Én, a Kém

Ettől a filmtől nem vártunk sokat, és őszintén szólva pont azért nem, mert hazánkban forgatták. Fura ilyet mondani, majdnem olyan, mintha a taiwaniak panaszkodnának az olcsó, Taiwanban gyártott termékekre, de mégis így működik az agyunk. Láttunk már pár Budapesten forgatott filmet (melyek közül messze az Evita a legrosszabb), de nem volt soha sok okunk örülni. Akciófilmek esetében ez általában annyit jelentett, hogy "valamely keleti országban", esetleg direkt Oroszországban játszódik a film. Ez pedig általában olcsóbb akciókat, B-kategóriás színészeket jelent, szóval nem az igazi. Az Eddie Murphy-filmek általában nagyon jók, de a magyar ember úgy van vele, hogy miért pont ez lenne egy jó Murphy-film, ami itt játszódik, pont nálunk, ami nem pesszimizmus, csak hétköznapi valószínűség számítás.

Ehhez képest a film öt egész percet sem adott, hogy rádöbbentsen, az átlagosnál jóval finomabb, sőt, egy "meglepően jó" filmmel van dolgunk. Tény persze, hogy az ilyesfajta "rosszabbra számítottunk" - meglepetés olaj a tűzre, hogy jókat írjunk egy filmről, ám, ha csupán csak ennyiről volna szó, rövid lelkendezés után nyilván az is kiderülne, hogy "azért persze vannak korlátjai is". Az I Spy azonban (már most szólunk) nem ilyen, ez a film anélkül kellemes, egy akármilyen kis szépséghibát is lenyeletne velünk, amiről esetleg később elsavanyodhatna az arckifejezésünk, vagy bármi.

Az I Spy kellemes meglepetés-özöne azzal a roppant újszerű íz-kombinációnál kezdődik, melyet, ha nem késünk, rögtön a film elején megízlelhetünk. A helyszín egy havas hegyvidék, valahol Oroszországban, a szitu pedig alapjaiban James Bondos. Egy ügynöknek ki kell szabadítania valakit a fogságból, és meg kell szereznie tőle valami infót. A dolognak kicsit bekavar, amikor az ügynöknek megszólal a telefonja, mert ettől egy konkrét lavina is beindul, de aztán megtalálja a keresett személyt, sőt, még az infót is kiszedi belőle. Ezután a hátán cipeli a helikopterhez az intenzív géppisztoly-tűzben, ám a végén a személyt eltalálják, és ügynökünk az infón kívül már csak egy hullát tud leszállítani. Ebben a jelenetben benne van az egész "I Spy" íz, amit egyszerűen úgy lehetne leírni, hogy az ügynök (Owen Wilson) bénázik, de nem béna. Igen, elindul a lavina, de egyrészt nem a csaja hívta a telefonon, hanem az operáció vezetője, másrészt az infót (nagyon is okosan) megszerezte, harmadrészt, a 80 kilós testet nem húzta maga után, hanem a vállán cipelte, mégpedig futva, és egy ilyen léptékű lövöldözésben egyáltalán nem okolható, hogy a "csomag" végül kipurcant. Mégis nevetünk rajta, mert szemben a megszokott ügynök módival, Owen Wilson feltétlenül humoros és emberi. Szemben más filmek kémjeivel, ő nem bír emberfölötti képességekkel, ő csak próbálja rendesen megoldani a helyzeteket a maga emberi módján, és ez nagyon üdítő.

Az ügynökségen ott van egy szuper-ügynök is, "Carlos", aki napbarnított és egy fejjel magasabb Owen Wilsonnál, sportkocsival jár, és az összes ügynökségi kütyüből mindig ő kapja meg a legjobbakat, mellesleg Gary Cole, a Hivatali Patkányok felejthetetlen irodavezetője alakítja. Wilsonnak viszont csak 10 évvel korábbi kütyü-kiadások jutnak. Például egyik jelenetben rá kell tennie egy autóra egy nyomkövetőt. Láttunk már ilyet sok-sok filmben, sőt, valószínűleg még ebben a pillanatban is láthatnánk valamelyik tévécsatornán. Ám Owen Wilson kütyüje egész más. Körülbelül akkora, mint két videokazetta, szépen rá van írva, hogy mikro-követő, és ami a legjobb, Owen Wilson semmin sem ütközik meg. Lazán felcuppantja az autó alvázára a csinos-kis "mikrokövetőt", és csak akkor kezd el bosszankodni, amikor az leesik, majd ismét leesik. Ekkor kezdi el szidni az ügynökséget, hogy "ez nekik egy mikrokövető", bezzeg Carlos nyilván megkapja a csúcstechnikát. A néző számára ez a humor váratlanul friss. Mert általában vagy béna egy ügynök, vagy bénák a cuccaik, vagy nem, és akkor meg minden csúcsminőség, a néző meg csak ásítozik, mint a legutóbbi James Bondon. Owen Wilson azonban hibrid, se nem fekete, sem nem fehér, néhány dolog működik neki, néhány dolog nem, és ez nagyon izgi.

Eddie Murphy a filmnek csak az egyik főszereplője, és ez megintcsak kellemes meglepetés. Amúgy eszméletlenül jól játszik, és minden magyar mozinéző örülhet, hogy a saját hangján hallja szerepelni a remek színészt. A felállás az, hogy ő a belemenős bokszoló, a hisztis sztár, aki bármin keresztülmegy, mert ő nem egy olyan "Miért-ember". Ahogyan elmondja nekünk a filmben, ha valami hülye helyzet adódik, ő nem azt kérdi, hogy "miért?", hanem azt mondja, hogy "miért ne!". Ő oktatja, neveli, csiszolja a majdnem tökéletes szuperügynökünket, aki azonban (és tényleg ettől jó a film) egyáltalán nem tökéletlen.

Alex (Owen Wilson) alapjaiban be van indulva Rachel-re, a kém-nőre (Famke Janssen (!)), és folyamatosan arról beszél, hogy milyne jó lenne egy kis közös őrködés, Carlos és a lány már őrködtek egyszer, és álítólag szex is volt, és Alex is nagyon szeretne egy ilyet (a film leghumorosabb motívuma). "És kell majd őrt állnunk?" - kérdi bármivel kapcsolatban, vágyakozó szívvel, azt várva, hogy az imádott nő, cinkosan igent mond majd, ami egy nagy esélyt (vagy legalább is nagy estét) jelenthet számára. Őrködés lesz a dologban? - ezt olyan naivan tudja kérdezni, hogy ebben a percben is erős mosolygásra ingerli az ex-nézőt.

A filmmel kapcsolatos második nagy félelmünk az volt, hogy az egész film egyetlen dologról fog szólni, nevezetesen arról, hogy Eddie Murphy egy optikai kütyü segítségével az tudja látni a pupillájára pakolt képernyőn, amit Owen Wilson lát. Ahogyan a Doolittle filmekben az volt a "truváj", hogy értette az állatok nyelvét, attól lehetett félni, hogy itt meg az lesz, hogy látja, amit Wilson lát. Ez, szerencsére nem így alakult. Abszolút szerepel a filmben ez a motívum is, de nem vezérmotívum, csak egy a sok közül, ami nagyon jó dolog.

És ha már visszatérünk a félelmeinkhez, a Budapest-dolog nagyon-nagyon jól sült el. Egyrészt nem holmi "kelet-európai", "volt Warsói-Szerződés tagállam" szerepében tűnik fel, hanem konkrétan, mint Budapest, Magyarország. A film első perceiben az őrködésről ábrándozó Owen Wilson mindenkivel arról cseveg, hogy irány Budapest. Hogy oda kell mennie. Egyébként ahelyett, hogy béna lenne, pont ő az, aki állandóan lehidal, ha valamelyik ügynök mindenki füle hallatára a titkos akciókról beszél. Szóval mindenki Budapestről beszél, mégpedig abszolút pozitív módon, mintha Budapest az összes amerikai számára is egy pont annyira menő hely lenne, mint amilyen. Owen Wilson például egyből kiszedi a telefont Murphy asszisztenseinek a kezéből, akik próbálnak szót érteni egy magyar hotel (a Gellért) személyzetével, mondván, hogy én természetesen tudok magyarul is. Aztán, hogy Murphynek betegyen, a recepciós kérdésére, hogy milyen szobát alkarnak foglalni, azt mondja "á le-olcsobbát". Megindítóan vicces, pedig, ha azt vesszük, tényleg meg tudja magát értetni magyarul.

Magyar beszédet bőven hallhatunk még az akciók során, melyek roppant profin vannak kivitelezve. A szemünk láttára szétlövik a Gellért tetejét, a fürdőjét, közben pedig az összes gengszter magyarul ordítozik. Nagyon jó!

Nagyon kellemes film, teljességgel átélhető, annyira az, hogy e sorok írója máris kedvet kapott, hogy ismét megnézze. Az akciófilmek, akció vígjátékok rajongóin kívül azoknak az akció-szkeptikus nézőknek is nagyon be fog jönni, akik az akciókon folyton a valóságot és a hitelességet szokták számonkérni. Itt aztán minden hiteles, csak fordítva, úgy, hogy a szkeptikus néző már szinte azt kérdi, hogy vajon létezhet-e, hogy tényleg pont így bénázzanak el egy bevetést, hogy pont ez a krach üssön be, pont abban a másodpercben. De erre az a válasz, hogy igen, mert ez Murpy-(és Wilson) törvénye.