Enyém Vagy!

Egy férfi veri a feleségét, drámai, lehangoló és mindenek felett felháborító jelenség, bár ha rosszindulatúak volnánk, azt is mondhatnánk, ez az a látványosság, amit a film elad nekünk. De nem vagyunk rosszindulatúak, ráadásul ez nem is tekinthető látványosságnak. Ez csak két rövid jelenetet tesz ki, bár tény, hogy ezek nagyon durvák, az az állat (Joaquín/Sergi López) megveri, megrugdossa a gyönyörű nőt (Angela/Paz Vega). Az is tény, hogy emiatt nevetséges dolog volt 14 éven felülieknek minősíteni a filmet, de hazánkban, ahol a 12-es szám egy sárga körben szépen rágyógyult a tévékészülékekre, ez már szinte nem is túlzás.

A film teljességgel lehangoló, de ettől akár még lehetne jó is. Szerintünk forgatókönyvírás esetében is sokkal könnyebb rombolni, mint építeni, könnyebb olyan sztorit összedobni, amiben minden lefelé megy, minden rosszra fordul, és nehéz olyat írni, ami kellemes, újszerű, izgalmas, esetleg vidám és tanulságos történet.

Az Enyém Vagy fő problémája talán az (ahogyan ezt Kárpáti Andor olvasónk a hozzászólásoknál találóan és velősen megjegyezte), hogy tipikus tévéfilm jelleget ölt. Nehéz megmagyarázni, de végül is egy nagyon egyszerű dologról van szó. Egy normális film esetében a történet tragikus, és nem esetleges, amit látunk, az nem "egy történet", hanem valahol "a történet". Ez a film hiába görgeti úgy a történetet, hogy eléggé pontosan lefedje azt, ahogyan az ilyen brutális házasságok a való életben alakulnak, mégsem érezzük azt, hogy "a történetet nézzük". Ehelyett viszonylag tompa lelkiállapotban, fotelunkba süppedve, egyfajta gyanakvó üzemmódban szemléljük az elénk táruló eseményeket. Mintha egy újságot lapozgatnánk, vagy a hazánkban oly népszerű bulvár híradók egyikét néznénk. Nem érzünk együtt a lánnyal, illetve asszonnyal, és ez nem jó. Nem érzünk vele együtt, de hogyan is érezhetnénk, amikor semmit sem tudunk róla, egy szép csaj, és ennyi.

A film ezt a tévés jellegét annak is nagyban köszönheti, hogy halmozza a kliséket. A fordulatok szinte mindig előreláthatóak, ami még nem volna feltétlenül baj, ennél sokkal zavaróbb, illetve unalmasabb az, hogy mindenki fekete, vagy fehér. A brutális férfi semmit sem tud, rosszfej, brutális, és kész. Nem igazán látszik, hogy miért marad vele a lány, hiszen csak rossz oldala van. Ugyanígy, a lány, akit nem is ismerünk, egyoldalúan balga és szenvedő, semmilyen más oldala nincs neki. A dolognak az a része pedig, hogy a nő besokall (mint Jennifer Lopez is), mind közül a legrosszabb. A nő idegileg teljesen labilis, sőt kizökkent állapotba kerül, ami jó, mármint a film szempontjából, de ezzel az izgalmas falattal az alkotók már nem tudnak mit kezdeni, és jól elbagatellizálják, pisztoly, kés, meg ilyenek.

Mindezekkel együtt a filmnek nemcsak árnyékos oldala van, több dolog dicséretére válik. Például amikor a néző azt gondolja, hogy "na jó, ebből elég, miért van az, hogy a válás még csak a verbális szinten sem merül fel?", akkor a következő jelenetben a nő máris beadja a keresetet. Az is gyönyörű (de tényleg), ahogyan a nő, amikor teljesen maga alatt van, azt kérdi barátnőjétől, hogy vajon hol rontotta el, mert persze meg van róla győződve, hogy az ő hibája, hogy így alakultak a dolgok. További erénye a filmnek, hogy a nő végső szembefordulása is teljesen átélhető. Azért megy el a férfihoz, mert fél tőle, és nem tud, és nem akar többé rettegésben élni. Ez nagyon jól el van találva, mint ahogyan az is, hogy egyszerűen fél a férfi érintésétől, és nem képes megcsókolni ezt az állatot. És az is nagyon profi, ahogyan azt az amúgy borzasztóan fekete-fehér szitut bemutatja, miszerint ne gyújtson rá a nő terhesség alatt, mert a férfi úgy tekint rá, mint az ő gyermekét kihordó eszközre, egy asszony-állatra. Ez is egy jól kitalált, csak közhelyesen megvalósított motívuma a filmnek.

Összességében elmondható, hogy egy felkészült filmről van szó, amely érzékeny saját témája iránt, tényleg tudja, hogy miről beszél, ám nagyon gyakran teljesen közhelyesen adja elő, és ez agyoncsapja az egészet. Legnagyobb baja (ami a tévéfilmekre általában jellemző), hogy kevés a vizuális, hangulatokon alapuló jelenet, számuk gyakorlatilag nulla. Ezért nézni kicsit száraz és uncsi, de maga a történet tulajdonképpen értelmes. Jeleneteket látunk, mindegyik egy-egy fáziskép egy borzasztó házasságból, de mégsem érezzük, hogy egy folyamat állna össze ezekből a fázisokból. Amennyiben elfogadjuk, hogy a filmekben az átélhetőség a lényeg, az Enyém Vagy nagyon szerényen, gyakorlatilag gyengén teljesít. De ha hozzávesszük, hogy a forgatókönyv főbb részletei egész jól vannak kitalálva, az egész filmet sokkal inkább szerénynek, mint gyengének fogjuk találni.