keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"
A Gyrk Ura - A Kirly Visszatr
Pofa Be!
Tizenhrom
Mona Lisa Mosolya
Magasfeszltsg
A Medl
A Szemkzti Ablak
Vgta
Mambo Italiano
Jszomszdi Iszony
Magyar Vndor
Mohcsi Vsz
Mlyen rztt titkok
Rzsadomb
Montecarlo!
Szezon
Mix
Tamara
Dealer
Jzsef s Testvrei
Getno
Rom-Mnia
Msnap
Nincs mese
Az Ember, aki Nappal Aludt
Apm Bejulna




  2004-01-17

Vágta
 Seabiscuit 2003.

Amerika hősei

Vannak olyan filmek, amelyeket nemes egyszerűséggel csak "emlék-filmeknek" nevezhetnénk, és amik leginkább arról szólnak, hogy emléket állítsanak valakinek, vagy tisztelegjenek valakinek az élete előtt. Általában nem muszáj korszakos jelentőségű lennie ennek az életútnak, elég, ha a film leendő producereinek, esetleg forgatókönyvírójának, rendezőjének a számára fontos és személyes küldetés az, hogy ne hagyja a feledés homályába veszni a kiválasztottját.



Legutóbb a Bagger Vance Legendája c. filmet láttuk ebből a műfajból, ami egyrészt egy sportág, pontosan a golf amerikai gyökereihez vezetett el minket, másrészt pedig nosztalgikus emléket állított egy híres golfozónak. Bár az a film végül annyira nem állt össze egy darabbá, hogy kár is szót vesztegetni rá, ahogy elkezdődött a Vágta, rögtön ez Robert Redford által rendezett film jutott az eszünkbe, és talán nem is véletlenül. Itt is egy sportágat mutatnak be nekünk, itt is egy "hőskor" elevenedik meg, és itt is tele van minden nosztalgiával. Ráadásul még a kor is stimmel: Amerika, az 1929-es világválság idején, illetve az azt követő években. De ezzel vége is szakad a sok párhuzamnak, amiatt az egyszerű ok miatt, hogy míg a Bagger Vance egy nézhetetlenül üres és unalmas film volt, a Seabiscuit már egy eléggé jó filmként vonul be az emlékeinkbe.

De ezért cserébe hozzá kell szoknunk a folyamatos narrációhoz, ami a film alatt megállás nélkül igyekszik informálni és hangulatba hozni minket a világválság embereket tönkretevő hatásáról. Láthatunk fekete-fehér archív képeket a vándorlásra kényszerült nincstelen amerikaiakról, alatta halljuk a szomorú történeteket, és a biztonság kedvéért még később is időről-időre kiugrálunk ide a közben már beindult cselekményből, csak hogy teljesen képben legyünk a korszakkal kapcsolatban.

Ez az "emlék-film" egyébként a világválság vesztesei (és túlélői) mellett egy híres lónak állít emléket, Seabiscuitnek, aki kis termete és sanyarú kiskora ellenére legyőzte a legjobb versenylovakat a maga idejében. Kérdés nélkül Seabiscuit ennek a filmnek az abszolút főszereplője, de az ő révén érdekes embereket is megismerhetünk. Úgy tűnik, a forgatókönyv hűen követhette a film alapjául szolgáló regényt, mivel az emberi főszereplők bemutatása nagyon finoman sikerült.

Három külön történeti szálat látunk elindulni (mindhárom önmagában is érdekes), és bár tudjuk, hogy ezeknek a szálaknak össze kell futniuk egy adott ponton, azért külön-külön is izgulhatunk hőseinkért.

Látunk egy aranyos kissrácot (Pollard/ Tobey Maguire), aki kiskorában egy művelt és szerető családban él, hogy aztán a válság után magára hagyottan bokszolással, és lovak gondozásával, futtatásával keresse meg a kenyerét. Mivel őstehetsége van a lovakhoz, de a termete nagyobb, mint a többi zsokénak, ezért inkább nem eszik, hogy így legalább a súlya megfelelő legyen a versenyzéshez. Bulémiás lesz és vad, olyan, aki csak a lovak és a könyvei között érzi jól magát.

A második szál egy vállalkozóé, Charles Howard-é (Jeff Bridges), aki bicikliárusként kezdi, de aztán az autók megjelenésével és elterjedésével egy időben ő is vált, és milliomos lesz autóárusként. Az ő karaktere jeleníti meg a filmben a tipikus "amerikai vállalkozót", aki pár dollárral a zsebében érkezik az országba, hogy aztán néhány jó döntéssel (és szorgalommal, akarattal, kitartással, stb) nagyon gazdag ember váljék belőle. Ezt a felfelé ívelő pályát töri ketté a '29-es válság, és ha ez még nem lenne elég, egy családi tragédia végképp kihúzza a talajt hősünk lába alól. Aztán lassan elkezdenek tompulni a fájdalmak, és az egykori autómániás ("most nem adnék 1 dollárt sem egy lóért") versenylovakba kezd befektetni, és egy szintén "lóértő" lány oldalán találja meg a boldogságot.

A harmadik vonal egy szótlan cowboy-é (Tom Smith/ Chris Cooper), aki legalábbis a film elején tipikus "szabadnak születtem"-prérin vágtat a lovaival, lasszóval, mindennel, ami kell. Az autó megjelenésével az ő terepe is egyre szűkül, de mivel fantasztikus kapcsolat van közte és a lovak között, ezért remek lótréner lesz belőle. És itt már egybe is érnek a szálak, a három férfi "egymásra talál", együtt felfedezi Seabiscuitet, és végre beindulhat a sikersztori. Ennél a pontnál már kb. az első óra végén tartunk, de ez most nem zavar minket, egyrészt, mert eddig is tele voltunk történésekkel, másrészt, mert ezeket az előzményeket nem lehetett volna kihagyni, és kár is lett volna.

A történet, vagyis a film szerencsére ki tud lépni a szokásos sportfilmes-formulából (eleinte bénázás, kisebb megmérettetések, de a végső győzelem csak a főhős lelki terhének legyőzése után lehetséges), és ezt külön is nagyra értékeljük. Seabiscuit nehezen talál magára, de a sokfelől érkező bizalom, szeretet és szakértelem megteszi a hatását, és a kis lóból hamar táltos lesz. A film kihagyja a mese-motívumokat, ezúttal láthatjuk azt a folyamatot, ami végül mindenkiből kihozza a legjobb formáját, és ugyanígy azt is látjuk, hogy apró véletleneken múlhat, összeomlik-e egy karrier, vagy sem.

Nagyon szépen fényképezett és jól megkomponált jeleneteket láthatunk a felkészülésről, illetve arról, hogy formálódnak az emberi és ló-szereplők egymás hatására. Pollard például a Howard-dal való találkozás előtt magányos és folyton éhező kis nincstelen volt, aki nem tudta megbocsátani apjának, hogy gyerekekként otthagyták zsoké-tanoncnak egy ismeretlennél, de később, Howard és felesége (Marcela/ Elizabeth Banks) mellett elkezd felengedni, sőt, megtanul még rendesen enni is. (A film ilyen apróságokra is figyel: amikor elkezd enni Pollard, a következő jelenetekben szépen kikerekedett az arca, míg előtte és később már ismét nem). Tobey Maguire egyébként nagyon koncentráltan és jól játszotta Vörös Pollard-ot, ismét bebizonyítva, mennyire tehetséges és sokoldalú színész, fiatal kora ellenére.

Jeff Bridges is pompás formáját nyújtotta, a K-Pax-ban megismert remek stílusában adta elő Howard-ot, ami most azt jelentette, hogy egy szeretetreméltó mackós alkatot ötvözött a vállalkozó szellemű férfival, a komoly üzletembert a jó emberismerő és jószívű férfival. Ehhez még hozzá kell vennünk a sajátosan dörmögő hangját (hál istennek, feliratos a film), és máris biztosra vehetjük, hogy ő volt a legtökéletesebb választás Howard szerepére.

Ha a folyamatosan előbukkanó narrációt nem is kedveljük a filmben, annál szimpatikusabb a rendező, illetve a film jellemábrázoló képessége. Legtöbbször szavak nélkül tudunk meg a legtöbbet a szereplőinkről (ahogy Pollard pénzt kér kölcsön Howardtól, és közben a büszke tartásából is a megbecsülés sugárzik, ahogy Marcela nem mer bemenni Seabiscuit legnagyobb versenyére, és csak kint tesz-vesz idegesen, ahogy Howard mindig előtérbe helyezi a sajtó előtt a trénerét, folyamatosan elismerve ezzel a munkáját), és ez nemcsak a kivételes színészek érdeme, hanem a láthatóan jó rendezőé is.

Gary Rossnak mint írónak köszönhető eddig többek közt a Segítség, Felnőttem c. remek Tom Hanks-es vígjáték, még 1988-ból, vagy a Dave c. "amerikai elnökös" vígjáték forgatókönyve, de ő írta és végül már ő is rendezte a Pleasantville-t is (Tobey Maguire-rel a főszerepben), ami tényleg egy remekbe szabott film volt. Ross most is jó munkát végzett, szinte a film teljes ideje alatt (141 perc!) képes volt fenntartani az érdeklődésünket, ami egy ilyen hosszú film esetében elég nagy szó, ráadásul összességében több jó emlékképet őrzünk a filmből, mint hiányérzetet, vagy negatívumot, arról nem is beszélve, hogy végülis "átjött" a történet, amit el akart mesélni, és ez már valami.

Van még valami, ami érdekes ebben a filmben, illetve történetben, éspedig az, hogy nincsenek benne igazán rosszfej karakterek. Az emberek általában teszik a dolgukat, ki így, ki úgy (Howard például mindig gondolt a szegényekre is, és ezért is rajongtak annyian a lováért), de például még Pollard legnagyobb vetélytársa sem tesz keresztbe soha neki, sőt, ahogy kiderül, ő a világ egyik legkedvesebb zsokéja, aki valaha létezett. (Gary Stevens profi zsoké játssza, elég meggyőzően). Ez az általános "jófej-hullám" kicsit furcsa első látásra, de hamar megszokjuk, és ettől még nem sérül a film valóságtartalma.

Mindent egybevéve egy komoly és izgalmas film a Seabiscuit, egy színvonalas darab, amit a gyártó stúdiók nem véletlenül forgalmaznak ezzel a felirattal: a Universal Pictures, a Dreamworks Pictures és a Spyglass Entertainment büszkén bemutatja...

-lidoc-
2004-01-17

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28