Tanguy - Nyakunkon a Kisfiúnk

Pedig francia filmről van szó, ami a vígjátékok esetében általában jól szokott elsülni. De nem most! A Tanguy kívülről hiába mutatja magát egy "normális" francia filmnek (nagyon nagy erőltetéssel vígjátéknak), az első húsz perc után már nem lehetnek kétségeink afelől, hogy egy buta filmet látunk csupán. A butaság főként a történetben rejlik, abban, ami egy középkorú házaspár azon igyekezetét mutatja be, hogy minél jobban kiszúrjanak egyetlen szem gyerekükkel, aki nem teszi meg nekik azt a szívességet, hogy elköltözik tőlük a családi házból. Ezt nem nevezhetjük sem eredeti ötletnek, sem komikus forgatókönyvi alaphelyzetnek, úgyhogy nem is csodálkozhatunk, hogy végül a filmes megformálás is csődöt mond. Már a film első percei is gyanúsak, mivel az ismerős apa-színész (André Dussollier - Vidocq, A Lápvidék Gyermekei) szimpatikus arca ellenére nem nagyon találjuk a helyünket, üresen telnek a percek, és nem tudjuk, mire megy ki a játék. Ez, ami az elején csak kezdeti hezitálásnak tűnt, végül állandósul a film teljes idejére, és majdnem két órán keresztül azt láthatjuk, hogy egy apa és egy anya apró dolgokkal próbálnak ártani a 28 éves fiúknak, és mindenféle cselt bevetnek, csakhogy végre ne lássák többet otthon. Ez egy normális történet lenne? Nem hisszük. Ráadásul Eric Berger, aki az inkriminált Tanquy-t játssza, kinézetre is olyan igazi idegesítő, ál-értelmiségi arc, aki talán túl jól is illeszkedik a szerepébe, mert a film egyharmadától kezdve már folyamatosan és erősen utáljuk.

Van tehát egy antipatikus főszereplőnk, és egy idétlen történetünk, vagyis rosszul állunk minden fronton, már ami egy kellemes mozieste lehetőségét illeti. Tanguy azt találja ki, hogy ő legjobban otthon érzi magát, ahol van egy külön dolgozószobája, ahova csajokat is felvihet, és ahol minden nap finom étel és jó társaság (mármint a szülei) várja. A szülők ezt a film legelején kezdik megelégelni, úgyhogy beindítanak egy támadássorozatot a fiúk ellen, ami ilyen műveletekből áll, mint a küszöb szögének a kilazítása (hogy Tanguy jól beleverje a lábujját), a fiú ruháinak túl forró vízben való mosása (hogy jól összemenjenek), az áram időnkénti kikapcsolása (hogy a nem elmentett számítógépes dolgozatok semmivé legyenek). Ezek a kisstílű módszerek elvileg (akár) mulatságosak is lehetnének, de sajnos nem azok, mert végig nem tartjuk életszerűnek az egész helyzetet. Ha a szülők szeretik a gyerekeiket, akkor nem nevelik őket totál önzőnek, ha pedig a gyerekek valóban szeretik a szülőket, akkor nem lógnak feleslegesen a nyakukon, és ha a szülői boldogság útjában állnak (már ez is furcsa felvetés, nem?), akkorszépen lekopnak a kényelmes otthonból, nekünk pedig nem kell egy ilyen filmet megnéznünk róluk. Egyébként jellemző, hogy a szülők abban a néhány napban, amikor kettesben lehetnek, főként füvet szívnak, és boldogan röhögcsélnek egymással, megcserélve ezzel a megszokott gyerek-szülő modell viszonyait.

A fentiekkel ellenére Franciaországban viszonylag sikeres lett a film, ami főként szakmai sikert jelent, mivel a 2002-es César díjra két kategóriában is nevezték ( Dussollier mint legjobb férfiszínész, Berger mint legígéretesebb fiatal színész). Mi leginkább azt sajnáljuk, hogy a sok jó francia vígjáték köréből épp ezt a filmet kaptuk ki, ami igaz, hogy francia, de se nem jó, se nem vígjáték.