A Fülke

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a forgatás kezdetekor, 2000 novemberében Colin Farrell még ismeretlen arcnak számított Hollywood (vagy New York)-szerte, és azután kapta ő meg a főszerepet, hogy Jim Carrey-vel, Brad Pitt-tel, illetve Will Smith-szel nem jöttek össze a tárgyalások.

New York egyébként teljes mértékben főszereplője ennek a Fülke-projektnek (ez jobban illik rá, mint a film elnevezés), mivel mind a forgatókönyvíró, Larry Cohen, mind a rendező, Joel Schumacher New York-iak, és ez láthatóan nagy hatást gyakorolt rájuk. Ezért nem szabad kiakadnunk azon, ha az első pár percben csak mobilozó, nyüzsgő-mozgó embereket láthatunk, természetesen a Nagy Alma utcáin mászkálva, és ezalatt egy narráció azt magyarázza, hogy lám, milyen sok New York-i ember használ mobiltelefont, és a világ legjobb városából sajnos lassan eltűnnek a hagyományos telefonfülkék.

Persze túl korai lenne egy film első perceiből másfél órára szóló következtetéseket levonni, de az tény, hogy ez az indítás nem csigázta fel a kíváncsiságunkat. Nem tetszetősek a belterjes filmek, és ez a Fülke annak a jeleit mutatja, hogy az alkotói csakis New York-ban tudnak gondolkodni, számukra nincs más valóság, csak az amerikai művészvilág központja, és ezzel máris jócskán leszűkítik a nézők mozgásterét.

A Kizökkent Világ-szerű gyors-mozgásos klip végeztével lassan elkezdődik a film, aminek a főszereplője egy fiatal ügynök lesz. A neve Stu (Colin Farrell), akit néhol PR-osnak, néhol ügynöknek neveznek, a lényeg, hogy nagy fordulatszámmal pörgeti az életét, a telefonjait és a munkáját. Egy jól kinéző fiatalember, aki kicsit agresszív, kicsit arrogáns, de azért nincs nagy baj vele. Első jelenetében éppen a szélhámos hangulatú telefonjait bonyolítja (mobilon, a készülékek hordozhatósága fontos lesz ebben a filmben), miközben az asszisztensét tanítgatja, természetesen arra, hogy hogyan verje át lazán és stílusosan az embereket.

Aztán lassan közeledünk filmünk egyetlen helyszínéhez, "a telefonfülkéhez", amihez a következő másfél órában hozzá leszünk bilincselve mi, nézők, illetve Stu haverunk is. A fülkében megcsörren a telefon, Stu felveszi, mi pedig egy, "az Úr hangja"-típusú öblös és idegesítő férfihangot hallunk. Ő lesz a Hívó, aki azzal szórakozik, hogy céllövő puskájával vadidegeneket terít le, de előtte még megtud róluk egy-s-mást, felhívja őket a fülkében, alázza őket telefonon, aztán miután távolról lepuffantotta az alanyait, szépen eloldalog a tett helyszínéről. Nagyon vicces történet, de sajnos, az élet is produkált hasonlót (Washington DC-ben egy ámokfutó orvlövész tavaly 11 embert ölt meg), úgyhogy emiatt veszélybe is került a film fogadtatása, és a producerek 5 hónappal kitolták a bemutató időpontját.

A történet tehát (ha figyelmen kívül hagyjuk a valós eseményeket) eléggé gyenge, ráadásul egy telefonfülkébe bezárni egy főszereplőt, egy teljes film idejére, nagy bátorságra vall az alkotók részéről. Bárhogyan is, egy ilyen helyzetben tényleg kevés dolog képes lekötni a nézők figyelmét. A film az alábbiakat ajánlja fel nekünk szorult helyzetünkben: egy feleséget (Radha Mitchell), aki egy darabig csak egy kis képkockában látható az osztott képmezőben, majd személyesen is megjelenik a fenyegetett fülke közelében (hogy később minden igyekezet ellenére se maradjon nyugton a rendőrautóban), egy szerető-jelöltet (Katie Holmes), aki szintén a már ismertetett utat járja be a kis kockától a helyszínig, illetve egy zsarut (Forest Whitaker), aki szinte az egyetlen derűs személyiség a filmben. Velük együtt immár 5 szereplőssé bővült a drámai stáb, a film kiemelkedő perceiben mindenki színen van, és folytatódhat Stu drámája, ami arról szól, hogy nem hagyhatja el a fülkét, mert különben lelövik. Az ismeretlen orvlövész (ki más játszhatná el, mint Hollywood legbejáratottabb "gyilkosa", Kiefer Sutherland) élvezi, hogy sakkban tarthatja Stu-t, és ezért mindenfélét követel tőle, (számunkra egyébként eléggé követhetetlen módon, ami ismét a forgatókönyv gyengesége), Stu pedig feszeng, kiborul, próbálkozik, dühöng, vall, izzad, és hasonlók. Egy ilyen sztori remekül működhetne, mondjuk az Off-Broadwayon, vagy valami kísérleti színház kamaradarabjaként, de filmen (egy olyan hordozón, ahol a történéseken kívül a képek, színek, fények, hangok, vágások és sok ezer dolog is számít) bizony inkább szenvedés, mintsem élvezet végigkövetni Stu hősünk kínlódását.

Pedig Colin Farrell igazán igyekszik, megpróbálja a lehetetlent, vagyis egyedül kitölteni egy másfél órás, 1 helyszínes filmet, és bár akkoriban még kezdő volt Hollywood (és New York)-szerte, valóban jól csinálta, amit csinált. Mivel rajta kívül csupán "a hangot" halljuk folyamatosan, bátran állíthatjuk, hogy egy "egy szereplős" darabbal állunk szemben.

A film mindezek ellenére beteljesítette hivatását, legalábbis ami az anyagiakat illeti, mivel a mindössze 10 millió dolláros költségvetésből készült mű (mondjuk, 10 nap alatt nehéz is lenne ennél többet elkölteni egy filmre) mostanáig 46 és fél millió dollár bevételt termelt, csak az USA-ban. Csupán a gonoszság mondatná velünk azt, hogy az időközben elsőosztályú szívtipróvá előlépett Colin Farrell miatt nézték meg ily sokan a filmet, mert bizonyára rajta kívül is egy sor vonzó tényező van a Fülke-projektben. Kár, hogy számunkra ezek a vonzerők nem nyilvánultak meg, talán majd a legközelebbi Joel Schumacher-filmnél szerencsésebbek leszünk.