Millió Dolláros Bébi

Az alábbi sorok könnyen tartalmazhatnak olyan utalásokat, melyek "poénokat" lőhetnek le a filmből, ezért inkább mindenkinek azt javasoljuk, hogy inkább csak majd akkor olvassa el ezt a cikket, ha már látta a filmet.

Clint Eastwood filmje egy kiégett boksz-edzőről, és egy tehetséges bokszoló lány felemelkedéséről és tragikus bukásáról szól. A műfaj teljesen rendben van, a Dühöngő Bika óta vevők vagyunk egy komoly bokszolós filmre, Hilary Swank-et pedig különösen kedveljük, már a Karate Kölyök 4 óta, amiben ő megjelent. Maga a történet is egészen normálisan indul, látszik, hogy minden direkt kicsit le van lassítva, minden kicsit érzelgősebbre van véve, mint várnánk, de ez simán belefér. Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy egy teljesen kellemes filmként kezdjük el nézni, és ez az érzés majdnem a film háromnegyedéig kitart, amikor is a dolgok, hogy úgy mondjuk, kezdenek nem várt fordulatot venni.

A moziból távozva már egy határozottan kellemetlen élményként tekintünk a filmre, aminek természetesen az az oka, hogy visszagondolva, a végeredmény ismeretében a dolgok drasztikusan átértékelődnek. A film vége felé (sajnos) kiderül, hogy mindaz, amit láttunk, nem más, mint egy trójai faló, valami, ami csak arra szolgált, hogy abból előugorjon valami egészen más. Amikor aztán ez az új film előugrik a filmből, kisség mérgesek vagyunk, mégpedig két okból is, mert nemcsak hogy átvertek minket, de mi magunk is átvertük magunkat, lévén, hogy menet közben már egy csomó dolgot elnéztünk a filmnek, amit nem kellett volna.

Ott van a 30-as bokszoló lány (Hilary Swank), aki versenyszerűen szeretne bunyózni, és ehhez edzőtermet és edzőt keres magának. Clint Eastwood, az edző először el akarja küldeni, még a speedball-t (gyakorláshoz használt rugalmasan felfüggesztett labda) sem akarja neki ingyen kölcsönadni. Innen indulunk, és körülbelül azt várnánk, hogy majd lassan alakul ki valami, hogy majd fokozatonként haladunk előre, hogy majd lesznek állomások, buktatók, újabb állomások, akadályok, amiket le kell küzdeni, és a többi. Ehelyett azonban valami mást kapunk, a lány például egyszercsak összespórolt egy csomó pénzt (néhány dollárt), és vett egy speedball-t, majd a másikat visszaadta az edzőbának, és ennyi. Többet egy szó sem esik erről, miközben mi úgy vagyunk vele, hogy Clint Eastwood először igazságtalan volt, hogy nem akarta kölcsönadni, és nagy kár, hogy a lány, aki mások meghagyott éttermi maradékát eszi, így kiköltekezte magát erre a speedball-ra. Ez (is) egy olyan apró szál, amit valahogy finomabban szerettünk volna látni kibontakozni, legalábbis egy elfogadhatóbb formában.

A másik elhanyagolt motívum az nem kevesebb, mint a lány bokszolói fejlődése, ami ahhoz képest, hogy egy bokszolós filmről van szó, eléggé komoly hiba. Egyszer látjuk a lányt meccsen, és megtudjuk, hogy az a baj vele, hogy nagyon hamar kiüti az ellenfeleit. Ebből, amint azt az edzőbá elmagyarázza, egy csomó minden adódik. Előszöris az, hogy a lány nem is bírna ki több menetet, azért üti ki az ellenfeleit, miközben az igazi bokszolók akár 16 menetet is képesek keményen végigbokszolni. Azt várnánk, hogy akkor majd lesz egy olyan meccs, amelyben a lány megtapasztalja, milyen az, ha nem bír végigküzdeni 16 menetet, ami után belátja az edzőbá igazát, és elkezd felkészülni ezen új szempont alapján is. De nem, semmi ilyesmi nem történik, ezt a fonalat is csak felvetették, és annyi, többet nem esik róla szó.

Félreértés ne essék, mi nem ragaszkodunk a klisékhez, de ha valaki mutat egy házat, rajta egy felirattal, hogy belépni tilos, és egy lány ott áll előtte, és be szeretne menni, a filmtől elvárjuk, hogy a lány végül menjen is be, különben elmondhatjuk, hogy a bolondját járatták velünk, felesleges motívumokkal tömték a fejünket, melyeket nem is szándékoztak végiggörgetni a filmen. Tényleg ne essék félreértés, itt most nem arra panaszkodunk, hogy a film egy durva fordulatot vesz, és emiatt bizonyos cselekményszálak derékba törnek, hanem arra, hogy bizonyos cselekményszálakat alapvetően hanyagul dobtak fel, és csak a végén derül ki, hogy azért, mert eleve nem is voltak fontosak, mert végig nem a trójai faló volt a fontos, hanem az, ami benne volt.

A film legnagyobb hibája egyébként, még ennél is egyszerűbb, és ennél is durvább hiba. Az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy NEM EGY MEGTÖRTÉNT ESEMÉNY, sőt, még csak nem is egy megtörtént eseményeken alapuló történet. Fikció, sztori, kitaláció, kitalált történet, a fantázia műve, a képzelet szüleménye, irodalom. Ez pedig egész egyszerűen szöges ellentétben van azzal, ahogyan ez a film felépül, működik, amilyen drámai fordulatot vesz. Ha van egy történet, amely egy nagy bokszoló-legenda születéséről, ragyogásáról szól, ha látjuk az elejétől, ahogyan edz, a nyomorult körülményeket, melyek közt él, dolgozik, lakik, ha a meccsek előtt kiírják az évszámokat, a helyszíneket, akkor nem fordulhat elő, hogy csak úgy kiderül, hogy ez egy teljesen fiktív történet. Természetesen simán tehet fiktív bokszolós filmet csinálni, de akkor az olyan lesz, mint a Ponyvaregény Butch-vonala (a legjobb esetben), de ha valaki egy bokszolós életrajzi filmet készít (mint ahogyan ez a film is az), akkor a főszereplő bokszoló egész egyszerűen nem lehet kitalált személy. És ez nem is csupán elvi kérdés, hiszen teljesen ösztönösen is ugyanez játszódik le az emberben, ha ugyanis úgy lehet nézni egy filmet, hogy az, amit látunk, konkrétan megtörtént egy emberrel, valahol, valamikor, akkor az egy izgalmas, drámai és felkavaró élmény, míg ellenkező esetben ugyanez csak egy fárasztó és felejthető próbálkozás a drámai hatás elérésének érdekében.

Ha egy igazi bokszoló karrierje ennyire durván derékba tört volna, azt mondanánk, csodálatos, hogy filmet készítettek róla, hiszen az embertársainkra és a nagy emberi teljesítményekre való emlékezés nem csupán kötelesség, de nagyon komoly szellemi üzemanyag is.

Így azonban azt mondjuk, Amerika (Clint Eastwood és az akadémiai tagok révén) megpróbálja megmutatni a világnak, hogy a művészfilmeket is Hollywood-ban gyártják, még akkor is, ha ezek a "művészfilmek" eléggé kezdetlegesek. Mert vegyük észre, hogy a művészfilm műfaja a 90-es évek elején már elkezdett kinőni az "unhappy-endekből" (Robert Altman és a Játékos révén). Azóta pedig a valóság-dús dogmafilmektől, a felpörgetett, esetleg mulatságos, romantikus vagy éppen horrorisztikus művészfilmekig minden elképzelhető. Az azonban, hogy valaki a film végén szándékosan és brutálisan elbánjon a főszereplőjével (és ezáltal a közönséggel is), már testvérek közt is kiment a divatból.

Ha valaki minket kérdez, mi persze tudni véljük, mi az oka annak, hogy egy Hollywood-i film ilyen csúnya befejezést kaphat. Egyszerű, elég belegondolni, mi lenne ellenkező esetben. Mi lenne, ha a lány végül megtanulná, hogyan kell végigküzdeni 16 menetet. Egyszer csúnyán kikapna ugyan, de hosszú idő után visszatérne, akkor már szellemileg is felkészültebben, és végül, az utolsó menet utolsó másodpercében bevinne egy ütést, ami az ő javára döntené el a meccset, és mindenki örülne, és Clint Eastwood szerepe szerint nagypapaként emlékezne vissza arra, milyen nagy érzés volt, amikor ez a győzelem bekövetkezett. A nézők valószínűleg szájukra tapasztott kézzel és émelygő gyomorral távoznának a nézőtérről. Ha ugyanez a film normális befejezés helyett egy agyafúrtan durva és brutális befejezést kap, művészfilmként még mindig eladható, sőt, Oscar-t is kaphat, és akkor már végképp mindenki a pénzénél van.

A film ezzel együtt még lehetett volna akár jó is, csak jól kellett volna megrendezni. Ha azt domborították volna ki, hogy Clint Eastwood egy bukott és elátkozott edző, aki egyszer már kockáztatott egy versenyzőjével, és veszített, és most éppen ezért nem akart a lánnyal foglakozni, az egy egész más tészta lett volna. Ha a történet úgy néz ki, hogy életrajzi film álcája helyett csak úgy, normálisan mutatnak egy lányt, aki bokszolni szeretett volna, az sokkal jobb lett volna. Nem valakit, nem "a lányt", hanem "egy lányt" - aki sok mindenkit reprezentál. Ha végig tudjuk, hogy a főszereplő Clint Eastwood, nem pedig a lány, ha a film végig ennek megfelelően is viselkedik, egészen más lett volna. Bár ebben az esetben (ha a rendezés nem csalt volna) az a kérdés merült volna fel, hogy vajon mi értelme egy olyan történetnek, amiben Clint Eastwood egyszer már bukott, aztán van egy rossz előérzete, de mégis belefog, és elbukik megint? Nem sok - hacsak nem álcázzák egy igaz történetnek, de akkor megint ugyanott vagyunk, hogy rossz a rendezés.

Talán ennyiből is látható, hogy ez nem egy olyan film, amit csak úgy "spontán" kitaláltak, és összedobtak. Valószínű, hogy meglehetősen komoly gondolkodás révén szülték meg a koncepciót, amely végül abszolút beváltotta a hozzáfűzött reményeket (legjobb rendező, legjobb film). A mi számunkra csak annyi maradt eldönteni való, hogy vajon mennyire vagyunk kíváncsiak egy olyan filmre, amelyet direkt azzal a céllal tenyésztenek ki, hogy Oscar-t nyerjen, és amelyet ugyanazzal a mozdulattal tesznek fogyaszthatatlanná a nézők számára, amelyikkel az amerikai Akadémia számára győztes befutóvá.

A Millió Dolláros Bébi az életrajzi filmek Super Size Me-je (Mekdagadsz-ja), ahogyan a Supersize Me is csak úgy néz ki, mint egy dokumentumfilm, ám semmi köze a műfajhoz, a Millió Dolláros Bébi ugyanez az életrajzi filmek között.

Ami minket illet, ennek végülis örülünk, mert sokkal jobb így, hogy a valóságban így nem kellett, hogy az a szörnyűség megtörténjen egy szegény lánnyal, ami a filmben megtörtént. Ahogyan a műbőr is jobb, mint az igazi, ilyen szempontból sokkal jobb egy kitalált, és felejthető dráma, mint egy felejthetetlen, de megtörtént tragédia. Ugyanakkor, ha az ilyen filmek aratják a sikert a filmes piacot igazgató Amerikai Akadémiánál, mérget vehetünk rá, hogy a valódi emberi történetek vagy nem jutnak el a mozinézőkhöz, vagy ha mégis, akkor is csak átdolgozott formában - hollywood-iasítva.