Csak Lazán!

Az első rész (Szóljatok a Köpcösnek) nemcsak jó film, de tényleg van neki egyfajta extra varázsa is, remek stílusa, igazán finom humora révén, na és amiatt, hogy egy igazi filmes film, amely a Játékos és a Ponyvaregény találkozásaként tekinthető. Az egész film olyan, mint maga Chili Palmer (Travolta), aki könnyed, nagyon jól improvizál, folyamatosan a kezében tartja az összes szálat, és végig ő van felül, mintha úszógumija lenne. Miközben nézi az ember a filmet, nem is hinné, nem is gondol rá, de utána, hónapok, évek múltán az is kiderül, hogy ez az igazán jó filmek között is szó szerint kiváló volt.

Egy ilyen jó filmmel kapcsolatban abszolút megértjük, ha el akarják készíteni a második részét. Ez nemcsak joga a producereknek, hanem szinte kötelesség is, szent kihívás, élvonalbeli mérkőzés, amire minden filmrajongó szeme egyforma aggódással és izgalommal tapad. Pontosan ezt figyeltük meg magunkon is, amikor a film elkezdődött. Valami olyasmi szórakozottságot erőltettünk magunkra, ami lehetővé tette, hogy az összes, esetleg béna poén felett akadálytalanul elsikolhassunk, mintha mi sem történt volna. Amikor valami nagy koponya tart előadást, az ember úgy van vele, hogy hadd bontakoztassa ki a gondolatait, majd ráérünk akkor értékelni, amikor már végighallgattuk - pont így álltunk hozzá a Köpcös 2-höz is.

A Be Cool az első részhez hűséges folytatásként aránylik, Chili Palmer a film elején már mint híres filmproducer jelenik meg a vásznon, nekünk pedig nagyon tetszik ez a jó memória, igazán ritka az ilyesmi, és csakis igényes második (többedik) részeknél fordul elő. A folytatás jó memóriája az, ami a nézőknek a legtöbbet adja, hiszen az ember az előző rész óta azt várta, hogy a cselekmény továbbgördüljön, ami más, mintha csak simán valami új kezdődne helyette. Hát most itt van, örülhetünk.

Hamarosan azonban kiderül, hogy ez a második rész talán túlontúl is jól "emlékszik" az előzményre, hiszen majdnem szó szerint követi azt az új környezetben, a zene-biznisz világában. Amikor valami ennyire leköveti a másikat, az lesz az érzésünk, hogy paródiáról van szó.

"Minden ugyanaz másképpen", Chili most már filmes mogul, ám a zene terén zöldfülű, márpedig ebben a filmben a zeneiparba "kóstol bele", elvileg hasonló lendülettel és ösztönös tehetséggel, mint ahogyan az első részben tette ezt a filmiparral. Az első rész köpcöse Danny De Vito volt, a híres filmsztár, akit mindenáron meg akartak szerezni a filmhez, de végül neki vették a legkisebb hasznát. Most egy fiatal rap-énekesnő van a porondon, akit Christina Milian énekesnő alakít, aki egyfelől játszott az Amerikai Pitében, másrészt ő írta Jennifer Lopez Play c. számát, de leginkább a saját videójából ismerjük, a Dip It Low-ból, amelyben néhány egyszerű magazin-jellegű beállítás után az a fő történés, hogy Milian csokiban fetreng, és egyre csokisabb és csíkosabb lesz. Természetesen ez a csoki a sajtóközleményei szerint nem is csoki, hanem "testfesték", és ugyanannyira az anyukája ötlete volt, mint amennyire a klip rendezőjéé, mégis, a szám címe, "mártsd be mélyen" és az, amit látunk, önmagáért beszél.

E második rész köpcöse, aki körül minden forog, Christina Milian karaktere. Itt most őt kell befuttatni, az ő albumát kell kiadni és eladni. A koncepció ezen a ponton még nem is lenne elhibázott, de a rendezés hibái már itt kezdenek átszivárogni a vásznon.

Körülbelül ott kezd el az ember kicsit lehangolódni, amikor Christina Milian előadja a dalt, ami maga írt, és ami tele van szívvel, akarással, meg minden, és közben az összes lehetséges módon rossz. Ott áll a szépséges Uma Thurman, mint független lemezkiadó, és miközben hallgatja, arcán remek módon láthatóak a borzalom vonásai, ami rendben is van, mert a "dal" egy igazi paródia. Ezalatt Chili Palmer igazi zöldfülű módján vigyorog, és el van ragadtatva.

A gond csak az, hogy arról, hogy ez a dal teljesen béna, és hogy a lány tehetségtelen, több szó nem is esik. Ez nem is olyan kis gond, ha belegondolunk, mi a sztori, tudniillik egy tehetségtelen énekeslány befuttatása, akinek a bemutatkozó száma maga a beégés, és ami ezen a szinten tényleg vicces is.

Chili Palmer elvileg őbelőle csinál majd sztárt, ami pont azért lehetne vicces, mert a lány béna. Persze lehetne az is, hogy később már nem is olyan béna, de akkor is az a sztori lelke, hogy Chili Palmer "hozzáértő módon" jól beleválaszt, és a végén az, hogy a projekt mégis befut, elsősorban Chili-nek lesz köszönhető. Nos, ez az, ami miatt gondot jelent, hogy a lányt az első meghallgatás után elfelejtik úgy kezelni, mint egy béna énekesnő-jelöltet.

A végén pedig, ahelyett, hogy az első rész mintájára esetleges és gyenge láncszemként gondolnának a köpcösre (akit igaziból ki is kellene rúgni), a lány mennybemenetelét kell végigszenvednünk, amint Steve Tyler mellett énekel a színpadon - és a vásznon.

A film másik problémája ennél is érzékenyebb, és ez már Chili Palmer karakterét érinti. Amíg az első részben Chili mindig felül volt, és mindig ura volt a helyzetnek, addig itt már a legelső összetűzések egyikében hiteltelenné vált, ami mind a forgatókönyv, mind pedig a rendező részéről súlyos hiba. Ott ül Chili a kanapén, a rá jellemző kényelmes pózban, Uma Thurman-nak pedig azt az utasítást adja, hogy bármit mondhat, csak azt ki ne ejtse a száján, hogy "az oroszok", és ő majd elintézi az ügyet. Uma Thurman karaktere, az előző rész Gene Hackman karakteréhez hasonlóan, koncepciózusan keresztülhágja Chili utasításait, és elkezd az oroszokról beszélni, mire Chili azzal vágja ki magát, hogy a tartozás megfizetésén felül felvállal egy komoly kamatot is. Ez nem egy nyertes pozíció. Ráadásul, amint ezt intézte, a nevetséges göncökbe öltözött, igazán parodisztikus hatást keltő kigyúrt fekák hatalmas stukkereket szegeztek felé, és így Chili abszolút nem lehetett fölényben.

Az első rész Chili-je azért sikeres, mert mindenkinél okosabb és jobb fej, ráadásul a filmek világában, mint hal a vízben, hamar elkezd otthonosabban mozogni, mint a Gene Hackman által alakított producer, Harry Zimm. A két világ olvasztótégelye ő, a gengszterek és a filmesek világának tulajdonságait keveri magában össze a szemük láttára, és végül mindkét társaság felett győzelmet arat. Ebben a részben Chili igaziból soha nem is kerül nyerő helyzetbe, ha visszagondolunk, már a legelső alkalom is alaposan sántít, amikor szembenéz egy pisztolycsővel.

További negatívum, hogy Uma Thurman nem igazán tud kibontakozni, de ez is eltörpül ahhoz képest, hogy közte és Travolta között semmiféle kémiai reakció nem jön létre. Sajnáltuk, hogy Rene Russo-t lecserélték kedvencünkre, de hajlamosak voltunk megbocsátani érte, mondván, hogy a Ponyvaregény filmtörténelmi léptékkel is emlékezetes duettje külön varázst hozhat a filmbe. Ehhez képest, amikor Travoltáék megcsókolták egymást, egy teljesen lapos, közhelyes és hatástalan jelenetet láttunk. De ez még mindig nem minden, mert a film nem átallotta őket táncparkettre is állítani. Ez aztán már tényleg húzós dolog, vajon milyen alapon táncoltathatná valaki Uma Thurman-t Travoltával, "csak úgy", amikor a filmtörténelem egyik legizgibb és legemlékezetesebb jelenetét köszönhetjük a kettőjük (Pulp Fiction-beli) táncának, amit azóta is folyamatosan utánoznak az összes filmben. Nos, ez az új táncjelenet egész egyszerűen borzasztó: Travolta nagyon rossz stílusú mozdulatokat produkál (rendezés), a lány pedig ugyanúgy "figurákban" gondolkodik, mint a Ponyvaregényben, épp, hogy nem követi el, kettőjük híres "figuráját", és ez tényleg egy olcsó utánzattá minősíti ezt a jelenetet, aminek nem is igen kellett volna megtörténnie.

A filmnek a hibáin kívül vannak még fárasztó elemei is, és ezek a feka rapperek. Teljesen olyan, mintha valahol a keleti blokkban írták volna ezeket a jeleneteket, a 90-es évek végén. Fekák, egyenlő nagy autók, kigyúrt test, fegyverek, plusz rap. Minden részben, amikor jönnek a fekák, külön mutatják a fegyvereiket, szinte Guy Ritchie szorgalmával, és ez még paródiának is fárasztó, de még humorral keverve is az lenne, hát még így, humor nélkül.

Csak azt nem értjük, demográfiailag hogyan gondolták ezt, hiszen az első rész közönsége a kifinomult humor kedvelőiből áll össze, és inkább egy hagyományos fehér közönség, ha lehet ilyet mondani. A második résszel most, úgy tűnik, egy egészen más csoportot céloztak meg az alkotók, éspedig a tini afro-amerikaiakat, plusz a hip-hop rajongókat általában, őket azonban feltételezésünk szerint rosszul, mert ez a "feka-image" tényleg nagyon kezdetleges. Úgy tűnik, mintha a film két szék között akarna helyet foglalni, de majd meglátjuk, bár ezek csak a piszkos anyagiak. Ami pedig a film minőségét illeti, végül is mindegy, ha jó Köpcöst akarunk látni, az első rész továbbra is ott van, ezt a második részt meg nem lesz nehéz elfelejteni.