Good Bye, Lenin!

A film műfaja szatíra, ami jelen esetben azt jelenti, hogy nem tisztán vígjáték, mert a valódi történelemből meríti a humorforrásait, vagyis komoly és könnyed egyszerre, vicces apróságokkal idézve fel a komor időszak hétköznapjait. Az alapötlet, mármint az NDK felidézése, annak "aranykorában", valóban nagyon adja magát, kész csoda, hogy nem dolgozták fel még többen eddig ezt a hálás témát. A Good Bye, Lenin borzasztóan alapos, szinte minden elemet, kulturális jelentőségű tárgyat felidéz, ami ahhoz az időhöz és helyhez kötődik, mármint egy akkori kelet-német szemében.

Az első képek még a '70-es évek végéből valók, ezek mutatják be, hogyan éltek hőseink az NDK szocializmus burkában. Alex, az akkor 10 éves körüli kissrác űrhajós akar lenni, mint a Tv-ben látott NDK űrhajós példaképe. Nővérével, Arianével azonban nem tudják nyugodtan nézni a tv-ben a nemzeti űrhajósok kilövését, mert éppen állambiztonsági emberek zaklatják a másik szobában az anyjukat, hogy hova tűnt az apjuk, miért utazik annyit "át" nyugatra. Az események, amelyek még mindig visszatekintő időben vannak, felgyorsulnak, és azt látjuk, hogy az anya idegösszeomlást kapott, és katatóniába süllyedt. Se nem lát, se nem hall, aztán később, jó idő elteltével rendkívül nagy energiákkal tér vissza az életbe, és úgy dönt, ezt a lendületet a szocializmus javítására fordítja. Kernerné így lesz egy kivételes szocializmus-hívő pártkatona, aki panaszos levelekkel bombázza a "főnökséget", ha úgy érzi, ezzel javíthat a minden idők legjobb berendezkedésén, a szocializmuson. Az archívnak tűnő képekkel bemutatott múltat gyorsan váltja fel a jelen, 1989, amikor Alex egy tüntetésen vesz részt, a berlini Fal ellen. Anyja véletlenül meglátja, ahogy a kisfiát éppen az ő általa szeretett hatalom emberei hurcolják el, és ettől a sokkhatástól agyvérzést kap. Aztán fel sem ébred mindaddig, mígnem már egy egészen új rendszer veszi körül őt és családját. A gond csak az, hogy az orvosa megtilt mindenféle izgalmat Kernernének, ami miatt Alex azt találja ki, hogy eltitkolja anyja előtt az egész történelmi váltást: Fal-leomlást, szabad-határátjárást, az NDK-s pénz elértéktelenedését, mindent.

És ezek után beindulnak a humorok, poénos jelenetek és vicces megoldások. Alex az egyik (egyébként nyugat-német) haverja segítségével visszarendezi a mamája szobáját ugyanolyanra, amilyen még hónapok előtt, a másik rendszerben volt, és igyekszik eltüntetni minden olyan jelet, ami a kapitalizmus jelenlétét mutathatná a környéken. Alexet egy általunk (természetesen) nem ismert német színész, Daniel Brühl játssza, aki leginkább Jake Gyllenhaal amerikai színészre emlékeztet (Donnie Darko). Brühl a filmben egy sima "jófiú" karakter, akinek nincs sok más oldala, mint az, amelyik a mamája kedvére akar tenni. Ez persze nem rossz, hiszen a történet is Alex hihetetlen jószívén nyugszik, illetve azon, hogy a saját érdekei elé is helyezi a mamája gyógyulását. Alex nővére, Ariane szerepében egy tehetséges fiatal színésznőt láthatunk, Maria Simont, aki remekül játssza a testvéréhez képest önző fiatalt, aki minden erejével megpróbál érvényesülni az új világban (ezért is hagyja abba a közgazdasági sulit, és áll be a helyi Burger Kingbe, kiszolgálni az autósokat).

A történet, miután már ráállt a fő cselekmény-sínre, persze rengeteg humoros helyzetet tartogat, hiszen emiatt is készült el a film. Minden nézőnek van valamilyen képe az akkori időkről, még azoknak is, akik nem éltek benne, úgyhogy mindenki egyformán jól kezelheti a filmbeli poénokat. Alexnek például az egyik fő problémája, hogy az anyja csak egyféle uborkát ismer és szeret, pont azt, amelyik a szocializmussal együtt ment a süllyesztőbe. Éppen ilyen nehéz beszereznie a régi ócska kávét, amit a mamája ivott régebben, de az sem könnyű megoldania, hogy Kerner néni szülinapján úttörők énekeljenek ünnepi dalokat a betegágyánál. A külvilágtól hermetikusan elzárt betegszobában minden "NDK-s" még, míg már az ajtón kívül is "tombol" a friss kapitalizmus. Alex emberfeletti erőfeszítésének köszönhetően a mamája semmit sem vesz észre a változásokból, főként, mivel a tv-szerelő haverjával együtt Alex komplett tv-műsorokat készít el és sugároz neki (videóról).

Amellett, hogy tényleg jól szórakozunk a filmen, többször van az az érzésünk, hogy időnként kezd kicsit leülni a cselekmény, és két felvezetett poén között nem történik semmi különös. A film kb. kétharmadától kezdve egyre gyakrabban térül el a figyelmünk, talán azért, mert addigra már megszoktuk, hogy megbízható időközönként kapunk egy jó humor-adagot, és ha ez elmarad (más történések miatt), akkor már csaknem unatkozunk. Egyébként a forgatókönyvíró-rendező, 49 éves Wolfgang Beckernek sikerült több cselekményszálat is elindítania, és úgy-ahogy kézben tartania, aminek köszönhetően végülis nem egy szoba körül zajlik az egész film.

Persze nem minden csak humor és szórakozás, van családi drámával foglalkozó cselekményvonal is (Alexék papájának, és így az egész családnak a sorsa a történelem árnyékában alakult, végülis nem túl jól), de felbukkan egy szerelmi szál is (Alex és barátnője, Lara viszonya), van szó barátságról is (Alex és újdonsült nyugat-német haverja remekül megértik egymást), tehát akadnak érzelmes jelenetek is bőven.

Az biztos, hogy ezzel a filmmel kapunk egy képet a '89-es német rendszerváltásról, és arról is, ami még fontosabb, hogy ezt hogyan élték át akkoriban a keleti oldalon élők. Nagyon jó, hogy mindezt a humor (illetve a szatíra) oldaláról közelíti meg, mert így egyrészt sokkal többen nézik meg a filmet, másrészt, amin nevetünk, azt általában tökéletesen át tudjuk érezni. Mint ahogy azt a jelenetet is, amiről a film a címét kapta, amikor Lenin monumentális szobrát egy helikopter utaztatja, feltehetően beolvasztás végcéllal.

Ahogy hősnőnk felnéz a repülő és integető Leninre, hirtelen mintha minden a helyére kerülne benne a múlttal kapcsolatban, azzal a nem is olyan távoli múlttal szemben, amiből nehezebb volt kilépniük a volt NDK-lakosoknak, mintsem gondolták volna.