A Falu

Vannak olyan filmek, melyek képesek alaposan megosztani a közönséget, ám ennek a mostani Shyamalan-filmnek még ennél is különösebb tulajdonság van, mert képes akár egyetlen ember fején belül is borzasztó erős megosztottságot produkálni.

Az elvárásaink mindenesetre nem voltak túl magasak, lévén, hogy előző két filmje, vagyis a Hatodik Érzék óta az összes filmje mást sem csinált, csak alaposan betette nekünk az ajtót. Legutóbb, a Jelek-en például saját cspv-s kollégáinknak nem hittük el, hogy a film tényleg gyenge, igaziból senki sem hitte el ez senkinek. Aztán ki-ki megnézte a saját szemével is, és a film 90 százaléka alatt azt lehetett gondolni, hogy a másik tévedett, mert ez a film igenis jó, színvonalas, van jó atmoszférája, meg minden. Aztán vége lett, és kiderült, hogy az ufók egyszerű vérszomjas idegenek, az idegen civilizációk minden pátosza nélkül, akiket "nekünk", közép-amerikai csávóknak jó haza kell vágnunk, szét kell vernünk a fejüket baseball-ütőkkel. És végül, de nem utolsósorban kiderült, hogy a gyenge pontjuk, mint a boszis mesékben, vagy az Óz-ban, épp a víz. Ezután visszagondolva az egész filmre, az jutott már csak az eszünkbe, hogy mennyire brutális, bestiális jelenet az a félbevágott törzsű nővel, akit a rendező elütött, és az egész Jelek-história máris más színben tűnt fel. A vicces csak az, hogy ha belegondolunk, a halálosan unalmas Sebezhetetlenhez képest a Jelek még így is jobb volt.

Ami a Falut illeti, két különböző filmet látunk, de persze nem egyszerre, hanem egymás után :) Az első film egy mérsékelt sci-fi művészfilm, amelyben egy amisokéhoz alaposan hasonlító közösség él egy olyan kis területen, hogy tanyának is alig nevezhető, de falunak biztosan nem. Ezek az emberek rettegnek a falu határain kívül élő gonosztól, akiket úgy neveznek, hogy "akikről nem beszélünk". Ezek a lények a piros színre "jönnek", ezért a falu lakói, ha meglátnak egy piros virágot, rémületbe esnek, és elkaparják, mint kutyák a kutyagumit. A filmnek ez a része, különösen, mert ez még a bevezetés periódusa, gyakorlatilag élvezetes, izgalmas és fantáziadús. Sárga kámzsákban mozognak az emberek, valahányszor veszély, vagy konkrét riadó van, és a falu határait is ugyanilyen színű zászlókkal jelölik ki, amiből az derül ki, hogy a lények nemcsak, hogy a piros színre gerjednek, de a sárgától meg visszafogják magukat. Az első pillanat azonban, amikor egy ilyen lényt látunk, árulkodó, mert nevetséges, és a nézőből azt váltja ki durvább formában, mint a Jelek ufói. Ott csak a végén mertük kijelenteni, hogy azok az ufók nevetségesek voltak, itt azonban már rögtön, az elején. Ha valaki valami agyafúrt Shyamalan-átverésre gyanakszik ezen a téren, hát rátapintott valamire. A film tényleg nem adja ilyen könnyen magát, hogy máris az elején leírhassuk azzal, miszerint a lény, akit látunk, nevetséges.

A filmnek ez a része határozottan lassú, gyakorlatilag még unalmas is, ám a látvány gyönyörű. Nem arról van szó, hogy szép tájak, meg ilyenek, de ennyire komolyan átgondolt, mesteri fényképezést tényleg ritkán látni. Az atmoszféra harapható, az egész olyan, mint egy lelassított világ, és tényleg minden egyes képmásodperc a gyönyörűségig fel van fokozva. Gondot egyedül az okoz nekünk, hogy tudjuk, minden a feszültségkeltésre van kihegyezve, és nemcsak tudjuk, de azt tapasztaljuk, hogy ezen a téren Shyamalan nem ejt hadifoglyokat, mindent könyörtelenül és gátlások nélkül bevet a célja érdekében.

Csapdákra persze folyamatosan számíthatunk, egyik alkalommal például még azt is elhiteti velünk, hogy egy vígjátéki elemet látunk. Van ugyanis egy vak lány, a film főszereplője, aki úgy néz ki, hogy végre összejön a film férfi főszereplőjével, Joaquin Phoenix-szel. Amikor ez a vak lány bemegy a szobájába, a falu bolondja (Adrien Brody, akinek azt tanácsoltuk volna, hogy ne vállalja el ezt a szerepet) ott leselkedik a lány szekrényében rejtőzve. A lány belép a szobába, kinyitja a szekrényajtót, a bolond ott vigyorog, talán még a nyála is kifolyik, a lány pedig észre sem veszi, majd távozik a szobából. A közönség itt nevet, tegyük hozzá, mit sem sejtve.

A film első felének a végét egy iszonyatosan brutális jelenet képezi, amelyről természetesen csak madárnyelven számolhatunk be, mert ha ezt a jelenetet is előzményként tekintenénk, akkor a film egyetlen fejezetből állna, és az is csak a film felénél kezdődne. A brutális jelenet egy késelés, amely az eddigi legeslegdurvább, amit valaha láttunk a Ryan Közlegényben látott késelés óta, amelyben Melish közlegény lelte halálát a német által. Ez itt még durvább, még hangtalanabb, még könyörtelenebb, még bestiálisabb.

A film szigorúan adagolja, csepegteti az információt, úgy, hogy mi, hétköznapi emberek ne is beszélhessünk a filmről, mert azzal filmnéző társaink élményét ronthatnánk el. Azt is mondhatjuk, ez az egyetlen dolog, amit Shyamalan a Hatodik Érzékből megtartott. Így a film gyakorlatilag érinthetetlen, nem mondhatunk róla semmit, nem árulhatjuk el azt a kábé 2 db kulcsinformációt, amit majd maga a film fog könnyed lazasággal leleplezni, a maga idején, mintha mi nem valami misztikus thrillerre ültünk volna be, hanem egy egyszerű drámára. Shyamalan persze erre azt mondhatja, hogy a Psycho is tekinthető egy egyszerű emberi drámának, amiben a Norman Bates-nek van egy bibi az agyában, lásd a film végét, amikor egy őrültet látunk, és nem (csupán) egy gyilkost. No, mindegy.

A film második fele már arról szól, hogy mivel ezt a falut annak érdekében hozták létre, hogy a bűnözést a falakon kívül tartsák, a jelenlegi késelés jogilag feloldást jelenthet a falut alapítók számára az esküjük alól, hogy sosem mennek vissza a városba. A bűnözést nem sikerült tehát kívül rekeszteniük, mert itt bent is felütötte a fejét - kezdődik a racionális érvelés -, így nem elfogadhatatlan, ha hagyják az egyik lakót, hogy keresztülvágjon az erdőn, és bemenjen a városba gyógyszerért, a mely egy sebesült életét mentheti meg - hangzik a racionális érvelés második fele.

Az egész racionalitás természetesen oda vezet, hogy nem más, mint a vak lány fog keresztülvágni az erdőn (tényleg, ki más ?). Nos, ennél nevetségesebb hatásvadászatot nehéz volna találni, annyi szent. Shyamalan, úgy tűnik, nem annyira egy tehetség, hanem sokkal inkább egy érzések nélküli gép, aki gépies szorgalmával s agyafúrt sakkozókhoz méltó fondorlataival igyekszik a nézőit jól hazavágni. Készítsünk egy igazán rémisztő filmet, mi is volna jó alapanyag, mi a legarchetipikusabb beállítás, ha nem "a halál és a lányka"? Mi, ha nem az, amikor egy lány botorkál, és közben attól retteg, aki üldözi (egy nyálát csorgató, mélyen és öblösen hörgő fenevad), akit nem is lát? Shyamalan, úgy tűnik, ahogy a lények szokták, egyszerűen beszkennelte az amerikai és európai filmeket, és arra a következtetésre jutott, hogy az izgalom forrását leginkább a veszélyben menekülő, botorkáló, lépcsőkön, hátukat falhoz tapasztva, hálóingben menekülő, rettegő nők jelentik. Az egészet bedobta egy primitív feldolgozó egységbe, ami eredményként azt a tippet adhatta neki, hogy "csinálj filmet egy vak lánnyal, aki az erdőben menekül egy vadállat elől". A film végén Shyamalan hiába rukkol elő egy Agatha Christie-s megoldással, amely mindenre racionális magyarázatot ad, mert azzal az öblös, hörgő vadállati hanggal az erdőben sohasem fog tudni elszámolni, bármikor csúnyán lebuktatható vele, mint a gyilkosok a Columbo-filmekben.

A vak lány erdőben való menekülését azzal támasztják alá, hogy a film első részében a lány futóversenyre hívja Joaquin Phoenix-et, a film első felének egyik főszereplőjét. A lány megdöbbentő ügyességgel rohan keresztül árkon-bokron, akkor még nem értjük, miért, erre csak a második "részben" derül fény, amikor az erdőben császkál. Meg sem lepődünk rajta, hogy éppen őt küldik gyógyszerért, és az sem okoz meglepetést, hogy milyen ügyesen tájékozódik, fut, rohan, meg minden, nos, mindenesetre ezért kellett a bevezető futóverseny.

A film igazán emlékezetes élmény, és nagyon szépen van fényképezve. Ugyanakkor meglehetősen unalmas. Ám ezzel együtt a részletei "stimmelnek" (leszámítva a hörgést), ami miatt utólag úgy érezzük, hogy egy minőségi filmet láttunk. Ha azonban abba próbálunk meg belegondolni, hogy miért is volt emlékezetes, hamar rádöbbenünk, hogy éppen azért, mert egy traumatikus élményt jelent. Naná, hogy eszünkbe fog jutni az a késelés, hiszen ilyet még nem igazán láttunk. Naná, hogy a lény kezdetben vicces kinézete később undorító és elfajzott minőséget fog képviselni emlékeinkben. Naná, hogy mély nyomot hagy bennünk a legbestiálisabban kiagyalt emberi gonoszság élménye, ami abból áll, hogy valaki látja, lesi, követi a vak lányt, és élvezi, hogy azt csinálhat vele, amit akar. Ott áll a lány egy fa mögé bújva, a szörnyeteg pedig ott áll mellette fél méterre, és élvezi, hogy a lány nem látja - ez tényleg elképesztően gonosz dolog. Az embernek ilyesmi gondolatok futnak át a fején, ilyesmi gondolatok ütköznek, órákon, sőt napokon keresztül a film megtekintése után. Hol gyengének, négy pontosnak, hol pedig jó filmnek, 7 pontosnak látva az egészet. Az ember persze végül inkább hajlik a négy pontos verzióra, ám a tetejébe mindennek még itt vigyorog ránk az az abszurd tény, hogy a Hatodik Érzék óta messze ez a legjobb Shyamalan-film.

A Blair Witch Project Shyamalan számára továbbra is csak egy irigylésre méltóan jól sikerült film marad, és például a Nicole Kidman-es Más Világ-ról távozó nézők is azt gondolhatják, hogy egy kevésbé agyafúrt, de (és) sokkal finomabb filmet kaptak, mint amilyen a Falu. Mit lehet mondani? A Falu egy jó film, de csak technikailag, csak akkor, ha a sikerét, a hatalmas bevételét, és a komoly szakmai elismertségét vesszük. Nem, mintha sok egyéb fontos szempont létezne, de ha például azt vesszük, hogy vajon hányszor lesz kedvünk kivenni DVD-n vagy kazettán, amikor majd megjelenik, vagy menyire fogunk örülni, ha majd leadják az HBO-n, vagy X év múlva az RTL Klubon, vagy annak a helyén, hát nem túl nagy lelkesedést jóslunk.

PS: A cikk írása közben végig az volt a dilemmánk, hogy vajon határozottan jó (7 pont) vagy egy gyenge 4 pontos filmmel van-e dolgunk, de aztán ez végül a határozottan jó film javára dőlt el. Ennek okát a film igazán különleges atmoszférája, a szerelmi szál terén kifejtett érzékenysége indokolja. Másrészt, ami a vak lány erdőben való futtatását illeti, precedensként említhetnénk Schubert a Halál és a Lányka című vonósnégyesét is, amely ugyanilyen direkt, hatásvadász módon hozza létre a drámai hatást. Ha tovább gondolkodunk, akár Shakespeare-ig is vissazáshatunk, és oda fogunk kilyukadni, hogy mindenki a hatást vadássza, Shyamalan csak annyiban más, hogy neki sikerült, talán túlzottan is, de ezért maximum nagyobb elismerést és nem idegenkedést érdemel tőlünk.