Én, a Robot

2035-ben járunk, a science fiction korában, amikor a robotok már a mindennapi életünk részei. Bár a film alapjául szolgáló könyvet Asimov 1978-ban írta, a filmbeni robot-világ még nekünk, 2004-es nézőknek is távolinak tűnik, legalábbis első látásra. Mert az is igaz, hogy az alkotók mindent megtettek annak érdekében, hogy a 2035-ös Chicago hétköznapjait -a robotokat leszámítva- ne sok minden különböztesse meg a mostanitól. Emberek jönnek-mennek az utcákon, ahogy szoktak, de közben azt látjuk, hogy egy csomó munkát már robotok végeznek, főként olyanokat, amelyeknek nem túl nagy a presztízse (kukások, újságkihordók és kutyasétáltatók sértődhetnek meg majd ezen a jeleneten). Van persze egy főhősünk is, aki nem más, mint Will Smith, vagyis Spooner nyomozó, a magányos, elvált chicagói zsaru, aki a régi dolgokat kedveli (2004-es tornacipőt hord), és egyáltalán nem bízik a robotokban. Spooner kicsit fásultan éli az életét, laza bőrnadrágjában, és mindig félrecsúszott bőrsapójában jön-megy, de egy hip-hop-os tinisrácon és a nagymamáján kívül nem sok mindenkivel tartja a kapcsolatot.



Nem telik el sok idő, és Spoonert máris munka közben látjuk, mert az egyik barátja öngyilkosságához hívják ki. Ez a barát történetesen az U.S. Robotics nevű hatalmas robotfejlesztő cég alkalmazottja, egy professzor, aki, mint később kiderül, minden szempontból emberibbé próbálta fejleszteni a robotokat. Az, hogy valójában nem öngyilkosság történt, mind Spooner nyomozónak, mind nekünk, nézőknek első látásra egyértelműnek tűnik, főként, miután a halott tudós intelligens hologramja a segítségünkre siet.

Ennél a jelenetnél már tudjuk, hogy tényleg a sci-fi korban vagyunk, bár a hősünk ugyanúgy viselkedik, mint ahogyan a 2000-es évek elején szoktak a magányos New York-i zsaruk, azért a háztartások robot-lefedettsége (minden 5-ik emberre jut egy robot!) már egy másfajta korszakot mutat. Az öngyilkosság/gyilkosság nyomozásában Spoonert egy robot-pszichológus nő segíti, már ha azt segítségnek lehet nevezni, hogy Dr. Susan Calvin (Bridget Moynahan) Spooner minden egyes felmerülő gondolatára azt válaszolja, hogy a robotok szépek és jók, és a 3 robot törvény miatt biztos, hogy nem bántanak embereket (vagyis nem dobnak ki egy tudós sok emelet magasból). Calvin doktornő nemcsak a szerepe szerint idegesítő kicsit, de maga Moynahan sem remekel a bőrében, a Beavatás főszerepéből, illetve a Sakáltanya egyik mellékszereplőjeként megismert színésznő olyan vértelenül játssza a pszichiáternőt, mintha vagy szívességből játszotta volna el a szerepet, vagy valójában fárasztotta volna a forgatás. Erre a rossz karakter-színész párosításra még a magyar szinkronrendezők is rátettek egy lapáttal azzal, hogy Fehér Anna hangját adták Moynahannak. (Mi persze sejtjük, miért történt így, valószínűleg a Maffiózók /Sopranos/ c. RTL Klub-os tv-sorozat a ludas az ügyben, mivel abban a nagyon népszerű sorozatban a Tony nevű főszereplő egy Fehér Anna magyar hangú pszichiáternőhöz jár, úgyhogy ez a párosítás jól beívódhatott mind a vasárnap késő este ébrenlevő nézők, mind a szinkronrendező agyába). Tény, ami tény, hogy Fehér Anna hangja nem stimmelt Moynahanhoz, de ez csak egy kisebb hiba, ami nem tartozik közvetlenül a filmhez, úgyhogy nem akadunk le rajta.

Nem is tehetjük, mert a film nagyon hamar felgyorsul, és egyik borzasztó izgalmas üldözés követi a másikat, miután Spooner élből utálja a robotokat, a robotok is elkezdik nem kedvelni őt, úgyhogy hamar egy izgalmas "senki nem hisz a hősünknek, akinek pedig mindig jók a megérzései"-alaphelyzet bontakozik ki.

A film műfaja szerint egy sci-fi akciófilm, és itt mindkét oldal "megkapja a magáét": a látvány-akciók mellett a sci-fi filozófia is minduntalan felmerül (ami itt leginkább a robotika 3 törvényét jelenti), sőt, egy új, robotszereplő (Sunny) révén még közelebb kerülhetünk a robot-filozófiához, ahhoz a majdnem megfoghatatlan határhoz, ami az emberi lényeket megkülönbözteti az emberek által minden irányúan, finoman árnyaltan programozott gépektől, az emberarcú robotoktól.

Nagy előnye a filmnek, hogy végig jól tudja fenntartani az egyensúlyt a néha fárasztó robot-tanok és az akciók között, ha az egyik oldal túl sok figyelmet kap, rögtön belendül a másik, és ettől tényleg egyszerre komoly és pörgő film is tud lenni az egész.

Will Smith pedig ugyanolyan jó, mint amilyennek megszoktuk, még a Bad Boys 1 idején. Nemcsak tökéletesen szép (ezt a férfi nézők úgysem tudják eléggé értékelni), de nagyon jól is játszik, most éppen az okos zsarut, aki bár nem a neki legmegfelelőbb korba született (a 2004-es tornacipők a kedvencei, és utálja a robotokat), de azért nagyon jól végzi a munkáját, és a laza bőrnadrágos külső természetesen egy igazi profit rejt. Spoonernek jó oka van rá, hogy ne bízzon a robotokban, de mi ezt az okot csak a film végén tudjuk meg, amitől ismét csak még izgalmasabb-emberibb lesz a történet.

A film legfőbb gyengéje az, amitől különleges is egyben, ez pedig a nagyon sok robot. Spooner mindig robotokkal küzd, akik legtöbbször óriási túlerőben vannak vele szemben, és számolatlanul jönnek elő a semmiből, hogy elpusztítsák kedvenc főhősünket. Már látvány szempontjából is eléggé szokatlan, hogy a fő ellenség egy leegyszerűsített emberalak, gépből, aminek ugyan a legfrissebb CGI-technikának köszönhetően ügyesen mozgó arca is van, de mi azért ha lehet, mégiscsak jobban kedveljük a megszokott hús-vér negatív szereplőket, mint a százával özönlő robotokat.

A történet egyébként teljesen jól működik (elvégre mégiscsak Asimov a forrás), bár a film közepén annyira nem értékeltük a "szükségállapotos" jeleneteket, de ez azért van, mert sem a katasztrófafilmeket, sem magát a Szükségállapot c. filmet nem tartjuk sokra.

Mindennel együtt alapvetően egy jó film az Én, a Robot (vagy inkább az Én, Robot), izgalmasabb, fordulatosabb és akciódúsabb, mintsem előre gondoltuk volna róla, és ha lehet ilyet mondani, általa még a robotok is közelebb kerülnek a szívünkhöz...