Lemony Snicket - A Balszerencse Áradása

Úgy ültünk be a filmre, hogy semmit sem tudtunk erről a Lemony Snicket álnéven író gyerekkönyv-sorozatíróról, illetve az ő 11 regényéről, de ez talán nem is baj. Így viszont eléggé meglepődtünk, amikor egy XIX-ik századi hangulatú, árvákkal teli drámába csöppentünk bele, amiben nem elég, hogy 3 testvér elveszti a szüleit, de a későbbiekben is folyamatosan az életben maradásukért kell küzdeniük, a szó szoros értelmében. A főszerepben Jim Carrey, mint sorozatgyilkos, aki annyira eltúloz minden egyes gonosz gesztust és arcjátékot, hogy ezután a filmje után hajlamosak vagyunk őt hosszú időre elfelejteni, mint jó színészt.

Rajta kívül még a 3 árvagyerek áll a cselekmények fókuszában, ami tulajdonképpen abból áll, hogy Olaf gróf (Jim Carrey) el akarja happolni a gyerekek örökségét, és ezért semmilyen eszköztől nem riad vissza, kezdve a gyerek-gyilkossági kísérlettől, a többszöri, előre megfontolt felnőtt-gyilkosságokig. A könyv specialitása elvileg az, hogy egy sötét-komor gyerek-történetet mesél el, de itt már nem a "sima" dickens-i árvagyerek sors komorságáról van szó, hanem gyilkosságokról, amiknek szerintünk alapvetően semmi közük a gyerekkönyvekhez.

A film a Lemony Snicket-féle 11 könyvből az első hármat ( A rossz kezdet, A szoba, A vad özvegy) dolgozza fel, onnan kezdődően, hogy a 3 testvér elveszíti a szüleit, és elkezdődik a hányattatásuk, illetve Olaf gróf sorozatgyilkolászása. A hangulat egyrészt viktoriánus, másrészt érthetetlenül nyomasztó, sőt, ha nem lepnének meg minket a mellékszereplők folyamatos kiiktatásai, még unalmasnak is találnánk az egészet. Jim Carrey láthatóan megragadt az

arc-rángatós vígjátéki stílusánál, mert itt sem csinál mást, minthogy hirtelen, nagy sebességgel változtatja az arckifejezéseit, ami ezúttal se nem vicces, se nem működőképes.

A történet pedig csordogál előre a maga horrorközeli útján, a gyerekek együtt megoldanak minden előttük álló életveszélyes helyzetet, míg a hitetlen és béna felnőttek egymás után lesznek Olaf gróf áldozatai. A gyerekek amúgy persze helyesek, és az őket játsszó gyerekszínészek is jól végzik a dolgukat (a Klaust alakító Liam Aiken még csak 15 éves, és eddig láthattuk már az Édesek és Mostohákban, az Édes Novemberben, vagy a Kárhozat Útjában is, és mindegyikben remek volt), a nagylánynak, Violet/Emily Browning-nak jól áll, ahogy minden mentőakció előtt felköti a haját, a szó mindkét értelmében, és a legkisebbik Baudelaire-csemetével kapcsolatban is jól működik, hogy egy csak a testvérei számára érthető nyelven beszél (az örökös foghasználata már kevésbé eredeti ötlet).

De a történet túlságosan elröppent, és egy gyerekkönyvhöz/filmhez képest túlságosan vérengző, arról nem is beszélve, hogy Olaf gróf és barátai legtöbbször úgy néznek ki, mintha egy béna képregény figurái volnának, ez pedig szintén nem dobja fel ezt az éppenhogy-nem gyerekthriller-filmet.

Miután a Harry Potter-könyvek elképesztő sikere a filmvásznon is folytatódott, cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy az állítólag szintén sikeres Lemony Snicket-könyveket is megfilmesítették, vagy legalábbis elkezdték a megfilmesítésüket. Az első 3 könyvből ez a film kerekedett ki, ami - bár mivel nem olvastuk a könyveket, nem tudjuk összehasonlítani velük - szerintünk se nem szórakoztató, se nem gyerekeknek való, a története csak az ijesztegetésben fantáziadús, másban nem, és összességében az egész egy rossz stílusú és hangulatú film.

Ha kasszasiker lett volna ez a film (mint ahogy nem lett az, mert a 125 millió dollárból készült film az USA-ban 118 millió dollárt hozott), szerintünk semmi sem állíthatta volna meg ezt a fajta új ál-gyerekfilmes vonalat, ami egy családi film köntösében hozza a gyerekek elé a rettegést, a gyilkosságot és egyéb olyan dolgokat, amik biztos, hogy nem az ő világukba valók. Hiába reklámozza úgy az álneves író a könyveit, hogy ellenpropagandát kerít köréjük ("azt tanácsolom, olvass inkább vidám könyveket ezek helyett"), sőt, a film is hiába él ugyanezzel az eszközzel ("sajnálattal közlöm, hogy az alább ismertetett film rendkívül kellemetlen"), ettől még nem lesz elfogadható a stílusa, és csöppet sem lesz tőle humoros, vagy eredeti. Ez csak egy ötletes kampányfogás, semmi több, ennek nincs köze ahhoz, hogy mennyire jó a könyv-sorozat, vagy a film-verzió.

Semmiképp sem tartjuk jó tendenciának ezt a fajta filmkészítést, ami úgy akar kitűnni a "normál" gyerekfilmek sorából, hogy egy totál rémísztő történetet dolgoz fel, és persze ugyanezt gondoljuk (a könyv-műfajon belül) a Lemony Snicket-könyvekről is. Nem látjuk magunk előtt, kiknek készítették pontosan ezt a filmet, hiszen a gyerekeknek túl félelmetes, a felnőtteknek pedig túl üres és szürke. Lehet, hogy az volt a produceri terv, hogy a gyerekek, akik már olvasták a könyvet, elcipelik a szüleiket is rá (hogy ne féljenek annyira), és akkor máris dupla akkora lehet a bevétel, mintha csak egy "sima" gyerekfilmmel rukkoltak volna elő. Akárhogyanis, a Lemony Snicket egy rossz stílusú és nem működőképes film, amit, hogy a South Park epizódok kezdő feliratát idézzük, "semelyik korosztálynak sem ajánljuk..."