Túl vagyunk a 74-ik Akadémiai Díjkiosztó Gálán, az utóbbi évek legfurább hangulatú Oscar-ünnepségén.
Idén új helyszínt kapott a filmipar legnagyobb szabású partija, a Hollywood-i Kodak Színház személyében. Már a "Red Carpet" (Vörös Szőnyeg) elnevezésű sztár-bevonulás is más volt, mint amit eddig megszoktunk: a színészek és színésznők nagyon visszafogottak voltak, keveset nyilatkoztak, egyáltalán nem tippeltek a nyertesekkel kapcsolatban, ehelyett csak diplomatikusan mosolyogtak a kamerákba. Ez alól csak a tavalyi Oscar-díjas Julia Roberts volt kivétel, aki a többi megkérdezetthez képest egy túlpörgött csirke benyomását keltette, ahogy nagy hangon nevetett, és dobálta a (most éppen) vörös, göndör fürtjeit. Ha már a megjelenéseknél tartunk, Julia egy trükkös fekete Armani estélyiben volt, ami nagyon jól állt neki. Rajta kívül még Kate Winslet és Cameron Diaz nézett ki elképesztően (plusz Sandra Bullock). Winslet úgy álldogált a piros nagyestélyiben, mint egy jól nevelt bentlakásos gimnazista, míg Diaz a szokásos vadító formáját hozta, és egy virágos, '70-es évekbeli ruhában mosolygott kitartóan. Láthattunk ellenpéldákat is: Jennifer Lopez borzasztó feltupírozott hajától kezdve, Gwyneth Paltrow igazán előnytelen felsőrészén keresztül (az elsőrangú sminkje mellett), Jennifer Connelly színtelen ruhájáig. A Red Carpet csak egy fél óráig tartott a tv-csatornák közvetítésében, ezzel szemben a gála jó négy órát tett ki, persze a reklámokkal együtt.
Az elmúlt 13 évben Billy Crystal és Whoopi Goldberg szinte felváltva voltak házigazdái az Oscar gálának (Crystal 7:4-re vezet, és nem említettük a tavalyi Steve Martin-t, illetve a '95-ös David Letterman-t), most ismét Whoopi volt soron, de egyből hozzátennénk, hogy sajnos, mert a színésznő ezúttal nagyon nem volt vicces-jó formájában. Persze a fent említett kimértségnek és komolyságnak a tavaly szeptember 11-i tragédia is fő oka lehet, mint ahogy a gála folyamán többen(Tom Cruise és Kevin Spacey), többször is megemlékeztek erről a napról. De még ha ez így is van, az idei Oscar akkor is nagyon elüt az eddigiektől, és ahogy mi látjuk, a túlfuttatott profizmus -és rögtön ez után- a hanyatlás jelei mutatkoznak rajta.
Idén az Egy Csodálatos Elme és a Gyűrűk Ura vetélkedett egymással a legtöbb díjért, bár a harc végül döntetlennel zárult (4:4 Oscar-szobrocska), a legfontosabb kategóriákban (mint a legjobb film, legjobb rendezés) a Beautiful Mind győzött. A Gyűrűk Ura inkább a technikai kategóriákban nyert (legjobb smink, vizuális effektek, eredeti filmzene), az egy "legszebben fényképezett film" kategóriát kivéve. Ezzel nem is lenne nagy baj, sokkal inkább abba köthetnénk bele, hogy például egyetlen angol film sem kapott jelölést, a francia Amélie Csodálatos élete pedig 5 jelölésből egyetlen díjat sem kapott (még a legjobb külföldi film kategóriában sem, ami elképesztő), ezzel szemben a háborús filmek tetszettek az akadémiai tagoknak (nyert a Pearl Harbor, a Sólyom Végveszélyben és a Senkiföldje). Ismét az történt, hogy néhány "nagy" film vetélkedett egymással, amik végül elosztották egymás közt a díjakat. Már a jelölések is tendenciózusak, hiszen hagyományosan a drámák, a "kiborulásos" filmek, az emberi tragédiák, a rossz véget ért történetek (és a látványos történelmi filmek) pályázhatnak sikerrel az Oscarra, mint ahogy szerintünk az Egy Csodálatos Elme is direkt Oscar-elnyerésre készült. Ezeken a tendenciákon kívül idén bejött egy plusz szál: ez az afro-amerikai színészek előtérbe kerülése. Halle Berry (6-ik Hang, X-Men, Nyomd a Sódert, Kardhal) sírógörcsöt kapott, mikor felment a színpadra a Legjobb Női Főszereplőnek járó Oscarért, és az ezernyi "oh, my God!"-felkiáltás után azt próbálta elmondani a könnyei között, hogy mennyire fantasztikus dolog, hogy egy fekete színésznőt ilyen megtiszteltetés érhet, mint az Akadémiai Díj. Az est közepén Denzel Washington adta át Sidney Poitier-nek az életművéért járó Oscart, miután egy bejátszásban minden aktuálisan ismert fekete sztár megköszönte Poitiernek mindazt, amit az afro-amerikai színészek szakmán belüli elfogadtatásáért tett, hosszú pályafutása alatt. Az ekkor még csak díjátadó Denzel Washington nagyon ideges volt, mert még nem osztották ki a Legjobb Férfi Főszereplőnek járó díjat, és ő már két éve borzasztóan akarja az Oscart. Bár 1990-ben begyűjtött már egyet, az 54-ik Hadtest (Glory) c. film mellékszereplőjeként, 2000-ben nagyon nekifeszült, hogy a Hurrikán főszerepéért is kapjon egyet, de akkor ez nem sikerült neki (Kevin Spacey lett a legjobb, az Amerikai Szépségért), úgyhogy annak idején láthattuk, ahogy erőteljesen kiül a csalódottság az arcára. Most talán még keményebb arcot vágott volna, ha nem kapja meg az áhított díjat, de végül megkapta (a Kiképzés- Training Day-ért), és ezzel a két legnagyobb színészi kategóriában fekete színész lett a díjazott. Egyébként Julia Roberts és Mel Gibson nyíltan Washingtont támogatta Crowe-val szemben, láttuk is, hogy ők ketten az elsők közt gratuláltak neki (Julia adta át neki a díjat, úgyhogy már a színpadon a férfi nyakában lógott örömében). Russell Crowe egy ismeretlen hölggyel jelent meg a gálán, és egész este negatív kisugárzása volt. Az idei Oscar még egy apróságban is rendhagyó volt (azon kívül, hogy senki sem volt humoránál, még Ben Stiller sem), abban, hogy életében először Woody Allan is megjelent a gálán, aktuálisan azért, hogy mint megrögzött New York-imádó Nem York szépségét méltassa, és felkérje a filmeseket, hogy lehetőleg minél többet forgassanak a városában.
A Moulin Rouge alkotói "kicsit csalódottan" távozhattak az ünnepség után, hiszen a hatalmas lobbizás ellenére (vagy azzal együtt) a 8 jelölésből "mindössze" 2 díjat kaptak meg, a legjobb jelmez, illetve a legjobb művészeti rendezés díját, ami, ha nem vesszük, hogy mennyire béna film, eléggé rossz arány. Nicole Kidman mindenesetre ezúttal jó formában volt, a nyomulós-karrierista szerepkörét kicsit pihentette, és inkább egy izgulós fiatal lány benyomását keltette (főként, hogy a Red Carpet-on Renée Zellwegerrel együtt már alig várta a gála végét, hogy végre nyugodtan elmehessenek bulizni, függetlenül a nyereményektől). Mindketten a legjobb női főszereplő kategóriában kaptak jelölést (Renée mint Bridget Jones, Nicole mint Moulin Rouge-beli Satine), de úgy látszott, nem borultak ki nagyon, hogy végül Halle Berry nyert, vagy ha mégis, akkor ezt jó színésznők módjára jól titkolták. Velük ellentétben nem volt szimpatikus Jennifer Connelly viselkedése, aki a Beautiful Mind-beli feleség-szerepért automatikusan kapta meg a legjobb női mellékszereplő díját. Ez az automatizmus (a már említett "nagy" filmek egymást közti díj-leosztása) tükröződött az érzelemmentes arcán, ahogy meghallva a nevét, nyugodtan felsétált a színpadra, átvette Benicio Del Toro-tól a szobrocskát, aztán hűvösen elővett egy papírt, és felolvasta azoknak a nevét, akiknek meg akarta köszönni a díjat. Nagyon kiábrándító percek voltak ezek (ráadásul ez volt időben az első díj), egy "levajazott" díj hangulatát keltette, azzal együtt, hogy Connelly valóban nem nyújtott semmi különöset a filmben.
Ilyen volt a 74-ik Oscar-gála, egy semleges hangulatú, de gördülékeny díjkiosztó ünnepség, ami mintha a lényegét már maga mögött hagyta volna. Az Oscar -úgy tűnik- nem okozhat nekünk már sok meglepetést, hiszen az akadémiai tagok szorosra zárták azoknak a filmeknek a sorát, amelyek nyertesként valamikor is számításba jöhetnek, és ez a fajta kiszámíthatóság nem kedvez az olyan filmeknek, mint a nagyon jó Amélie Csodálatos Élete (milyen kár, hogy francia és vígjáték egyben!), vagy a szintén vígjáték Bridget Jones, ami a tavalyi év egyik legnagyobb sikerfilmje volt. Ha ez így megy tovább, előfordulhat, hogy az Oscar annyira belterjessé válik, hogy már nem lesz minőségi díj, hanem csupán egy tengerentúli, egy-éjszakás felhajtás. Majd meglátjuk, jövőre ugyanitt.