Mambo Italiano

Elvileg egy vígjátékkal állunk szemben, bár érdekes, hogy minél inkább távolodunk időben a film megnézésétől, annál kevesebb humoros jelenet jut eszünkbe belőle. Az eléggé adja magát, hogy egy sztereotíp olasz család és benne egy meleg családtag bármelyik filmben remek konfliktusokat képes felmutatni, csak az a kérdés, hogy ezek végül humorosak lesznek-e, vagy éppen komolyak, esetleg toleranciára nevelők. Ezúttal a könnyedebb verzió lépett életbe, bár ez továbbra sem jelenti azt, hogy az egyik jól felépített, humoros jelenetet követi a másik.

A film narrációval indul, amit egyáltalán nem szoktunk kedvelni, de most jól jött ki. Megtudjuk belőle, hogy a Barberini-család két alapító tagja (Maria és Gino /Ginette Reno és Paul Sorvino) annak idején véletlenül kötött ki Kanadában (Québecben), mivel "senki sem mondta nekik, hogy két USA van". Így aztán Québec olasz negyedében telepedtek le, és itt született filmünk főhőse is, Angelo.

Angelo (Luke Kirby), aki egy személyben a narrátor is, kiskorától tisztában van vele, hogy ő más, mint a többiek, vagyis, hogy ő sohasem fog elvenni "egy rendes olasz lányt", bármennyire is szeretnék a szülei. Meleg a srác, és ez lesz a film fő, illetve egyetlen konfliktusforrása is.


A főszereplő, Luke Kirby nagyon természetesen játssza el a homoszexuális fiút, annyira magától értetődően, hogy már az első percektől nem kérdéses, hogy a nézők neki fognak drukkolni, és annak, hogy megtalálja a hozzá illő fiú-társat. Meg is találja, Nino (Peter Paventi) személyében, boldog is lesz vele, de miután hősünk nem érzi jól magát egy titkolt kapcsolattal és egy álságos, nyilvánosságnak szánt személyiséggel, ezért hamar "asztalt borít", mire szinte az egész helyi olasz közösség felbolydul.

A film elég sokat akar, és ezek közül végül elég kevés jön neki össze: a leginkább erőltetett vígjátéki, humor-vonal valósul meg legkevésbé, mert bár vicces, ahogy az ős-olaszok értelmezik a homoszexualitást, a forgatókönyv nem aknázta ki eléggé az ebben rejlő humorforrásokat. Talán épp a szerelmi-romantikus vonal domborodott ki a legjobban, Angelo mérhetetlen ragaszkodása Nino-hoz, ami egy-két megható jelenettel ugyan megajándékozott minket, de sejthető, hogy nem ez volt a film fő célja. Az egyik legbénább szál Angelo nővéréé, akiről hiába derülnek ki olyan létfontosságú adalékok, mint hogy szereti a nyalókát, számolatlanul szedi a gyógyszereket, és nincs pasija, a film alatt végig nem tudunk vele mit kezdeni. Helyette ott van tehát az erős szerelmi szál, ami egy idő után ráadásul átmegy egy reménytelen sóvárgásba, aztán ott van az egyetlen ismert színész, Paul Sorvino által levezényelt "mi ezt Szicíliában másképp szoktuk"-vonal, amin néha nevethetünk is, de ezzel lassan ki is fújt a készlet.

Mindent egybevéve egy picit kapkodó, nem biztos kézzel levezényelt filmmel álunk szemben, amelyben akadnak üresjárat-jelenetek és leegyszerűsített megoldások egyaránt. Legfőbb pozitívuma az, hogy nagyon természetesen tudta bemutatni a homoszexuálisok közti szerelmet, ami szép teljesítmény egy vígjátéktól. Kár, hogy nem annyira vicces, mint lehetne, és, hogy végig nem nagyon bír kilépni az olasz család sztereotípia-köréből. Akárhogyan is, ha már beültünk rá, akkor nem bánjuk meg, tehát üljünk be rá nyugodtan, de csakis egy olasz vacsi után.