Hideg Csontok

Érdekes, de nem feltétlenül szerencsés kompozíciójú filmmel van dolgunk, látszólag horror, valójában azonban művészfilm-thriller, mindez azonban a szó jobbik értelmében, bár közben a történet eléggé bután van összefércelve. Amikor a film elkezdődik, az ember azt kívánja, bárcsak ne erre a filmre ült volna be, lévén, úgy tűnik, a félelemkeltés egy, a Kör-höz hasonló, új-generációs, free-style, full-contact remekével van dolgunk. Azt látjuk, hogy egy kórházban valami titokzatos erő szegény kis gyerekek csontjait töri el belülről, ők meg csak fájdalmasan ordítanak a könyörtelen, kíméletlen fájdalomtól. Később, hálistennek kiderül, hogy félelmünk alaptalan volt, és az egy darab kisfiú egy darab esete (bár akkor nagyon nem úgy tűnt) elszigetelt esemény maradt. Érdekes módon azt mondhatjuk, hogy bár teljesült a kívánságunk, ez mégsem javított a helyzeten, mert később pont a borzongást hiányoljuk.

A film második arca már nem Kör-jellegű, hanem a Fekete Víz című filmhez hasonló, művészfilmes látomás, amelynek csupán az a problémája, hogy eléggé üres, és magáért való. Ott vannak a gyerekek ebben a kórházban, amely teljesen le van pusztulva, és amelynek a második emeletét évtizedek óta már senki sem használja, a lift sem áll meg ott, nem is takarítják, és a gazdasági osztály sem óhajt semmit sem kezdeni vele. Nyilvánvaló, hogy el kellene onnan menniük a durva csonttöréses eset miatt, vagy legalább ki kellene hívni valamiféle rendőrséget, de egy katasztrófa miatt erre nincs lehetőségük, mert a szomszédos kórházak zsúfolásig megteltek. Este aztán, amikor Calista Flockhart, az új nővér a kopott falak közt, a pislákoló neonfény világításban, az elhagyatott folyosón éjjeli sétára indul, már eszünkbe sem jut izgulni. Túl nyilvánvaló, túl direkt a helyzet. A félelemkeltésben az a művészet, hogy fényes nappal, teljesen hétköznapi helyszínen kiráz minket a hideg - lásd Spielberg Cápája, és nem az, hogy a főszereplőt végigküldjük, minden cél nélkül, egy nyilvánvalóan kísértetektől hemzsegő folyosón, úgy, hogy közben azt is tudjuk, hogy neki semmi baja nem eshet. Egyfajta lelaposított patthelyzet ez, s emiatt a filmet nem annyira könnyű jófajta misztikus művészfilmként tekinteni, mint inkább gyenge thrillerként.

A misztikumhoz persze tartalom kell, és az az igazság, hogy sokáig azzal hitegethetjük magunkat, hogy ez a misztikum apránként össze is fog jönni - de hiába. A film végefelé már hagynak csapot-papot, és az egész sztorit teljesen gátlástalanul lerontják nullára. Kiderül, hogy szándékosan a bolondját járatták velünk, hamis nyomokat, támpontokat fektettek le elénk, hogy azt hihessük, valamiféle mélydráma, valami komolyabb, misztikus tartalom van a háttérben, és nem csak valami óvodás-szinten is gyenge horror-lény szedi vicces módon (és nem utolsósorban vicces külsővel) az áldozatait.

Mindegy, mert a moziból távozva villámgyorsan elfeledjük az egészet, és egyedül az a tragikomikusan furcsa gesztus marad meg a fejünkben, hogy a rendező a film végére kiírta, hogy egy nőnek dedikálja, aki sosem távozott el igazán. Ha ezt egy bármilyen más film végére írja ki, az magánügy, de nincs benne semmi bénaság, viszont egy olyan film végén, amelyben egy őrült és ronda kísértet szedi áldozatait, ugyanezek a szavak az emberből nevetést váltanak ki, ami nem esik jól.