagyis abból a küldetésből, hogy nemcsak egy pompás moziestét, hanem egy évekig (vagy legalábbis a következő filmig) emlékezetes Bond-élményt szolgáltassanak számunkra. A történet indítása élből meglepő, mert Bond percek alatt fogságba kerül, ami kicsit földközelibbé teszi a 007-es ügynök életét, és jól kizökkent minket abból a tudatból, hogy főszereplőnknek a haja szála sem görbülhet meg a film alatt, a saját sorozatában. Ügyes kezdés, illik a 2000-es évtizedhez, amellett kellőképpen fel is csigázza a kíváncsiságunkat a folytatást illetően.

A helyszín ezúttal Észak-és Dél-Korea határvidéke, pontosabban a kettő közötti demilitarizált övezet, ahol Bondnak egy gyémántszállítmányt kell megszereznie. Az akció nem sikerül, sőt, azonkívül, hogy fogságba esik, még egy-két komoly ellenséget is szerez magának. Aztán ugrunk egyet az időben (ilyen sem fordult elő még a Bond-portán), és elkezdődik a sűrű akciófolyam: Hongkong, Kuba, Izland és London lesz Bond nyomozásának helyszíne. A film fő eleme a jég, ami több látványos akciónak adja majd a hátterét, és mivel komoly színvonalú filmmel állunk szemben, nem meglepő, hogy az egyik női főszereplő is "zúzmara" névre hallgat: a Miranda Frost nevű szépséget egy számunkra eddig ismeretlen színésznő, Rosamund Pike játssza. Miss Frost elefántcsontszínű bőre, világos haja és szikrázó pillantásai egy igazi jégkirálynőt formáznak, és ha számításba vesszük, hogy ő csupán egy mellékszereplő - ő a fél Bond-cica-, akkor el tudjuk képzelni azt a gondosságot, amivel a főszereplőket (gonoszokat és jókat egyaránt) mutatja be a film. Jinx, Bond későbbi igazi társa Halle Berry alakjában bukkan fel a habokból, bikinijén kívül csupán egy övet és egy búvárkést viselve.

A jelenet megemlékezés az első Bond-filmre, a Dr. No-ban Ursula Andress annak idején pontosan így lépett színre, fürtjeiből hasonlóan lassított felvételben rázta ki a vizet, mint most Jinx. Halle Berry a forgatás idején kapta meg az idei legjobb női színésznőnek járó Oscart ( a Monster's Ball-ban nyújtott alakításáért), de játékában nyoma sincs elszálltságnak, vagy túlzott önbizalomnak, az ő értelmezésében Jinx egy vicces, kemény, de azért sebezhető nő, aki nagyon profi, viszont nem bánja, ha a kellő pillanatban megmenti a 007-es ügynök. Berry teljes átéléssel játssza Jinxet, és Brosnannel nagyon jól kiegészítik egymást. A sötét oldal is eléggé kimunkált a filmben: a Gustav Graves-t játszó 33 éves Toby Stephens-t eddig csak az Anyegin Lenszkijeként (illetve a '92-es Orlando egy kisebb szereplőjeként) ismerhettük, most viszont emlékezetes főgonosz lett, már csak azért is, mert ritka, hogy egy angol úrifiú kinézetű színész játssza a negatív főhőst.

Minden együtt van tehát, ami egy jó Bond-filmhez szükséges: profi főszereplő, bombázó Bond-cica, izgalmas történet, sok különleges helyszín és egy karakteres filmzene. Ezeken túl jelen vannak még olyan elemek is, amik kifejezetten egy 2000-es Bond-filmre jellemzőek, úgy mint a sebezhető James Bond, a kemény Bond-lány, az angol-amerikai összefogás a gyémántcsempészek ellen, és végül Madonna, aki nemcsak egy tökéletes címadó dalt készített, de a kb. félperces vívómesternő-szerepében is megállta a helyét. Amit külön kell értékelnünk, az az, hogy az alkotók nem vitték túlzásba a Bond-"modernizálást", nem tettek direkt napi utalásokat a világpolitikai helyzetre, hanem megmaradtak az olyan klasszikus bűnténynél, mint a gyémántcsempészet, és az egész Földet megváltoztatni tudó csodafegyver sem lett egy igazi sci-fi eszköz.

A 20-ik James Bond sorozatának kedvenc gyerekeként tarolt az USA-ban és az Egyesült Királyságban, a kritikusok szerették, a nézők odavannak érte, Pierce Brosnan büszke, a rendező Lee Tamahori boldog, hogy jó filmet rendezett, a sorozat ős producerei, Barbara Broccoli és Michael G. Wilson elégedettek. Mi pedig csatlakozunk az előttünk szólókhoz, és elégedetten, boldogan és jóllakottan dűlünk hátra a fotelünkben, mert megkaptuk a filmes karácsonyi ajándékunkat, és tetszik nekünk, amit látunk.

Utólagos megjegyzés:

Ez a cikk a film egyszeri megtekintése után íródott. Később, miután ismét megnéztük a filmet, már nem találtuk annyira jónak és tökéletesnek, mint előtte. Az igazság az, hogy másodszorra már zavaró volt Halle Berry amerikai kommandós stílusa, a történet egyszerűsége, a romantikus szál kihagyása, stb. Több komoly hibája is van a filmnek, ami csak lassan esett le nekünk, de így, utólag ezért már nem gondolunk rá úgy, mint egy igazán jó filmre.