Ég Veled!

Ha kultúr-antropológus szemmel nézzük, a legtöbb film abszolút érthető, magától értetődő képződmény. Ott vannak az indiai filmek, a hiper-gagyi stílusukkal, amilyet mi aligha lennénk képesek végignézni, mégis teljesen maguktól értetődő termékek, hiszen ott vannak az indiaiak, akik napi 24-ben ilyen “filmeket” néznek. Ott vannak a hiper-gagyinál is durvább, mérgezően gáz latin-amerikai szappanoperák - az ő létrejöttük, az ő műfajuk is abszolút magától értetődő, hiszen baromi kevés pénzből készülnek, iszonyú rövid idő alatt (a pornó filmeknél is egyszerűbben), és számos olyan ország, ahol, hogy úgy mondjuk, szellemileg állati sorban tartják a fogyasztókat (mint hazánkban a kereskedelmi tévék) jó pénzért megvásárolják ezeket, és a szegény emberek, akik nem tudnak kimozdulni otthonaikból, ezeket a szennyező anyagokat fogják bámulni. Ráadásul mind ezek a gáz szappanoperák, mind az indiai filmek valamiféle igényeket abszolúte kielégítenek, az indiai filmek például rendesen szórakoztatják az indiaiakat (akik esetleg jókat röhögnek a mi európai és amerikai filmjeinken), a hard-core szappanoperák pedig az eladhatóság (sugározhatóság) látszatát keltik, mégpedig minél olcsóbban, hogy az adott tévécsatornák halálra spórolhassák magukat azokban az órákban, amikor a kutya sem nézi őket.

Pacskovszky József filmje ezzel szemben egy érthetetlen, átláthatatlan rejtély, amire semmilyen magyarázat nem illik, nem ismerjük azokat, akik nézik, akiket szórakoztat (vagy elgondolkodtat), sem azokat, akik megvásárolják, hogy anyagilag olajozottabban működtethessék a pénznyomó csatornájukat, egész egyszerűen nem ismerjük azt a táplálékláncot, amibe ez a termék illeszkedik.



A film, mondjuk annyiban hasonlít a brazil szappanoperákra, hogy itt is mintha az eladhatóság látszatát igyekeztek volna megcélozni, és valóban, egy ügyes kezű vágólány bizonyára össze tudna vágni a film jeleneteiből egy olyan trailert, ami úgy nézne ki, mintha az Ég Velünk valóban egy európai film lenne. A moziba beülve azonban a vászonról elénk táruló rideg valóság akár még egy hóember arcáról is lefagyasztaná a vigyort.

A néző kiakasztásának e filmben alkalmazott módja baromi egyszerű, először felvetnek egy élethelyzetet, ami akár még működhetne is. Ilyen az űrhajós és a földi nője, vagy a késes gyilkos, aki megölte a feleségét, és az őt látogató pszichológusnő esete, vagy a fekete tinilány, aki összejön egy pesti sráccal, vagy egy fodrászlány, aki megismerkedik egy 70-es bácsival. Mellesleg igen, ez a film olyan akar lenni, mint a Love Actually, körkapcsolás különféle szerelmi szálak között, csak közben még a műfaj közelébe sem ér, de mindegy. A lényeg, hogy az első lépcsőt, a cselekményszál puszta felvetését máris követi a második, éspedig az, hogy az illető cselekményszálakba elkezdenek beszivárogni a teljesen valótlan, valósággal nem összeegyeztethető elemek, amik konkrétan forgatókönyvírói dilettantizmusról árulkodnak. A néző ekkor még csak elkezd kiakadni, de lesz ez még rosszabb is, a harmadik lépcsőfok, az adott cselekményszál tetőpontra juttatása még ennél is durvább - ekkor a néző a legkisebb túlzás nélkül a saját arcát marja a fájdalomtól.



De mondjunk példát a második fázisra. Már az első jelenetben fura, hogy a Szovjetunió legnagyobb utóállamában a földi irányítók mekkora közönnyel tűrik, hogy az asztronauta nője egyenesben dobja az asztronautát, fel sem merül bennük, hogy ez később esetleg bekavarhat. Ez persze csak az első hullafoltja a filmnek. Ezt követi, hogy az olasz illuzionista, aki a nőt a Földön, sőt Oroszországban, mondjuk így, randizza, felhívja a nőt, hogy jöjjön Rómába a kedvéért. Mi erre azt hisszük, hogy ez azt jelenti, jöjjön vele. De nem, a helyzet az, hogy a csávó már Rómából hívja, de mi ezzel csak akkor szembesülünk, amikor a nő megérkezik egyedül Rómába. Ez idáig még egy aprócska, hozzá-nem-értésből adódó probléma. E semmiről nem szóló cselekményszálat később ennél sokkal csúnyábban tönkre fogják zúzni. Megjelenik egy szörnyű “terhes vagyok”-jelenet, az olasz művész egy másik kolleginája mondja ezt az asztronauta exének. Mindez tökéletesen olyan, mint egy brazil szappanopera, de hát ne lepődjünk meg, hiszen a film producere, Sándor Pál, aki a film társírója is egyben, amióta az RTL Klub színeiben játszik, ódákat képes zengeni a Győzike Show-ról (is), hogy az egy mennyire “igaz” dolog. (Részünkről kábé ennyit a színvonalról.)

Később ez a nő szó szerint elröppen, és bekopog az asztronautához, ha már ott van, de addigra már agyonfárasztottak bennünket, egyebek közt számos orosz dal betétszerű elgajdolásával, mint ragyogj, ragyogj, csillagom, úgyhogy ez már olyan csak, mint a megváltó végső csapás.

A fekete lány és a fehér srác története már az elején el van szúrva. Olyan, mint valami amatőrfilm, rossz, érthetetlen vágásokkal, kábé mintha egy Baywatch-klipet látnánk - rosszul összevágva, és zene nélkül, és ez ennek a cselekményszálnak a bevezetése, a legelső jelenete. Később lesznek olyan jelenetek, amik már szó szerint amatőrfelvételek, egyetlen totálképet sem látunk, és nemcsak azt nem tudjuk, hogy mi az ördög történik a vásznon, ahol dobokat ütnek, afro-ruhába öltözve táncolnak valami tűz körül, de azt sem tudjuk meg, hogy hol vagyunk - pont mint egy rossz Baywatch-klipben. Ez azonban mind semmi, mert később, amikor valamiféle tetőpontra próbálják eljuttatni ezt a szálat (is), és a lány éppen arról próbál beszélni, hogy kiskorában megerőszakolták, amire a híres elmeorvos nő csak annyit tud kérdezni, hogy “valaki valamit csinált veled?”.

Aztán pár másodperc komolykodás után ismét előugrik a kapanyél a film szájából. A lány közli, hogy visszamegy Afrikába. Ennyi. Afrikába. A tökéletes magyar kiejtésű lány (magyar hangja: Zsigmond Tamara) közli, hogy visszamegy Afrikába. Ezt a jelenetet láthatóan olyanok írták, akik a feketéket négereknek nevezik. Senki sem megy vissza Afrikába. Ha valaki valahova visszamegy, akkor az nem egy kontinens lesz, hanem egy ország, például Nigéria, Etiópia, Dél-Afrika. Ez persze mind semmi, mert a lány, aki gyermekkori megerőszakolásáról próbált beszélni, rögtön elneveti magát, hogy végül elkapták a fickót, és megették, amivel a pszichológusnő is egyetért, hogy jó gyakorlat, így kell a férfiakkal bánni - bár az egész film alatt egyetlen pasi sem okozott neki csalódást.

Ami azt illeti, az ember nem érti, mi bújt ezekbe a nőkbe, miért van az, hogy a huszonéves bombázó fodrászlány nem kevesebb, mint flörtölni kezd a 70 éves bácsival - akinek valamiből komoly gyűjteménye van, bár azt, hogy miből, nem látjuk, mert a kép sötét. Csak beszélnek róla, hogy “ez mind a magáé? - igen”, de nem látunk semmit, csak egy sötét szobát. Ugyanígy spontán flörtölésbe kezd a pszichológusnő az előzetesben lévő késes gyilkossal, de hogy miért, nem érthető. Valójában egyetlen nő sem viselkedik normálisan a filmben, de ha belegondolunk, ez nem teljesen meglepő, hiszen egyetlen nőt sem találunk a forgatókönyvírók között.

A végén nem értjük, mint láttunk, és miért. Nem világos, hogy jön létre egy ilyen nemcsak követhetetlenül unalmas, de kínzóan rossz film, hogy a pénz újraelosztása egy közösségben hogyan vezethet ilyen fokú pazarláshoz, mármint a pénz ablakon való kidobásához. Persze, ha a film alkotói, mármint a producerek, írók és rendezők lelkesedésből dolgoztak volna, és megköszönve a közösség (a magyar adófizetők) bizalmát, szerényen azt mondták volna, hogy nekik éppen elég lesz, ha a fim bevételéből részesülnek, más lenne a helyzet. De nyilván nem így van, hanem úgy, hogy valakik elkölthettek egy tonna pénzt a közösből, filmkultúra-építés címén, és annak ellenére, hogy a filmet a mozikban esetleg csak 150 (nem túl szerencsés) ember fogja megnézni, ők a maguk kis gázsiját már rég megkapták. Pedig, ha valaki tud olvasni, akkor a forgatókönyvből tisztán láthatta, hogy ha elkészítik, ez lesz belőle - és ilyen módon triplán érthetetlen, hogy mégis ki adott erre pénzt?