Édes Álmok

A Mifune Utolsó Éneke nem véletlenül került elő, hiszen az Édes Álmok-at ugyanaz a dán rendező, Sören Kragh-Jacobsen írta-rendezte, mint a Mifune-t. Az Édes Álmok nem bízta a véletlenre a nézők érdeklődésének felkeltését, és egy olyan "témát" vett elő, amibe alapjáraton konfliktusok százai vannak beépítve. Ez a béranyaság kérdésköre, ami ebben a játékfilmben egészen durva fordulatokon jut el a végkifejletig, és itt a durva fordulat nem túlzás, hiszen ezen kívül még nem sok művészfilmben vetődött fel komolyan az abortusz lehetősége egy 8 hónapos (!) terhes nő esetében. Itt erről konkrétan szó lesz, ami önmagában már egy ekkora súlyos hiba, amitől mind a nézők kiakadhatnak, mind a film elvérezhet.

Bár ez lesz a film legdurvább "csavarja", azért addig is történik egy-s-más, amitől szintén nem fogjuk jobban megkedvelni a dán művészfilmeket. Főszereplőnk két fiatal lány, egy csinos és egy duci (Marie és Sophie), akik az első jelenetekben mintha valami kényszer hatása alatt "buliznának". Azt látjuk, hogy döntik magukba a piákat, idióta, infantilis viccekkel szórakoztatják egymást, és szinte szétfolynak a sok alkohol hatása alatt. Mivel még nem tudunk róluk semmit, jobb híján arra sztereotípiára hagyatkozunk, ami a skandinávok alkohol-befogadó képességeiről szól, de még így is fura a kép, amit ez a két lány ad magáról. Nem sokkal később rájövünk, mi a baj: semmi más, csak az, hogy ezek a jelenetek borzasztóan erőltetettek voltak. Mintha egy főiskolás vizsgafilmet látnánk, annyira direkt volt eltúlozva minden elem, ami a lányok "bulizós" életmódjához köthető, éspedig azért, hogy ehhez képest később majd bármi más elem egy éles ellenpontként bukkanhasson elő. És tényleg: elég hatásos az a fordulat, hogy a páros arra jut, a legfőbb pénzkereseti lehetőségük az lenne, ha a csinos (Marie/Iben Hjejle) elvállalna egy béranyaságot egy észak-skóciai lordnak, vagyis az addigi folyamatos alkoholmámort és pasizást most egy terhességre cserélné fel.

Íme, így működik ez a dán film: ellentéteket rak egymás mellé, 100 %-ig kényszeres forgatókönyvszagú fordulatokat pakol bele a cselekménybe, ha kell, végleg elfelejti, mennyire működőképes lehetne az események finom egymásba kötése, egyszóval elszabadul, majd kimondva-kimondatlanul arra hivatkozik, hogy ez egy "komoly" film, ami különleges elbánást igényel. Ez bizony nem egy jó vonal, nem egészséges hozzáállás, és ezek után nem meglepő, hogy maga a film is szerencsétlen lett.

Sophie, a kövérkés barátnő (Bronagh Gallagher) világa ezoterikus tanokkal, illetve egy volt szerelem emlékével van tele. Ezt a szerelmét Kennek hívják, és a film elején -a már megszokott spontán könnyedséggel- legalább ezerszer elhangzik a neve, hogy jól az emlékezetünkbe vésődjön a fontossága. Hamar nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy itt minden jelenet üzen valamit a későbbieknek (még az erőltetés árán is), semmi nem történik csak úgy, egy elképzelt fordulatos forgatókönyv szerint, hanem adott egy történetváz, aminek le kell futnia film végére (nincs mese), és erre kell rásegítenie a többi mellékszálnak és jelenetnek. Így van ez a Sweet Dreams c. Eurythmics-dallal is, a film főcím-dalával, a történet szerint Sophie kedvenc számával. Ez az amúgy hangulatos dal itt többfunkciós: alapban értelmezi a történetet (a két lány a boldogságot keresi, és csak göröngyös úton kerülnek közel hozzá), jellemzi az egyik hősnőt (a duci Sophie végtelenül romantikus), illetve még egyszer fontos elemként bukkan fel majd a cselekményben.

A minden irányú tudatosság nem jelenti azt, hogy gördülékenyen haladunk előre a cselekményben, vagy hogy a drámai alaphelyzethez illően megfelelő pontokon kapunk megrázó/megható élménycsomagokat, nem: ez inkább arról szól, hogy még irreális megoldásokat is bevállalunk az adott cselekmény kedvéért. Így például a szörnyű abortusz-közeli jelenetbe az "kavar be", hogy az amúgy nagyon ellenséges skót autószerelő, Willy elkezd hangosan népdalokat énekelni a klinika ablaka előtt, ami hősnőnket éppen a megfelelő pillanatban fakasztja nevetésre. Ez egy tipikus jelenete a filmnek, ez a fajta nem átgondolt és mesterkélt forgatókönyvi "lelemény", amit egy magára valamit adó film nem engedne meg magának. (Mint ahogy az is kiment már régen a divatból, hogy egy fontos infót azért nem tud megosztani egy szereplő egy másikkal, mert az éppen akkor "nem akar komoly dolgokról beszélni", de ezzel jól előkészíti a "nagy lebukás" jelenetét, éppen úgy, mint a '80-as években).

Láthatóan nem egy igazán összefogott filmmel állunk szemben, arról nem is beszélve, hogy a nagy káoszban még egy olyan kérdés is felmerül, hogy ha főhősnő választhat a barátság és a gyerekszülés között, akkor ő bizony az elsőt választja. Elhibázott egy konklúzió, sőt, már maga a kérdésfeltevés is teljesen rossz. De az az igazi baj, hogy ezen már le sem akadunk az előzmények fényében.