Kívül Tágasabb

Azok a lassú, a világ zajától teljesen eltávolodott, különleges atmoszférájú filmek, amilyeneket az ember Wim Wenderstől szokott kapni, a hétvégi művészfilm-mozizás elsőrendű célpontjait képezik. Általában az szokott lenni a benyomásunk Wenders filmjeit illetően, hogy az ötlet kitűnő, a hangulat is profi, a megvalósítás, illetve a sztori azonban kicsit el van bénázva, ha másképp nem, hát úgy, hogy a végén túlzott módon leegyszerűsödik az egész. Mindenesetre úgy vagyunk vele, hogy az esetek zömében jobb egy nem tökéletes Wenders-film, mint egy film, ami meg sem próbált olyan lenni, mint egy Wenders-film. A járt utat a járatlanért odadobni nagyon pozitív tett, ami meghálálja magát.

Mindenesetre most (sajnos) merőben más a helyzet, mert itt már a film legelején kizökkentenek bennünket bizonyos motívumok, és maga a híres Wenders-i atmoszféra sem jön létre hibátlanul. Egy ötvenes férfi (Howard), egy kiégett, alkoholista színész az egyik hajnalon lekopik a forgatásról, és nekivág a sivatagnak, feltehetően azért, hogy új életet kezdjen, vagy legalábbis azért, hogy a régivel szakítson. Első látásra ez akár egy új Straight Story is lehetne (vagy talán egy másik Broken Flowers?), ám máris vannak árulkodó jelek, amik arra utalnak, hogy mégsem. A kiégett filmszínész például nem más filmes műfaj sztárja, mint a western-é. Kár, lévén, hogy így az egész történet máris rendelkezik egy olyan zökkenővel, amit a nézőnek át kell ugrania, le kell nyelnie, a férfi ugyanis egy USA-szerte ismert és ünnepelt nagy sztár - mint western főhős. Nyilván szükségtelen is megjegyezni, de a western nem tartozik napjaink húzó filmes műfajai közé, így ez az egész USA-ban híres western-színész vonal egy alapjaiban elrontott ötlet. Ha hősünk egy eldugott rádiócsatornán Csehov-drámákat olvasna fel napközben, és a legtöbb amerikai sztárként ünnepelné ezért, hihetőbb, működőképesebb lenne, mint ez a western-hős karakter, de mindegy, tegyük túl rajta magunkat.

A második motívum, amin fennakadunk, az, hogy Howard a sivatagban bagóért eladja a gyönyörű lovat, amin lekopott a forgatásról, de még a csizmáját is, és zokniban folytatja az utat, a vasúti síneken (eléggé bizarr). Ha valaki látott már legalább egy ismeretterjesztő filmet a Discovery-n arról, hogy a sivatag mire képes a felelőtlen turistákkal, akkor biztosan nem tenne ilyet, de úgy látszik ez csak egy mese (a szó negatív értelmében). Mivel még mindig a film legelején járunk, az egészet elintézhetjük azzal, hogy nem kezdődik valami szerencsésen - de még bármi lehet belőle.

Hamarosan ráébredünk, hogy egy road-movie-ról van szó, legalább is Howard végigjárja élete fontosabb állomásait, mintha Krúdy és Huszárik Szindbádjának képzelné magát (aminek természetesen örülnénk). Első útja az anyjához vezet, akit huszon-valahány éve nem látott, amióta elszegődött western-filmesnek. Itt ismét van egy bénaság, amit le kell nyelnünk: Howard és az anyja találkozása. Nem értjük, miért nem találkoztak ennyi éven keresztül, nem értjük, miért nem telefonáltak egymásnak, nem értjük, hogy az anyja miért csak újságkivágásokon keresztül követhette fia életét, illetve nem értjük, most miért pont úgy viselkednek egymással, ahogyan. Persze, mindez érthető, hiszen itt éppenséggel egy nagyon komoly dologról van szó, egy anya és a fia évtizedeken, kvázi egy egész életen keresztül nem találkozott, amiből egy külön Straight Story is kiférne, és ami túl komoly egy olyan filmhez, ami eleve egy USA-szerte ünnepelt western-hősön alapul. Ekkor azonban még mindig simán gondolhatjuk azt, hogy a film még kialakulhat. Ezek az anya-jelenetek azon felül, hogy nem arról szólnak, ami a történet, azért még abszolút élvezhetőek a maguk módján, mintha csak a Kerülőutak (Sideways) c. filmet néznénk, egyszóval a filmnek még ezeken a hibáin is túl tudunk gördülni.

Howard ezután egy kisvárosba indul, ahol (ahogy azt az anyjától megtudta) van egy kósza gyermeke - a sok-sok szexuális kicsapongása eredményeként. (Ez már erősen emlékeztet minket a Jarmusch-féle Broken Flowers-re, bár azt egyáltalán nem gondoljuk, hogy Wenders bármilyen formában nyúlt volna Jarmusch-tól, a két filmet majdnem egy időben kezdték el forgatni, meg Wenders amúgysem szorul rá ilyesféle sztori-kölcsönzésre). Nem örülünk, amikor kiderül, hogy ez az a kisváros, ahol Howard karrierje elindult, hogy itt forgatták az első westernt, ami sztárrá tette őt. Annak sem örülünk, hogy ez a 20 évvel ezelőtti forgatás az egész városka életét meghatározta, egyrészt mert ez túl snassz, másrészt mert ilyen filmet már láttunk, és az nem is volt rossz (A Múlt Árnyékában volt a címe, és Virginia Madsen volt benne a kisvárosi nőszemély, bár ott a forgatás jelen időben zajlott).

A kör tulajdonképpen bezárul, és úgy érezhetjük, hogy némi körítés után elérkeztünk oda, ahonnan az egész film kiindult: volt 20 éve egy forgatás, egy kisvárosban, és a züllött és kiégett színész most visszatér ide - az összes korábbi motívum, a western, a ló, a zokni, az anyukája pedig mind csak időhúzás volt.

Itt már szerencsére részünk lesz valódi jelenetekben is, a gyermek anyja, az egykori elcsábított leányzó (Jessica Lange) és a western-filmcsillag találkozása egy rendesen megrendezett jelenet - nézetünk szerint egyébként Jessica Lange-nak köszönhetően, aki mellesleg a Broken Flowers-ben is remek volt.

Lassan tehát elérkeztünk a kakaóscsiga közepéhez, és azt is elmondhatjuk, hogy mostanra már a film is összeszedte magát. Minden jó, ha jó a vége, a film némiképp hosszú, nézőt-megjárató vándorlás után eljutott oda, hogy egy igazi, normális történetet kibontakoztasson. Kár, hogy a film végül nem él ezzel a lehetőséggel, és az összes korábbi komolyságot, komolykodást félredobva lassacskán átmegy szinte önmaga paródiájába. Az apa-fia találkozásnál már ismét becsúsznak elhibázott viselkedések, reakciók (hiányzott Jessica Lange keze nyoma).

Az egészet tekintve pedig a rossz rendezést, szándékos hatásvadászatot, és viccelődő elnagyolást vethetjük a szemére. Ott van a roppant hangsúlyos és költői motívum, Howard lánya (mert olyanja is született neki), aki az anyja hamvait tartalmazó urnával mászkálja végig a filmet, mintha egy nagyon komoly európai művészfilmet látnánk (pl. egy feLugossy László-filmet, vagy a Csokoládé c. Lasse Hallström-filmet), bár már az amerikai filmekben is eléggé divatos motívum lett ez az urna-vonal (lsd. Elizabethtown). A lányt kedvencünk, Sarah Polley alakítja, aki köztudomásúlag egy véresen komoly színészlány. Utálja a Hollywood-i filmeket, imádja az elkötelezett, független filmeseket, és ha egy jelenetet eljátszik, akkor abba annyira beleéli magát, mintha transzba kerülne (kivéve a Holtak Hajnala c. zombi-filmjét).

Egy olyan jelenet tehát, amelyben Sarah Polley szétszórja anyja hamvait egy kisváros felett, ahol egyszer anyja rövid időre boldog volt, lélegzetelállítóan komoly jelenet (hasonlóan a szinte egy-az-egyben ugyanezt bemutató Szív Hídjai c. Clint Eastwood-filmhez). Sajnos itt, ebben a filmben ez a jelenet csupán egy betét, ami semmilyen irányból nincs megtámogatva. Hogy mást ne mondjunk, Howard és a lány között nem is bontakozik ki különösebb történet, Howard szinte le sem reagálja lánya jelenlétét az egész filmben - ami nyilvánvaló hiba. De akkor mi értelme az egész lány-motívumnak? Az, hogy nagyon sok komolyságot, komoly perceket kölcsönöz a filmnek. De minek komolyság egy olyan filmnek, amelyben a főszereplő egy USA-szerte ünnepelt western-hős?

Wim Wenders új filmje, úgy tűnik, különböző ötletek nem túl szerencsés, és nem túl hozzáértő módon való összegyúrásából alakult ki, a rendezői konzekvencia leghalványabb jele nélkül, mind a jeleneteket tekintve, mind pedig a film egészét, amelynek műfaja a művészfilmes mélydráma és a viccesnek szánt szatíra között ingázik. Ha belegondolunk, szinte minden jelenetét, minden motívumát láttuk már, vagy el tudnánk képzelni más (jó) filmekben, itt azonban vagy nem illeszkednek, vagy egyenesen el vannak rontva. Olyan ez, mint a madár, amely az összes madár külön-külön, a maguk helyén szép tollaiból akar tollazatot összeállítani magának - de az összhatás mégis lehangoló.