Rom-Mánia

Egyszerűen nem hiszünk sem a fülünknek, sem a szemünknek, amikor már hosszú percekig tornáztatjuk érzékszerveinket majdhogynem feleslegesen, mert ami a vásznon történik, az valami elképesztő. Úgy tűnik, mintha egy videóra forgatott, kevés színnel megáldott, általában szürke tónusú valamit látnánk, ami lehet dráma, paródia, szatíra, bármi, mindenesetre mi ezek közül a kategóriák közül a film végéig nem tudtunk választani.

Az kiderül, hogy Ceaucescuról, a volt román diktátorról fog szólni a film, de olyan formában, amit tényleg nem várnánk egy 2003-as alkotástól. A csúnya hatású képek egy paródiaszerűen eltúlzott Ceaucescu-alakot mutatnak, miközben egy kínrímekben fogalmazó narráció próbálja elmondani, mi történt akkoriban Romániában, már legalábbis a film anekdotái szerint. Rémtörténeteket hallunk a diktátorról és családjáról, de mintha ez még magában nem lenne elég, mindezt egy erőltetetten jópofizós, vagy talán humorosnak szánt stílusban, olyanban, amit nem tudunk hova rakni, és amit borzasztóan idegesítő még hallgatni is.

Nagyon tévedünk, ha azt hisszük, ez még csak a kezdet, és később majd kialakul ebből egy filmszerű valami, nem, nem így lesz, ez a film ilyen, kész, pont. Vagyis bűnrossz és nézhetetlen. Nem értjük, hogy mehetett át egy ilyen forgatókönyv a szakmai szűrőkön, és mi szükség volt ennek a filmnek az elkészítésére egyáltalán, azonkívül, hogy mindig jól jön egy rendezői filmográfiába egy újabb cím.

Az idegesítő, csakis rímekben fogalmazó narráció egy percig sem nyugszik, de mivel így sem történik semmi érdemleges a filmvásznon, még 2 dolgot bedob a rendező: ez pedig a szex és egy bolond-figura. A sok sár és lepusztultság képei mellé egyre gyakrabban csúsznak be olyan jelenetek, amik elvileg a Ceaucescu fiának szexuális erőszakosságáról szólnak, gyakorlatilag azonban csupán arról van szó, hogy a rendező a legegyszerűbb eszközt, a szexet csempészi bele a filmbe, hátha ez még képes fenntartani némi érdeklődést a nézők soraiban. Ez éppen olyan egyszerű hozzáállás, mint pucér nőkkel akarnának eladni egy autót, napjainkban. A másik pluszt egy un. "bolond"-figura (Dimény Áron) adja, aki jelenetről-jelenetre mindig ott vigyorog idétlenül, mint egy rossz Shakespeare-feldolgozásban. Ez a színpadias és ódivatú megoldás sem segíti elő a történet átélését, ami amúgy is lehetetlen volna.

Egy teljesen elhibázott koncepciójú film a Rom-mánia, aminek egyetlen pozitívuma sem mutatkozik meg a teljes filmidő alatt, sőt, még a műfaja sem igazán eldönthető. Ahogy Pierre mondaná a Megáll az időben: "...mert ez nem egy színvonal...".