Üvegfal
olyan, mintha egy burokban készült volna, bármiféle tesztközönségtől elzárva, csak úgy, önmaga kedvéért, így fordulhatott elő, hogy az első vetítések egyikét szinte végignevetgélte a közönség, a totálisan drámai történet ellenére.
A főszereplők egyike egy fiatal nő, Ágnes (Szalay Mariann), akinek a kislánya, Laura leukémiás, és már csak napjai vannak hátra, ha nem találnak neki egy megfelelő donort. Sem Ágnes, sem a volt férje (László Zsolt) nem alkalmas donornak, úgyhogy a film kb. egyharmadáig ezen akad le a történet. Aztán az egyik nyüglődős jelenet során felvetődik, hogy más, távolabbi rokon is megfelelő lenne donornak, és ezzel képbe kerül Ágnes bátyja, András (Anger Zsolt). András régen focista volt, aztán lecsúszott, alkoholista lett, és a film jelenében éppen Szabadkán, a szülővárosában éldegél egy szintén lepusztult nő társaságában. Nem mondhatnánk, hogy a néző halálra izgulja magát, vajon András lesz-e a valódi donor, sikerül-e megtalálni őt, és egyáltalán, megöli-e a forgatókönyv ezt a gyönyörű kislányt, vagy sem. Hát persze, hogy András lesz a világon az egyetlen, aki csontvelőt adhat Laurának, és hát persze, hogy ez nem megy könnyen, mert András az 
elmúlt években butára és magatehetetlenre itta magát, mintegy a fordulatos forgatókönyv kedvéért. Ágnes hazamegy Szabadkára, ahol első útja egy volt szerelméhez, a kocsmatulajdonos Zalánhoz (Dóczy Péter) vezet, akiben újra felfedezi a "jófejet".
Együtt próbálják meg becserkészni a teljesen "kész" Andrást, aki felett a Gizi nevű barátnője árgus szemekkel őrködik. De hiába tesz meg mindent Gizi, hogy András a közelében maradjon (pénzért vagy kötődésből, soha nem derül ki), András összeszedi utolsó erejét, és Pestre utazik a húgával, hogy megmentse Laurát.
Ez tehát az a történet, amihez ha nagyon ragaszkodnak az alkotók, hosszas munkával még fel lehetett volna dolgozni egy normál filmmé, de így, ahogyan elkészült, köszönőviszonyban sincs azzal, amit mi filmművészeti terméknek nevezünk. Elképesztő, hogy egy 2005-ös filmnél ugyanazokat a mesterkélt és életidegen párbeszédeket kapjuk meg, mint amik miatt (kb. a 80-as évektől) a "magyar művészfilmeknek" egy része nézhetetlen volt. Filmünk szereplői olyan érzelemmentesen és monotonon mondják "fel" a szövegüket, ami már egy meghallgatáson is betenné az ajtót egy szereposztónak. Az ilyen párbeszédeket, minthogy: "Jófej vagy, Zalán. Tudom, ez nálunk családi hagyomány", az ember nem tud hirtelen hova rakni. Persze lehet rajta nevetgélni, de biztosan nem ezt a reakciót célozták meg az alkotók az élethalálharcot bemutató drámában.
Az elrontott koncepciónak, a merev és színtelen forgatókönyvnek, és a borzasztó párbeszédeknek köszönhetően egyetlen egy színész sincs formában a filmben, mindenki kivétel nélkül rosszul játszik. Szalay Mariann egy karót nyelt 
fiatal nőt jelenít meg, akinek mintha sohasem lettek volna más érzelmei, mint a kislánya miatti aggódás, de még ezt is olyan túlzottan adja elő, hogy nem lehet komolyan venni. László Zsolt, akit amúgy nagyon kedvelünk, itt csupán egy-két természetesen hangzó mondattal örvendeztet meg minket, amúgy mintha őt is egy gépies álomkór kerítette volna magába, olyan monotonon beszél. Fullajtár Andrea, a filmben László Zsolt felesége, még a szöveg szintjén is rossz mondatokat kap, hogy aztán azokat ne is tudja rendesen eljátszani. Mindegyik szereplő úgy működik, mint akik csak felmondják a szövegüket, nem is értve, vagy érezve, mi van mögötte, de ha néha mégis akarnak valami érzelmet "belevinni" a játékukba, akkor mindig, és kivétel nélkül mindnyájan túlzásba viszik, vagyis átesnek a ló másik oldalára.
Sajnos a látvány sem igyekszik megmenteni a filmet, az operatőr 16 mm-es filmet használt, elmondása szerint direkt tompította 
a színeket, de számunkra ez úgy jelent meg, hogy nemcsak a történet, de vele együtt a látvány sem működik.
A forgatókönyv alapjául szolgáló könyvet egyébként az azóta elhunyt Kardos Istvántól "örökölte meg" a rendező, de szerintünk nem lett volna tiszteletlenség annyira átdolgozni a kapott anyagot, hogy az érthető, és főképp átérezhető legyen a nézők számára. Lehet, hogy csak a történet alapjai maradtak volna így meg, de megérte volna egy élvezhető, és mégis kellően drámai filmet készíteni, már csak Kardos István emlékére is. Így, ahogyan elkészült, az Üvegfal nem képes pozitívan hatni a nézőire, nem közvetít drámaiságot, valódi érzelmeket, egyszóval csöppet sem nem működik. Kár érte.
