A Múlt Nélküli Ember
A Múltnélküli Ember remek préda a "más", az "új", az "izgi" dolgok kedvelői számára, hiszen eleve más a nyelv, a 
szokásos angol vagy francia helyett finn. Más a helyszín is, de talán még fontosabb, hogy más a miliő, mert ez a film bizony a finn életvalóság margóján játszódik, a hontalanok zónájában. Tökéletes ötlet, ráadásul a hontalanság a filmekben egyáltalán nincs kihasználva, mert roppant nehéz elérni, hogy egy néző egy teljesen földönfutó emberrel azonosuljon, amikor szíve szerint világot megmentő (vagy uraló) szerepeket szeretne felpróbálni. A hontalanos történeteket nemcsak megnézni, de megírni is nehéz lehet, mert egy nincstelen, egzisztenciátlan (léttelen) karakter szájából az önös rendezői gondolatok, a pusztán a dramaturgia fenntartása érdekében elhangzó mondatok áttetszően hiteltelenül tudnának elsülni. Egy biztos, a téma a helyén van, már csak az a kérdés, hogy a film (ezzel a remek témával) sötét és komor mélységekbe akar-e döngölni minket, vagy meghagyja nekünk a szórakozás aspektusát.
Hálistennek, abszolút meghagyja, pedig durván indul ám. Ott ül egy férfi egy parkban a padon, az amúgy is nyilván zord finn éjszakában, amikor három szélsőjobbos agyonveri. A kórházban ki is mondják a halál beálltát, és a filmünk gyakorlatilag ezután kezdődik csak el. 
A férfi, "M" felkel az ágyról, amin az imént hunyt el, egy terminátoros mozdulattal helyreigazítja orrát, és azzal nekivág a finn marginális életnek, hogy szerencsét próbáljon. Ennek a halál-utáni kontextusnak biztosan komoly szerepet szánt a rendező, Aki Kaurismaeki, és az is biztos, hogy nagyon sok mindent bele lehet projektálni ebbe a megoldásba (például azt is lehet hinni, hogy Hatodik Érzékes, illetve méginkább Krisztus Utolsó Megkísértéses fordulat következik majd), egy biztos, szép és precíz megoldás, amely kerek perec tudatja velünk, hogy a film nem dokumentum film óhajt lenni, nem szociográfia, hanem (francia és amerikai testvéreihez hasonlóan) időnként megengedi majd magának, hogy a valóság talajától a történet és a néző érdekében elrugaszkodjon.
M története nagyon barátságos, sőt szívderítő élmény. Ahelyett, hogy részleteket árulnánk el, inkább csak annyit mondunk, hogy M nagyon életrevaló és derűs fickó. A hontalanság legalsó szintjén kezdi, próbálja megállni a helyét, próbál túlélni. A film leginkább attól izgalmas, hogy "M" derűs. Nem azt mondjuk, hogy folyton vidám, vagy valami, de a hozzáállása konkrét és pozitív, és kisvártatva azon kapjuk, hogy már be is rendezkedett új éltére, hasonló szabályok szerint, mint ahogyan az a rendes világban megy, és annyira örül is neki, mintha ez egy "rendes" élet lenne.
Ez a múltnélküliség csak annyiban nyilvánul meg, hogy mint Harrison Ford a Kis Szemtanúban, vagy mint éppenséggel Goldie Hawn a Vasmacska Kölykeiben, nem tudja magáról, hogy kicsoda, így ez az egész hontalan életvitel az ideiglenesség érzetével kecsegteti a nézőt, mintha csak a Koldus és 
Királyfit néznénk. Királyságtól azonban nem kell tartanunk, és a film ezt az ideiglenességet is egészen jól kezeli, mert majd meglátod, kedves leendő néző, mennyire okoz drasztikus változást, amikor "M" végre megtudja, hogy kicsoda-micsoda.
A film gyönyörűen van fényképezve, ami annál is szebb, hogy amit látunk az önmagában tulajdonképpen nem is volna szép. Értsd, nem valami "gyönyörű" őszi táj New Yorkban, nem valami párizsi belváros, és nem egy bombázó színésznő látványa tárul a kamera elé, nem hemzsegnek a 20-as évekbeli kosztümös statiszták, a világháború szörnyűségeit szimbolizáló monumentális képek, lovak, sem katonák, és a művészi hatás kedvéért hálistennek nem is erőszakolnak meg senkit. Amit látunk, nem más, mint sima hétköznapok egy finn nyomornegyedben, és a felvételek nem azért szépek, mert fekete-fehér film, meg szocio-fotográfia, nem, ezek gyönyörű színes felvételek, tele élettel és fénnyel, és a nyomorhoz semmi közük.
A film abszolút kellemes, és noha tudva tudjuk, hogy ha jobban megerőlteti magát, ennél magasabbra (és mélyebbre is) vihetett volna minket, hálásak vagyunk neki, hogy nem tette. Így, szemben azokkal a művészfilmekkel, ahol az alkotó a saját "szakmai" karrierje érdekében durva befejezést, és még mindenféle egyéb durvaságokat is belepakol a filmjébe, mind a film, mind a néző jól járt.
