A Belső Tenger

A film nagyon jól kezdődik, különös tekintettel arra, hogy európai film, és hogy egyfajta európai stílust mintáz is meg. Egyszerűen vannak ezek a filmek, élükön a spanyolokkal, melyeknél már az elején érezni lehet, hogy túl a cselekményen, biztos, hogy általa valamiféle kiránduláson is részt veszünk majd az emberi lélek mélységeiben. Van valami abszolút jó értelemben vett drámai jellegük, úgy értjük, látszik, hogy a film szereplői rendesen kölcsönhatásba lépnek majd egymással a film során, és nem puszta figyelemfelkeltés céljából kerültek be a filmbe.

A film egy ügyvédnő utazásával indul, akinek valami titokzatos célja van azzal, hogy felkeresse filmünk főhősét, Ramónt (Javier Bardem), aki elhatározta, hogy kiharcolja magának az eutanáziát. És máris elérkeztünk a súlyos részletekig. Ramón nyaktól lefelé mozgásképtelen. Nem így született, ifjú férfi korában érte a baleset, amely révén immár 26 éve hever bénán.

Ramónt nap, mint nap különféle látogatók keresik fel, és leginkább mindenkivel arról beszélget, miért akar meghalni, illetve, hogy hol tart az ügye a bíróságon. Közben az őt körülvevő szerető család drámáját is átéljük, kezdve azzal a remekül beállított báty-karakternél, aki minden nap kifakad azokon, akik Ramón ügyéért harcolnak, és emlékezteti őket arra, hogy éppenséggel Ramón halálán dolgoznak.

Ha úgy vesszük, a film elköveti a hibát, amit a legjobban el kellett volna kerülnie, ugyanis alaposan meggyőz minket arról, hogy Ramón élete nem is élet, hanem egy méltóságon aluli testbörtön. Sajnos, miközben nézzük, tényleg elhisszük, hogy semmi értelme annak, hogy éljen, szerencsére azonban a film után vissza tudjuk szerezni a józan ítélőképességünket, hogy újragondoljuk ezt. Újragondolva pedig már világos lesz, hogy Ramón élete tényleg roncs volt, de "csak" Ramón számára, ezt azonban el kell hinnünk neki, mert ő maga mondta.

A film közben azonban könnyen eszünkbe jut Christopher Reeve, aki korábban Superman-t alakította, majd egy 1995-ös lovas-baleset folytán élete hátralévő részét válltól lefelé bénán töltötte. Milyen jogunk lenne azt mondani az ő életére, hogy "ez nem élet", "ennél a halál is jobb"? Semmilyen, sőt. Vagy gondoljunk a vastüdővel élő emberekre, akik el sem mozdulhatnak kórházi ágyukról, vagy a szájjal és lábbal festő festőművészekre, vagy azokra, akik, ha festeni szeretnének, egyedül a szájukat használhatnák erre. Készíthetünk-e egy filmet arról, hogy az ő életük nem élet? Nem, semmiképpen sem. Harminc éve még az emberek a tolószékkel közlekedő mozgáskorlátozottakat simán a "nyomorék" szóval illették, és úgy is kezelték őket. Napjainkban mindez, hálistennek már elképzelhetetlen, úgyhogy érdemes elgondolkodni azon, hogy valóban el akarjuk-e vitatni a súlyos fogyatékkal élőktől az életük méltóságát.

A cikk korábbi verziójában kissé figyelmen kívül hagytuk a tényt, hogy a film egy valóságos személy, Ramón Sampedro története alapján íródott. Hiába írták ki az elején, hogy egy igaz történet, a film számos kifejezetten filmes vonással rendelkezik, így végső fokon az ember hajlamos puszta filmként végignézni, pedig a különbség elemi.

Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a rendező és forgatókönyvíró társa valóságos események alapján írták a filmet, számos részlet tényleg ellenérzést válthat ki belőlünk.

Például erőltetettnek tűnhet, hogy "a főszereplő" egy nyaktól lefelé bénult személy, aki soha nem él a szabadban tett kirándulás, ücsörgés, a kerekesszék nyújtotta lehetőségekkel, mintha így akartak volna rásegíteni a drámai hatásra. Sajnos azonban tény, hogy Ramón Sampedro életében visszautasította a kerekesszék használatát, tehát ez nem dramaturgiai lelemény, hanem kőkemény valóság, sajnos.

Miközben azt látjuk, hogy Ramón könyvét kiadják (amiben a versei, és az életének eseményei, élményei olvashatóak), az a rossz érzésünk támad, hogy a film más fogyatékkal élő emberektől vitatja el az élet értelmét, méltóságát, hiszen ha egy könyv megjelentetése nem elég motiváció arra, hogy tovább éljen, ezzel más mozgáskorlátozott emberek perspektíváját is szűkíti a film.

Akkor pedig mi a helyzet Ray Charles-szal, illetve a fogyatékkal élőkkel, Stephen Hawking-val, aki 21 évesen tudta meg, hogy teljes leépülés (ALS) indult meg szervezetében, és aki immár szinte csak az agyát képes használni, ám a Cambridge-i Egyetem legmagasabb fokozatú matematikusa, aki plusz 1988-ban megjelentette az Idő Rövid Története - Az Ősrobbanástól A Fekete Lyukakig c. "könyvecskéjét"? Gondoljunk csak Christopher Reeve-re, aki a balesete után azt mondta, "lőjetek le", majd ezt követően élete végéig küzdött, élt, dolgozott. Reeve azt mondta, a balesete előtt száz kilométer/órával haladt az élete, azóta 5-tel döcög, de ez egy sokkal jobb sebesség, mert így van lehetősége meg-megállni, és figyelni. Az is (érthető módon) drámai változás volt, hogy rájött, többé nem érinthet meg senkit és semmit. Ám ez nem csupán valaminek a vége volt, hanem egy új dimenziónak, az új életének a kezdete is, amely egészen a tavaly bekövetkezett haláláig tartott.

A film azonban egy igaz történet, és ez merőben más fényt vet a motívumaira, kezdve a film "túlzottan" negatív szemléletével, mellyel Ramón életét valóságos roncskként láttatja. Ez a szemlélet ugyanis az ő eredeti gondolataiból, saját életéből származik, könyvének címe, a "Levelek A Pokolból" - önmagában is mindent megmagyaráz.

Halálos ágyán azt mondta a videókamerába, hogy "mire megiszom ezt (a ciános italt), a legszörnyűbb rabságból fogok megszabadulni, amelyben egy élő fejet hozzáragasztottak egy halott testhez".

Ezzel együtt, a rendező az angol közönséghez nyilatkozatot adott ki, melyben jelezte, hogy semmilyen módon nem szándékozott degradálni a fogyatékkal élőket. Másrészről azonban az európai Death With Dignity - (Halál Méltósággal) mozgalom a legnagyobb ünnepként tekintett Ramón halálára. A film érezhetően e két tűz, e két alapvető nézőpont között igyekezhetett megtalálni az útját, módját annak, hogy Ramón drámájának emléket állítson. Ha belegondolunk, sikerült neki.

A film a valóság és a művészet keveréke, több ponton kissé úgy néz ki, mintha nem is megtörtént eset lenne, ebben pedig legnagyobb szerepe a párhuzamos szerelmi szálaknak, és a szimmetrikus sorsoknak lehet. Az ügyvédnő ugyanis, aki a film elején csatlakozik a stábhoz, saját maga is érintett e téren, ahogy mondja, oka van rá, hogy részt vegyen a kampányban. A tény, hogy ő maga is elkezd leépülni, kicsit zavarba ejtő, tekintve, hogy az ilyen léptékű ellenpontozása egy emberi sorsnak eléggé idegen a realitástól, mintha direkt abból a célból alkalmazták volna, hogy megmutassák, mi lehetett volna az alternatíva Ramón számára.

Egyfelől panaszkodunk tehát az ügyvédnő karakterre, mint egy túlságosan mozifilmes motívumra, másrészt azonban egy megrázóan romantikus szerelmi történetet kapunk cserébe. Nem arra gondol itt az ember, amikor Ramón és a nő beszélgetnek, érintkeznek, vagy ahogy Ramón a nőről álmodozik. Mindezt még egy sima mozifilm is tudta volna hozni (ami természetszerűen nem hiba), az igazi románc kettejük között nem ez, hanem a közös tervre való szövetkezés, az életből való távozásra. Ez a nagyfokú érzékenység egy eléggé komoly tett volt a forgatókönyvírók részéről, a feldobott labdát pedig a rendezés már mesterien tudta hasznosítani. Amikor a megbeszélt időpont bekövetkezik, és a két szerelmes számára eljön az idő a nagy lépésre, egy igazán profin megvalósított csúcspontját látjuk a filmnek, mégpedig azért, mert sikerült létrehozni, illetve gyakorlatilag rekonstruálni a siker drámai voltát. Itt mutatkozik meg az (amire komoly szüksége is van a filmnek), hogy Ramón sikere gyakorlatilag egy dráma. Hogy aminek örül, az gyakorlatilag szomorúság is a számára. Ezen a kettősségen keresztül teszi lehetővé a film, hogy ráérezzünk, egy tragédia egyetlen pillanatáról volt szó Ramón életének egész elmúlt 26 éve során. A képi montázs persze betű szerint kimondja ugyanezt, de ez csak a koncepció átgondoltságáról győz meg ráadásképp minket.

A film abszolút csúcspontja egy telefonbeszélgetés Ramón és korábbi segítője között. A nő éppen terhes, éppen attól a férfitól, akivel Ramón ügyén dolgozva találkozott össze, ott áll valahol az utcán, a hétköznapok varázslatos ízeit élvezve, talán éppen hazafelé igyekszik bevásárlásból. Ekkor hívja fel Ramón, utoljára, a jelenet hatása igazán drámai, mint egy Pilinszky - négysoros. Ezt a jelenetet természetesen megírták, megrendezték, mégis, a tartalom, amit közvetít, valódi, és emiatt a néző hátán bármikor végigfut a hideg, ha rágondol. Ez az utolsó telefonbeszélgetés, ugyanúgy, mint a végső agónia, a halálos szerelmi szálakkal, a szó művészi értelmében varázsol drámát a tragédiából.

E film révén Ramón Sampedro élete és tragédiája egy méltó és mindenképp hűséges, hiteles emléket kap. Ezen túlmenően pedig azok is jó filmet kapnak, akik azért harcolnak, hogy joguk legyen a halálhoz, és azok is, akik az élet szentségéért küzdenek a végsőkig (és akiknek a törekvései nem feltétlenül különböznek az előző csoportéitól).

A cikk előző verziójának megírása során két budapesti srác képe lebegett előttünk, egyikük egy fáról esett le, és kerekes székbe került, éveken keresztül láttuk, és látjuk őt ma is barátaival különböző szórakozóhelyeken. Egy másik személyt a tv képernyőjéről ismerünk, egyszer fejest ugrott sekély vízbe, és azóta kerekesszékben él. Miközben ezt a filmet nézzük, óhatatlanul eszünkbe jutnak ők, és mindazok, akiknek nap mint nap több erejük van az élethez, mint másoknak, és semmiképp sem támogatnánk egy olyan üzenetet, amely életörömüket, perspektívájukat kicsit is elhomályosíthatná. Ez a film azonban szerencsére mégsem ilyen.