5x2
címe arra a technikai megoldásra utal, hogy a történetet 5 részletben láthatjuk, 2 ember főszereplésével, és bár ez már nincs benne a címben, de ezúttal fordított sorrendben kerülnek elénk az adott párkapcsolat fázisai, vagyis a válástól indulunk, és a megismerkedéssel zárunk. Bár nekünk Ozon nem kimondottan a kedvenc (francia) rendezőnk, azért az tagadhatatlan, hogy van egy sajátos látásmódja, és a fiatal kora (37 év) és rövid filmográfiája ellenére rendelkezik már egy egyedi rendezői stílussal.
Ez a stílus ebben a filmben (hasonlóan A Homok Alatt-hoz) többek közt a "hallgatós" jelenetekben jön elő, azokban, amikben a főszereplők (akár egyedül vannak, akár nem) nem szólalnak meg, csak néznek, és mi az arcukról olvassuk le a történéseket. Szerencsére két nagyon jó színész játssza a főszerepet, Valeria Bruni-Tadeschi és Stéphane Freiss (Balhé) hitelesen és átélhetően formálják meg a harmincas házaspárt, és a kettejük változó kapcsolatát.
Már első 
hallásra is jó ötletnek tűnt egy szerelmi kapcsolat visszafelé való bemutatása, és tényleg, az első jelenet beigazolja ezt a sejtésünket. Egy válási procedúrával indulunk, és miközben ritka részletességgel értesülünk a felek jogi helyzetéről, a monoton ügyvéd-előadás alatt nagyon hamar bekerülünk a film alaphangulatába. Semmit sem tudunk Marion és Gilles "előéletéről", vagyis a házasságukról, de ettől még úgy-ahogy érthetjük, mi zajlik le akkor éppen köztük, a válás után pár perccel, egy előre leszervezett szállodai szobában.
Az 5 kapcsolati ciklust - kissé meglepő módon - 60-as, 70-es évekbeli romantikus slágerek választják el egymástól, amiknek alapvetően jó hangulatuk van, de többször nem stimmelnek, vagy éppenséggel feszültségben állnak az előtte látottakkal. Persze ez így egy külön rendezői ele
mnek minősül, ami ráadásul működik is.
Bár alapvetően jó tempóban, és kellő mértékben érzelemtelítetten halad előre a cselekmény, van egy-két olyan történés, ami vagy kiszámítható (mint pl. az esküvővel kapcsolatos epizódban), vagy túlzónak tűnik (válás-epizódban), vagy egyszerűen nehezen megérthető (gyerekszülés-epizód). Ezek a kisebb megakadások szerintünk az író-rendező bizonytalankodásai csupán, amiknek nincs túl nagy jelentőségük, csak éppen annyi, hogy időnként meg-megakasztják a gördülékeny filmélvezetet.
A második kapcsolati ciklus a házassággal foglalkozik, illetve annak egy kiragadott estéjével, ami persze nagyon sokat elárul Marionékról, és az együtt töltött éveikről. Miközben itt is érzünk némi enyhe rendezői erőltetést (a tánc-jelenetben), azért ez az epizód sem múlik el nyomtalanul. A harmadik Gilles és Marion 
egyetlen gyerekének a születése körül zajlik, majd mintha egyre gyorsabban haladnának az események, mert már ott is vagyunk a negyedik epizódnál, vagyis az esküvőjük estéjénél. Ez a kiszámíthatósága mellett is az egyik legjobban sikerült része a filmnek, Marionék közös tánca egyszerűen szép és megható, és itt is komoly érzelmi történéseknek lehetünk tanúi, ami nagyon jó.
Az utolsó epizód értelemszerűen a legderűsebb, hiszen ez Marion és Gilles megismerkedéséről szól, amiben ők még nagyon felhőtlenül tudtak viselkedni, szemben az addigra már sokat látott nézőkkel...
Ez a jelenetsor is tartogat meglepően szépen komponált képeket, és kedves mozzanatokat, de ami a legfontosabb, ennek az epizódnak a végénél 
"esik le" igazán a nézőknek, mennyire jó volt ez a visszafelé-megoldás ebben a filmben. Az a hangulat, amiben végül elhagyjuk a nézőteret, azt mutatja, hogy Ozon (a kisebb-nagyobb hibáival együtt is) tud valamit a filmekről, az érzelmekről, illetve ezek párosításáról. Hiába akarnánk hamar "túltenni magunkat" ezen a filmen, bár az egész korántsem tökéletes, mégis tagadhatatlanul kapunk tőle valamit, ami nemcsak a film nézése közben aktivizálódik bennünk, hanem később is meg-megkörnyékez minket, újra és újra, mintegy emlékeztetve minket arra, hogy egy elég érdekes és egy elég jó filmet láttunk a minap, Ozon pajtás jóvoltából...
