Szétcsúszva

A film nagyon szigorúan követ egyfajta papírformát. A helyi fiatalok lazasága, bennfentessége csap össze egy más világból érkezett fiatalember értékrendjével. Körülbelül, mint amikor a dzsungelben valaki kontaktusba kerül egy gorillával, vagy amikor egy átlag néző megismerkedik egy tévésztárral, a kezdeti, sőt kezdetek előtti ellenszenvet felváltja a szimpátia, a másik elfogadásával együtt. Ha klasszikus ellazulós, illetve laza helyi kultúrába csöppenős film után kutatunk, a keresés hamar kiadja Polansky Őrület c. filmjét. Abban Harrison Ford, az átlag-amerikai férfi feleségét elrabolják Párizsban, s miközben Ford a megmentésére siet, mindenféle dolgokba bonyolódik, olyan dolgok történnek meg vele, melyek az USA-ban soha.

Főhősünk, Carl (Matthew Rhys) most pontosan ezen a túrán megy keresztül, miután testvére meghalt, Londonba utazik, hogy elintézze a dolgokat, na és itt jönnek be a kalandok, amikről beszéltünk. Szinte másodpercek alatt feltárulnak előttünk a komoly londoni éjszakai élet szépségei. A szürke Amerika után nagy a kontraszt fiatal barátunk számára, színes és laza londoni fiatalok sisere-hada csak úgy nyüzsög londoni klubok tucatjaiban. Jobbnál jobb zenék, drágábbnál drágább belépőjegyek, beugrók, színesebbnél színesebb forgatagok, elröppentnél elröppentebb lakások, fényűző és lepattant életvitelek. Egyszóval a nagybetűs élet, maga.

Carl-nak, miközben párszor bájcseveg testvére egykori haverjaival természetesen az a dolga, hogy egyrészt megirigyelje tesója laza és fényűző életét, másrészt pedig szerelmi szálat szőjön, és közben ráébredjen, hogy a testvére halála körül vannak gyanús dolgok, és hogy ezeknek a felgöngyölítése bizony rá vár. Ez idáig nem is hangzik feltétlenül rosszul, bár, mint mindjárt látni fogjuk, minden a rendezés (és a forgatókönyv) kérdése, és ez jelen esetben komoly hátrány.

A film elvileg tényleg lehetne izgalmas, egzotikus, üdítő, sőt, felkavaró is, ehelyett azonban lapos, bosszantó és a B-filmek módján klisészerű, vajon miért? A nagy ismerkedés Londonnal gyakorlatilag arról szól, hogy a kábítószerek terén súlyos lemaradásban szenvedő amcsi tesó most gyorstalpalón végigpróbálja a piacon előforduló összes drogot. Ez még mindig lehetne jó dolog, de az, ahogyan ez a vásznon megtörténik, lehangolóan béna színvonalat képvisel. A szűz amerikai ugyanis sorra kerül olyan helyzetekbe, hogy valamivel megkínálják, neki pedig a következő viselkedés-formák közül kell válogatnia. Mondhatja, hogy kösz, nem lélek vele, vagy egész egyszerűen csinálhat úgy is, mintha nem tudná, sőt nem is érdekelné, mi van abban, amit iszik vagy eszik.

Mindkét formulának lényegében egy a vége, Carl bizony csúnyán betép. Ezen a téren a film egyébként nem is rossz, mert egészen jól ábrázolja (szinte belülről) a party-k betépett hangulatát. Kedvencünk a füleket bénító basszus, amely után kiérve a szabadba a süketség úgy szakadozik fel, mintha víz alól bukkanna fel az ember. Jó effekt, de sajnos, semmi több, és közben ez az egész bulizás továbbra is iszonyat bénára van véve. Carl naiv, mindent felszippant, bekortyol, amit elé raknak, a betépettséget is élvezi, ráadásul ezáltal elveszítette amerikai szürkeségét, rosszfejségét is, és egyből a csillogó-villogó jófejek világában landolt.

Mi ez, ha nem egy egyszerű drogreklám? Semmi más, nem is kérdés, erről van szó, ennyit tud a film, idáig terjed a fiatalok iránti érzékenysége. Megmutatja a party-k és a droghasználat szépségét, oszt' annyi és csá, jöhetnek a feliratok a végén.

A krimi-vonallal pedig az a baj, hogy mivel láthatóan minden energiát a party-varázs megjelenítésébe öltek, a többit csak maradék-elven kezelték. Az összes party főszponzora, a helyek tulajdonosa egy bizonyos Damian nevű fickó (Tim Curry). Ez a Damian nagyon rossz ember, nőket vesz rá, hogy drogozzanak és szexeljenek, kábítószerrel kereskedik, meg minden, de mindez valahogy lepereg róla, mert ezek a motívumok nem lépik át a klisék küszöbét. Így végül is azt látjuk, hogy van egyetlenegy ember az egész filmben, aki "a tulajdonos" és "a rossz" egy személyben. A született rossz, aki sokkal hihetőbb lett volna akkor is, ha porszívócsövet nyomnak a szájába és Darth Vader módján beszéltetik. Talán nem kellett volna minden szálat egybeszőni, például nem kellett volna, hogy ő legyen a tulajdonos is, de mindegy. A krimi-vonal azért is hibádzik, mert nincs is igazi bűntény, hogy mást ne mondjunk, a tesóját nem azért tették el, mert beépített ügynök volt, és anélkül, hogy poént lőnénk le, arra sem érdemes mérget venni, hogy egyáltalán megölték.

A filmvégi poénokból aztán kiderül, hogy ez egy jószándékú filmecske akart (volna) lenni, vicces de izgalmas, romantikus, de kemény, kár, hogy nem jött össze, és hogy csak egy olyan filmet kaptunk, ami a főmotívum, a drogok terén egyedül az orráig lát, amúgy pedig kong az ürességtől, egyetlen jó van benne, a lány a szerelmi szálból, a bombázó Sienna Guillory.