Kőkemény Család

Biztos, hogy karácsonykor sokkal elnézőbbek vagyunk még a filmekkel kapcsolatban is, de hiába minden igyekezetünk és jóindulatunk, a Kőkemény Család olyan nagy csalódás, amekkora csak létezik ebben a műfajban. Már az első percek is furcsák, elkezdődik a film, de ahelyett, hogy valami vidám, karácsony-közeli zenével festenék alá az első jelenetet, halálos csönd van (amiért persze a szinkron is hibás lehet, az atmoszféra-hangok lekeverésével), és ebben a csöndben tesz-vesz két férfi szereplő. Aztán belépnek egy házba, ahol Diane Keaton túlzott hévvel örül nekik, és ezzel egyidőben beindul a süketnéma jelbeszédes társalgás is, amit a film nagy részében gyakorolnak a szereplőink, mivel az egyik fiú a családban süketnéma, nem teljesen, csak kicsit. Már itt gyanítjuk, hogy nem a felhőtlen szórakozásé lesz a következő másfél óra, és tényleg.

A film annyira sok ponton nem stimmel, hogy végül kérdéssé válik, egyáltalán a kész filmet láttuk-e, vagy pedig annak valamelyik nem végleges verzióját. Sem a forgatókönyvíró, sem az operatőr, sem pedig a rendező nem volt a helyzete csúcsán, hogy a szembeszökően rossz vágói munkáról ne is beszéljünk. A film egész egyszerűen nem áll össze, úgyhogy hiába minden igyekezetünk, nem tudjuk élvezni a látottakat.

Elvileg egy vígjátékról van szó, de itt a humor is az erőltetés áldozata lesz, úgyhogy a végeredmény: nulla nevetés. Persze biztosan lesznek olyanok, akik mulatságosnak tartják, ahogy két családtag (Rachel McAdams és Luke Wilson) folyamatosan müzlit töm az arcába, miközben beszél, vagy azt, hogy Sarah Jessica Parker nem tud kiállni az autójával, és mindennek nekimegy - kár, hogy ezek a szerencsétlen effektek számítanak a leg-humorközelibb helyzeteknek a filmben.

Nem túl bonyolult az alaptörténet: Dermot Mulroney (Everett) karácsonykor mutatja be a családjának a régóta meglevő barátnőjét, Sarah Jessica Parkert (Meredith), akit mindenki (őt magát is beleértve) túl merevnek és kimértnek tart. Egy valódi vígjátékban ez úgy nézne ki, hogy Meredith eleinte merev és kimért a családtagokkal, majd a közös élmények hatására feloldódik, és a többiek is felismerik benne a kedves lányt, úgyhogy a végén megnyugtatóan intéződnek el a viszonyok a karácsonyfa alatt. Igen, kb. így történne ez egy működő filmben, de nem itt. Filmünkben Meredith keményen indít, és ugyanolyan marad végig, a Stone család élből utálja őt, és ez szemernyit sem fog változni a film végére, vagy lehet, hogy igen, mindenesetre nekünk ez nem tűnt fel.

Mivel a forgatókönyvírónak (aki egyben a másodikfilmes rendező is) nem volt sok ötlete arra vonatkozóan, hogyan töltsék el Stone-ék és Meredith a karácsonyi ünnepeket, ezért tulajdonképpen nem is történik semmi említésreméltó, annyira nem, hogy egy veszekedéssel teli vacsora lesz a cselekmény egyik csúcspontja. Valódi történet és karakter-fejlődések híján mindenféle kényszeredett konfliktussal kell kitölteni a filmidőt, amibe sajnos beletartozik a Diane Keaton-karakter betegsége is. Ezt az amúgy drámai vonalat láthatólag csak azért "rakta" bele a filmbe a forgatókönyvíró, hogy legyen valami alapvető változás a kezdeti felállás és a végkifejlet között, a legprimérebb módon keltve érzelmeket a filmmel szemben, ami egy ennyire nem működő filmnél duplán megengedhetetlen. Ami az Édesek és Mostohák-ban szíven üti az embert (és annyiszor ríkatja meg a nézőt, ahányszor megnézi a filmet), az itt csak egy "plusz motívum", amivel hatást igyekeznek elérni.

Éppen ilyen erőltetett a filmbeli halmozottan kisebbségi pár is: a süketnéma, meleg srác, Thad, és a barátja, Patrick, aki meleg, és fekete is egyben. A túlfokozott politikai korrektség (aminek egyébként semmi keresnivalója nem lenne ebben a karácsonyi vígjátékban) nevében ez a meleg pár gyereket szeretne örökbefogadni, úgyhogy azt vesszük észre, hogy annak kell drukkolnunk, hogy ne számítson az örökbefogadási proceduránál se a bőrszín, se a testi fogyatékosság, se a szexuális irányultság, és sikerüljön Thad-éknek hazavinniük egy kisbabát karácsonyra. (Nyilvánvaló, hogy nem csak az egészséges, fehér heteroszexuálisoké a karácsony, persze, hogy nem, de ettől még nem érthető, miért kell túlhalmozni a filmbeli karaktereket kisebbségi jellemzőkkel, ahelyett, hogy csak úgy, a filmbeli megnyilvánulásaik alapján jellemeznék őket.) Ráadásul ez a vonal nem tesz hozzá a film érzékenységéhez, stílusérzékéhez, csak arra szolgál, hogy a karácsonyi vacsora-jelenetnél (ami fontosnak van beállítva a cselekményben, bár nagyon bénán sikerült) össze tudjon veszni a Stone-család és a fiúk jövendőbelije (Sarah Jessica Parker), aki váltig állítja (élete első közös estéjén a szerelme családjánál), hogy ő bizony nem hiszi, hogy bárki is meleg gyerekre vágyna a Földön. Komoly kérdés, amit, ahogy mondani szokták, szívesen megvitatnánk később egy kávé mellett, most viszont még elvileg egy karácsonyi, családi vígjáték kellős közepén vagyunk, amibe egyszerűen nem férnek bele ilyen kérdések.

Nemcsak a dramaturgia, de a vágás is tartogat érdekességeket számunkra: akadnak olyan jelenetek, amiket nem is értünk, hogy csúszhattak át a tesztvetítéseken. Ilyen például az a jelenet, amiben Dermot Mulroney-nak (aki egyébként sohasem volt még ennyire rossz, mint ebben a filmben) van egy kis romantikus elintéznivalója az egyik Morton-lánnyal, ami után, a következő jelenetben ezt látjuk: Mulroney egy kapucnit a fejére hajtva, egy vágással az arcán, furcsa vigyorral távozik a helyszínről. Vagy megölte a lányt, vagy pedig egy másik, boksz-filmből keveredett ide ez a kép. Valaki nagyon el van tévedve, vagy az alkotók, vagy mi, nézők - nagyon úgy tűnik, hogy az első csapat a hunyó.

Az alkotói bénázásba beszálltak a színészek is, hiába játszanak elismert és népszerű színészek, nagy nevek a filmben, az egésznek nem lesz semmi értelme. Diane Keaton, aki hibátlanul játszott legutóbb a Minden Végzet Nehéz-ben (és előtte még vagy száz filmben), most nem találta fel magát, mintha zavarta volna őt (is) a karaktere mesterkélt, és nem jól megírt sorsa, a sehova sem vezető párbeszédek, amiben neki is részt kellett vennie - a lényeg, hogy még ő sem volt jó ebben a filmben. Folytatta a sort Sarah Jessica Parker, aki már a '90-es évek közepén bebizonyította, hogy tehetséges színésznő (lsd a 95-ös Miami Rapszódiát), most viszont ő is totálisan egysíkú karaktert "hozott" Meredith-ként.

Claire Danes (Terminator 3, Börtönpalota), Rachel McAdams (Éjszakai Járat, Ünneprontók Ünnepe), Craig T. Nelson (Koponyák, Benjamin Közlegény, Az Ördög Ügyvédje), és végül Luke Wilson (Doktor Szöszi 1-2, Charlie Angyalai) - mindnyájan alulmúlták magukat, vagyis egyikük sem játszott elég jól. Luke Wilson egyébként a mi szemünkben egy rossz ómen a filmekre nézve, amikben szerepel, talán egyedül a Doktor Szöszi-t nem tudta eddig elrontani, amúgy eddig mindegyik filmbeli felbukkanása kiábrándítóan középszerűre, és némileg nyálasra sikerült. Itt ő játszotta a "laza srácot" a családban, szemben Dermot Mulroney karakterével, amit a művészeti rendezés úgy érzékeltett, hogy Luke Wilson a szokásos "hosszú ujjú pólón egy rövid ujjú póló"- összeállítást kapta, míg Mulroney kénytelen volt leginkább öltönyben mászkálni.

(Ez a trendi-fiatalos pólóviselet egyébként már többszörösen kiment a divatból, nem is épp tegnap, bár sokan még ezután is csak így tudták jelezni, hogy ők trendik is, és fiatalosak is, lsd. az egyik hazai kereskedelmi tv Balázs nevű arcát, aki egy teljes éven keresztül ebben az összeállításban tündökölt a képernyőn).

Rossz forgatókönyv, béna párbeszédek, nulla feszültség, kényszeredett hangulat, semmitmondó karakterek - ez a film már tényleg csak akarattal sikerülhetett volna rosszabbul, mint amilyen most. De ami szezonálisan is beteszi az ajtót nekünk, nézőknek, az az, hogy nem lett belőle igazi karácsonyi film, vagyis például nem lesz tőle karácsonyi hangulatunk. Nem érezzük azt, mintha egy kedves családi karácsonyi vígjátékot láttunk volna, hóeséssel, meleg szobabelsőkkel, szeretetteli konfliktusokkal, és azok jófajta megoldásaival, szimpatikus szereplőkkel, és mindennel, amitől el tudjuk engedni magunkat ilyenkor - nem, ez most nem jött össze nekünk. Helyette kaptunk egy komor filmet, ami humoros helyzeteket próbál felvillantani, sikertelenül, egy fura hangulatú, ál-karácsonyi filmet, amivel kapcsolatban még az utolsó percekben sem világosodunk meg, hogy vajon miről is szólt. Nem a mi hibánk...