A Medál

Jackie Chan jó fiú, ez az ő image-ének a lényege. Szegény, nincs sok pénze, szereti a szüleit, a barátait, a környék egyszerű és kedves embereit. Mindenkihez udvarias, utálja a fegyvereket, az igazságtalanságot, és ami mindennél szimpatikusabbá teszi őt, az, hogy utálja magát az erőszakot is, mégpedig mindkét irányban, tehát ő maga is utál másokat bántani. Ezért filmjeiben a harcjelenetek mindig nagyon bájosak, minden korosztály számára ajánlottak, majdnem úgy, mint egy Chaplin-film (már elnézést). Ezzel együtt, a harcolás, amit a vásznon megvalósít, tulajdonképpen igazi kung-fu, mind szellemét, mind eredetét, mind pedig technikai színvonalát illetően.

A legtöbb harcművészeten alapuló filmben a főszereplők élvezik az erőszakot, és azzal a céllal bonyolódnak küzdelembe, hogy elpusztítsák a másikat. Jackie Chan azonban "jó fiú", rá ez sem vonatkozik. Ugyanígy, a legtöbb akcióhős abszolút macho, keménylegény, akinek semmi sem fáj, aki sohasem hibázik. Ehhez képest Jackie Chan eléggé gyakran bénázik, és most nemcsak a film végén lejátszott rontott snittekről beszélünk, amit gyakorlatilag ő talált fel és terjesztett el. Folyamatosan ijedt és megszeppent arccal küzd, de úgy, hogy közben nyilvánvaló számára is az erkölcsi, fizikai és szellemi fölénye, ami abból jön, hogy a jó oldalon áll, és hogy tud kungfuzni, mint egy jól nevelt hongkongi. Jackie Chan igazán szimpatikus, és filmjei, még ha még oly népiesen egyszerű színvonalú történetekről van is szó, kedvesek és szórakoztatóak.

Jackie Chan a Medálban is (mint minden filmjében) ugyanezt a "jó fiú" szerepet ölti magára, így amiben egy-egy filmje, például a Medál különbözik a többitől, az csak a történet kidolgozottsága, a jelenetek humorossága. Újabban, a Szmokinger óta plusz egy tényező is felmerül, amin az adott filmjének a minősége múlhat. Ez pedig a dróton rángatás ténye. A Szmokingerben határozottan rosszul vette ki magát a sok buta drót alkalmazása a verekedéseknél. Jackie Chan filmjeinek varázsa számunkra éppen abból fakad, hogy Jackie "szorgalmasan" küzd, mint egy kisember. Ehhez képest, amikor a Tigris És Sárkány óta divatba jött, egyébként ősi hongkongi filmgyári trükk, a dróton rángatás megjelent Jackie filmjeiben, azt mondhatjuk, nagyon csúnyán csalódtunk. Az világos, hogy a legtöbb ugrálós jelenetben alkalmaznak drótokat, melyekkel rásegítenek a szereplők, illetve kaszkadőrök repülésére, tehát nem pusztán a huzalok alkalmazásának tényével van bajunk, ami minket zavar, az az, hogy a színészek ész nélkül repkednek a levegőben, a gravitációt nagyon csúnyán meghazudtolva.

Huzalok szempontjából a film egészen jól kezdődött, volt például egy gyalogos üldözős jelenet, amely más filmek autós üldözős jeleneteit utasította maga mögé. Eszméletlenül leleményes módon üldözött Jackie egy Kígyófej nevű gengsztert. De az örömünk, sajnos nem tartott sokáig, mert Jackie egyszercsak meghalt. Az, hogy Jackie meghal a saját filmjében, még hagyján, hiszen jöhet egy ikertesó (mint Van Damme egyik filmjében), vagy évekig tartó titkos kómába eshet, mint Steven Seagal, vagy esetleg tényleg végleg kiszállhat a filmből, amire ugyancsak Steven Seagal mutatott be egy nagyon rossz példát a Tűzparancsban. Jackie Chan ehhez képest valami borzasztó verziót választott, egy kis Buddha-jellegű kiskölyök újraélesztette, amitől Jackie gyakorlatilag hallhatatlanná vált. Nem fogott rajta többé golyó, se kés, se tűz, se víz. Egyszerűen sérthetetlen lett. Kár. Innentől a film gyakorlatilag élvezhetetlen.

Jackie partnere ebben a filmben Claire Forlani, akit pályája kezdetén, a fájdalmasan rossz Joe Black-ben egészen megkedveltünk, azóta azonban úgy tűnik, nemigen tud mást, mint kissé Renée Zellwegeresen csücsöríteni, és oldott állapotban mosolyogni. Ebben a filmben sem igen produkált mást, és ezért a sablonosságon kívül más benyomást nem is tett ránk. Mellesleg, Jackie Chan jó ideje már partnerekben gondolkodik, feketében (Chris Tucker), fehérekben (Owen Wilson), vagy csajokban, mint legutóbb Jennifer Love Hewitt. Ez a film abszolút a Szmokinger folytatásának tekinthető, a nadrágkosztümös hosszú hajú, fehér csajpartner, illetve Jackie Chan természetfölötti tulajdonságai révén, és tegyük hozzá, a Szmokingert sem igazán bírtuk.

Újragondolva Jackie Chan-hez fűződő viszonyunkat, végül arra jutottunk, hogy ha minden Jackie Chan-film ugyanarról szól, akkor talán elegendő csupán egyetlen egyet megnéznünk. És ha netán néhány hónaponként újra szeretnénk látni "egy újabb Jackie Chan-filmet", akkor is jobban járunk, ha ugyanazt az egy filmet, például a szóbanforgó Jófiút nézzük meg.

A Medál a sok huzalon röpködés és a szokásos módon végzetesen egyszerű történet miatt egy egészen gyenge Jackie Chan-filmnek, a rendes filmekhez viszonyítva pedig egy szimpla (egyszerű, primitív) hongkongi-amerikai akciófilmnek tekinthető.