Dalok A Konyhából

Egyszerűen mondhatnánk azt, hogy ez a film "a barátságról szól", és ezzel nem is járnánk messze az igazságtól. Tényleg két ember bensőséges kapcsolatát látjuk, ami ráadásul egy szatirikusnak is nevezhető elröppent helyzetben bontakozik ki. Az idő az 1950-es évek, a helyszín egy norvég kis falu, ahova a Svéd Otthonkutató Intézet munkatársai teszik be a lábukat. Ez az időszak a világ nyugati felén a fogyasztói kultúra minőségi robbanásának az ideje, úgyhogy nem meglepő, ha a történetben a "svédek" tudatos konyhai használatra akarják nevelni a norvég szomszédaikat, vagyis éppenséggel be akarják "lőni", milyen felépítésű konyha lenne a legoptimálisabb a norvég háziasszonyoknak.

Ez a kutatás most a falu agglegényeit veszi célba, ami úgy néz ki, hogy egy "megfigyelő" napközben ott ül a megfigyelt konyhájában, egy magas széken, és lejegyzi az agglegény konyhai mozgását.

Ennél elrugaszkodottabb történetet ritkán hal az ember, de a film annyira jó, hogy csak az első percekben akadunk fel ezen egy kicsit, aztán később már egészen természetesnek tűnik ez az egész megfigyelésdi.

Főszereplőnk tehát egy megfigyelő, Folke néven (Tomas Norström), egy megfigyelt, Isak (Joachim Calmeyer), Grant, Isak barátja és szomszédja, Folke főnöke, illetve a helyi orvos. A megfigyelőnek semmilyen módon nem szabad érintkezésbe lépnie a megfigyelttel (pozitivista módszert követnek), nem szabad belépnie az egyedül élő férfi köreibe, hanem mintha ott sem lenne, gépiesen kell lejegyeznie a megfigyelt konyhai mozgását. De éppen ez az, ami nem működik rendes körülmények között, ha két ember egy légtérben van, nem lehetséges, hogy ne vegyenek tudomást egymás létezéséről. És itt kezdődik a film hatása, finom és visszafogott eszközökkel érzékelteti a rendező a Folke és Isak közti hivatalos fal eltűnését, azt, ahogy a harcnak induló kapcsolatból először egy aranyos frontbarátkozás, majd egy valódi barátság kerekedik, mindenki számára váratlanul.

Szép, kedves és humoros filmmel állunk szemben, amiben kevés szereplő van, igen kevés helyszín (a csodás norvég havas tájon kívül egy konyha és egy lakókocsi az összes helyszín, amit látunk), és mindezeken felül egy finom és nagyon emberközeli történet, ami nemcsak percekre hatja meg az embert, hanem hosszú távon is hat ránk. Úgy működik a film, mint egy jófajta érzelmi tankolás, utána sokkal jobban tudjuk értékelni az egyszerű emberi gesztusokat, az elemi előzékenységet, vagyis bármit, ami a hétköznapok világosabb oldalához tartozik, a pozitív, kedves dolgokhoz. A filmben Folke és Isak egy sótartó kapcsán kezdenek el egymással kommunikálni, később pedig egy jókor jött dohány-ajándék végképp kimozdítja a két férfi idegenségét, és végül egy nagyon baráti vonalra terelődik a kettejük viszonya.

A színészeink rendkívül természetesen játszanak, Folke egy igazi mackós karakter, Isak pedig egy élénk és bölcs személyiség, aki ugyancsak megbecsüli az újdonsült barátját. Külön-külön is remekül játszanak, de a legjobbak a közös akcióik, így születhettek meg például olyan valóban szívmelengető jelenetek, mint Isak születésnapja, amit együtt ünnepelnek, egyszerű, de férfias külsőségekkel, vagy az a jelenet, amikor Isak kész hazudni is Folke érdekében. Ahogy visszagondolunk, nem emlékszünk olyan jelenetre, ami felesleges, vagy nem eléggé kifejező lett volna, az a puritán egyszerűség, ami a filmet jellemzi (kevés helyszín, kevés szereplő, nem sok cselekmény a szó szorosabb értelmében) inkább egyfajta nemességet kölcsönöz a filmnek, mintsem elvesz az élvezhetőségéből.

Miután egy héten belül kétszer is láttuk a filmet, tapasztalatból mondhatjuk, hogy egy igazi jó film módjára másodszorra is ugyanolyan vicces, érzelmes és élményszerű volt, mint első látásra. Fura, hogy milyen egyszerű eszközökkel lehet egy ennyire átélhető történetet hibátlanul bemutatni, és az is, hogy egy elvileg szatirikusnak mondott vígjáték mennyire jó hatást tud gyakorolni az ember érzelmi készleteire.