Igazából Szerelem

A több főszereplős, láncszerűen egymásba kapcsolódó történetszálakkal dolgozó film műfaját Robert Altmannak köszönhetjük, az eredeti, bár ettől függetlenül olykor béna filmekkel előálló 78 éves rendező az 1993-as Short Cuts (Rövidre Vágva) c. filmjével hozta létre ezt a műfajt és stílust. A Love Actually is egy ilyen film lett: több egyenrangú főszereplő szerelmi "kalandját" követhetjük végig, úgy, hogy ezek közül több szereplő élete is egymás mellett zajlik. Ami valóban szeretnivalóvá teszi ezt a filmet, az az a magabiztos szerkesztési és főként hangulatkifejező képesség, ami miatt előfordulhat, hogy 10 perc filmidő alatt az érzelmek egész skáláját járjuk be, a hangos nevetéstől kezdve a meghatódottságig, az elgondolkodástól kezdve az izgatottságig. Mivel ez a fajta hangulati sokszínűség ritkán örvendeztet meg minket filmekben, örömmel adjuk át magunkat ennek az élménynek.

Azért persze a fő érzelem ezúttal sem más, mint a szerelem, ennek folytatásaként pedig a romantika. Nincs olyan szereplőnk, akit ne érintene meg a film alatt valamilyen módon a szerelem, ez alól még a 8 éves kiskölykök és a brit miniszterelnök sem kivétel, és ettől valamiféle demokratikus-össznépi-karácsonyközeli szeretetáramba kerülünk, ami csöppet sem veszi ki rosszul magát.

Ott van például az angol miniszterelnök, akit ki más is játszhatna el, mint az örökké habozó-zavarban levő szépfiú Hugh Grant, az angol romantikus vígjátékok főkedvence. Az ő kiválasztása már csak azért sem meglepő, mert a film író-rendezője (Richard Curtis) már a Négy Esküvő, Egy Temetés-ben, a Bridget Jones-ban, és a Notting Hill (Sztárom a Párom)-ben is vele dolgozott, nem is beszélve a többi stábtagról, akik ezeken a Grant-filmeken kívül még az Egy Fiúról-ból is ismerhették Mr. Szépfiút. Hugh Grant most tehát miniszterelnök, de amúgy olyan, amilyen lenni szokott, önironikus, sármos és kisfiús, és hát persze ezúttal is szerelmes. Ezt, mondjuk, senki sem úszhatta meg ebben a filmben, de miniszterelnökünk nem másba, mint a teasütiket felszolgáló, elég csúnyán beszélő, kicsit túlsúlyos alkalmazottjába szeret bele. A lány eredetiségét éppen ez a túlsúlya hordozza, mert míg az elnök körüli többi női alkalmazott filigrán, gyors reagálású és láthatóan profi, addig Natalie (Martine McCutcheon) inkább fura és érzékeny, és mivel más, mint a többiek, ezért nagyon egyedi is. A kettejük kapcsolata lesz a film egyik fő szála, ami ugyan kevés meglepetést tartogat, de azért legalább szórakoztató és kellően érzelmes.

A miniszterelnöknek van egy nővére (vagy húga?), Karen (Emma Thompson), aki a film elején még boldog, kiegyensúlyozott házasságban él egy újság főszerkesztőjével, Harry-vel (Alan Rickman). Aztán ez a felhőtlen kapcsolat kicsit árnyalódik a film során, olyan jelenetekkel kísérve, amik után újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon miért is utáltuk eddig annyira Emma Thompsont, ezt a remek színésznőt? Egy igazán megható jelenet győz meg minket arról, hogy ez a film sokat tud a finom kapcsolatokról, a nőkről és a férfiakról, külön-külön, és együttvéve is.

Harry újságjánál dolgozik egy fiatal nő, Sarah, akit a mostanában elég sokszor látott (Titokzatos Folyó, David Gale Élete) Laura Linney játszik. Sarah évek óta reménytelenül szerelmes az egyik kollégájába, de annyira gátlásos, hogy nem bírja bevallani neki. Nem ez lesz az egyetlen plátói szerelem a filmben, de az biztos, hogy ez a szál jócskán hozzátesz a filmbeli nagy szerelmi mozaikhoz.

A fentieken kívül van még néhány erős, és egy-két kevésbé hangsúlyos szerelmi vonal a filmben, az erősekhez tartozik Colin Firth (Jamie) története, aki egy szerelmi csalódásból menekül el, és rögtön kap a rossz helyett egy őszinte kapcsolatot, ami még a kifejezett nyelvi akadályokat is legyőzi. Ennél a szálnál jókat tudunk nevetni, mivel Jamie angolul mondja ugyanazokat, amiket a leendő szerelme portugálul, és miközben ők nem értik egymást, mi remekül szórakozunk rajtuk.

Ilyen erősebb szál még a Liam Neeson-vonal, vagyis pontosabban az ő 8 éves mostohafiáé, akinek nemrég halt meg az édesanyja, és aki a gyász mellett azért is van kikészülve, mert odavan az egyik iskolatársnőjéért. A srác (Sam/ Thomas Sangster) zsenge kora ellenére teljesen tisztában van a szerelmi gyötrődés természetével, nagyon meggyőzően ecseteli az apjának és nekünk, mennyire komoly dolog is a szerelem. Ez a kissrác-vonal leginkább megható, főként, mivel Liam Neeson nagyon szimpatikusan tud a háttérben maradni, ha szükséges.

Ha már a meghatódottságnál tartunk, a Keira Knightley (Csavard be, mint Beckham, A Karib-tenger kalózai) nevéhez fűződő szerelmi láncszem elég sokat tartogat nekünk ebből az érzésből. Nagyon finoman megkomponált jeleneteket láthatunk vele (Juliet), férjével (Peter), és annak legjobb barátjával (Mark). Ezek a jelenetek ( az alattuk futó remek zenékkel együtt) alaposan beírják magukat az emlékezetünkbe, és gyanítható, hogy éppen ezek miatt is lett annyira jó ez a film, mint amilyen. Keira ismét csodásan játszik, ami nem meglepő, mivel a 18 éves angol színésznő már a Beckhamben tökéletesen teljesített Parminder K. Nagra oldalán.

Ezeken a beélesített szerelmi szálakon kívül láthatunk még olyanokat, ami például két pornófilmes "stand-in" (aki beáll a jelenethez a színészek előtt, fénymérés céljából) egymásra találásával foglalkozik, vagy egy elég csúnya angol srác amerikai kirándulásával, aminek egyedüli célja minél több amerikai lány begyűjtése. A film hangulati sokszínűségéhez hozzátartozik még egy kiöregedett rocksztár története is, Billy Mack (Bill Nighy) a filmben saját bevallása szerint is egy volt heroinista rocker, aki egy szupernyálas karácsonyi számmal próbál újra felkerülni a slágerlistákra. Billy nagyon vicces karakter, remekül működnek az önironikus, cinikus megnyilvánulásai, és a legnagyobbakat éppen rajta tudunk nevetni.

Bár bizonyára néhányan úgy lesznek ezzel a filmmel, hogy így, karácsony környékén könnyű egy érzelmekre alapozott filmmel sikert elérni, szerelemmel, barátsággal, fájdalommal és egymásra találással a fedélzetén, de szerintünk ezúttal nem erről van szó. Ami többek közt hat ebben a filmben, az az életközeli helyzetek finom eszközökkel való bemutatása, az igényes színész-kiválasztás, az aprólékosan kidolgozott karakterek, illetve az egész filmet átható nyugodt és kellemes hangulat. Nagyon jól működik, mert sokszínű embereket mutat be, valódi érzelmek jutnak el hozzánk, és még a legmegtervezettebb csókolózós-hóeséses jelenet sem tűnik benne túlzónak, vagy ne-adj-isten nyálasnak. Egy jófajta arányérzékkel készítették az alkotói, és úgy tűnik, a színészek is jókedvvel vettek részt benne. Áthat rajta az igényesség, és ezt nem tudjuk eléggé méltányolni.

Karácsonyi film, igaz, szerelmes és romantikus is, de mindezzekkel együtt is nagyon jó. Vagy talán éppen miattuk nagy élmény.