Mennyei Királyság

William Monahan forgatókönyve a 12-ik századi Jeruzsálem helyét és idejét dolgozza fel, ami a filmben fő vonalakban a keresztes lovagok és a muzulmánok harcát jelenti. Bár szinte mindenre gondolt a forgatókönyvíró, és így politikai csatározástól kezdve, az egyenrangú ellenfél tiszteletén keresztül, a kisstílű féltékenység, gonoszság, szerelem és hősiesség elemei mind megjelennek a filmben, ahogy kell, az összkép mégsem adja ki a Gladiátor-féle tökéletes film-élményt.

Már a film első harmadától az az érzésünk, hogy ez egy gondosan "kimért" film, a szó szoros értelmében, vagyis, hogy itt minden elemnek pontosan kiszámított helye és súlya van, és mivel az alkotók biztosra akartak menni, mind a dramaturgiában, mind a rendezésben halmozták az elemeket, hogy így tutira ne maradjon ki semmi, ami később a filmvásznon hatásos lehet. Ez a pontos tervezés, ami átüt a látottakon, egyben azt is jelenti, hogy nincs helye a spontenaitásnak, de ami még fájóbb, a filmbeli érzelmeknek is előre leírható "menetük" van, mint ahogy a nézők várható reakciói is valahol ebben a kategóriában leledzenek.

Ez a nagyfokú tudatossága a filmnek egyfajta tudatos nézői viselkedést hív elő, vagyis "észre sem vesszük", és máris úgy nézzük a filmet, ahogy "kell", vagyis ahogy ez jó a filmnek, ami ahhoz kell, hogy végül a legjobbat tudja kiadni magából. Ez ténylegesen, a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az időnk nagy részében együttérzünk a főhőssel, Baliannal, vagyis inkább Orlando Bloommal (aki remekül játszik a filmben, az adott helyzetben, mondhatni hibátlanul), neki drukkolunk, és az ő sorsát követjük nagy figyelemmel, aztán a csatajeleneteknél izgulunk (ismét, ahogy kell), a szerelmi jeleneteknél kissé elérzékenyülünk, a politikai csatáknál bosszankodunk az ellenfél ostobaságán és gonoszságán, a véres jeleneteknél felszökik az adrenalinunk, hogy aztán a hősies tetteknél pedig jól felbuzduljunk. Kiszámítottság ide, vagy oda, azért unatkozni speciel nem unatkozunk a film alatt. (Erről a folyamatos harcok és véres összecsapások is gondoskodnak).



Miután Orlando Bloomról kiderül, hogy ő most egy szegény kovács, Balian, aki egymás után veszítette el a kisfiát és a gyönyörű feleségét, és igazából nincs miért élnie, már sejtjük, hogy hamar a Jeruzsálembe tartó keresztes lovagok közt fogja találni magát, mi pedig rajta keresztül fogunk minél többet megtudni a történelmileg nem túl pozitívnak ítélt keresztesek tetteiről, már persze amennyit a forgatókönyv megenged.

Megy a film a maga útján, Bloom úgy jó, ahogy van, minden jelenetet remekül old meg, egyszer sem túlzó vagy mesterkélt a játéka, vagyis úgy tűnik, ha csak rajta múlt volna, egy hibátlan filmet kaphattunk volna. Mellette olyan komoly színészek teszik még a dolgukat, mint Liam Neeson, aki most valahogy kissé vértelenül játszott, vagy Jeremy Irons, akit nehéz volt felismerni, de ő annál karakteresebb alakítást nyújtott Tiberiasként. (Jelen volt még Edward Norton is, akit az Utolsó Éjjel miatt kifejezetten kedvelünk, de őt sajnos nem lehetett felismerni, mivel leprás királyként végig egy maszkot viselt).

Mivel már kikristályosodott, milyen elemek szükségesek egy nagy költségvetésű történelmi drámához, furcsa lett volna, ha kimarad a szerelmi szál. Nem is maradt ki, Eva Green (Álmodozók, Arséne Lupin) francia színésznő gondoskodott erről a vonalról, mint Balian legádázabb ellenségének, Guy-nak a felesége. (És ezzel egy csapással képbe került a féltékenység vonal, a tiltott szerelem, sőt, az erkölcsi tartás vs. szerelem konfliktus is). Eva Green is kitesz magáért, vagyis meggyőzően alakítja Sybillát, a vad hercegnőt, akinek szerencsére sokkal jobban megírt szerepe volt, mint amilyet Rosario Dawson kapott a Nagy Sándorban. De hiába a sok gondos színészi játék, a forgatókönyv és a rendezés nem tudja szellemmel megtölteni a történelmi anyagot, vagyis hiába vannak együtt statisztikailag a nagystílű történelmi drámákhoz szükséges elemek, valami alapvető dolog hiányzik a sikerhez.

A két szerelmes közt nem érzünk semmi feszültséget, a Jeruzsálemet védő maroknyi seregért nem tudunk valóban izgulni, annyira mérhetetlenül nagy a túlerő ellenük, mint ahogy a keresztény-muzulmán vallási-politikai ellentétek sem kapnak egy rendes értelmezést. De ami az egyik legsúlyosabb hiba, és ami nagyon eltávolítja a filmet a Gladiátortól, az a negatív főhős hiánya. A Gladiátorban Commodus kiszámíthatatlan és gonosz volt, és ezzel együtt egy olyan fajsúlyos személyiség, akit Maximusnak (Russell Crowe) komolyan kellett vennie. Itt, a Mennyei Királyságban ez a nagyon fontos dramaturgiai elem teljesen komolytalanul jelenik meg. Van egy gonosz és kisstílű alakunk, Guy, aki egy idő után már csupán mint egy háború-mániás elhagyott férj van jelen, hogy aztán egy adott pillanatban végleg kikopjon a képből, és már ne is térjen vissza a film során. (Ez pedig minimum egy forgatókönyvi hiba). Guy-t egyébként elég szerencsétlen szereposztással az a Marton Csokas játssza, aki az XXX c. akciófilm cseh maffiózójaként vonult be az emlékezetünkbe. A másik elvetemült alak a filmben egy nevetséges figura, akinek annyira egyoldalú a személyisége, annyira nem árnyalt a gonoszsága, hogy őt magát szólaltatja meg a forgatókönyvíró ezügyben, az ő szájába adja ezt a nevetséges értelmezését a puszta gyilkolási vágyának, mondván: " Ilyennek is kell lennie valakinek...". Egy komoly történelmi drámában nem létezhet ilyen mondat, nem lehetséges ilyen önvallomás, mert ez visszamenőleg is komolytalanná teheti az egész filmet.

Látható, a forgatókönyv is hibás, de a rendezés sem lehetett a topon, mivel a film végülis nem mérhető a Gladiátor-mércével. A nagyfokú tudatos tervezése a filmnek (dolgozzuk fel a keresztes háborúkat, arról még úgysem készült sok film) a gyakorlatban csak a fontos elemek belistázását jelentette, de nem terjedt ki a film szellemiségének, a plusz töltetének a megalkotására. Ez a film is bizonyítja, hogy az egész több, mint a részek összessége, és azt is, hogy egy igazán jó filmhez szükség van alkotói (művészi) ihletre is. Azért, mert egyszer már remekül működött valami, mert a rendező egyszer már "összehozott" egy tökéletes történelmi drámát, nincs semmi garancia rá, hogy ez ismét összejöhet. És nem az égiek áldásán múlik leginkább, hanem az egyedi látásmódon (az írótól kezdve, a rendezőn keresztül, az operatőr és a zeneszerzőt is beleértve, mindenkinek újat és különlegeset kell nyújtania), illetve valami plusz akaraton, ami túlmutat azon a vágyon, hogy jó lenne egy kasszasikert megismételni.

A Mennyei Királyság alapjáraton túl véres, egyszerre túl szerteágazó, mégis leegyszerűsített, nem ad egy érthető és átélhető képet a korról és a helyről, amiről szól, nincsenek benne átütő érzelmek, nem világosak a filmbeli motivációk, és végeredményben kissé mesterkéltnek tűnik az egész. Mindenkinek jó lett volna, ha kaptunk volna egy új, "majdnem-Gladiátort", egy igazán jelentős filmet, amitől megborzong az ember, és közben két óráig elfelejt inni a narancslevéből, de ez sajnos nem jött össze. És erről most kivételesen nem a keresztes lovagok tehetnek...