Kisiklottak

Az egyetlen dolog, ami rossz ebben a filmben, az a magyar címe, mert véletlenül sem kisiklottakról van szó, ami, mondjuk egy, a társadalom perifériáján élő emberkékről szóló szociográfiai hangvételű film címe lehetne, hanem arról, hogy valakit kisiklatnak, hogy valakinek az életét durván elterelik normális pályájáról. Nem "kisiklottak" tehát, hanem "kisiklatva" - bár ez így szó szerint csak egy szürke kis cím, ahhoz képest, hogy angolul a "derailed" menyire profin hangzik. Magyarul a "megvezetve" is milliószor jobb lehetet volna, ha egyszavas filmcímekben gondolkodunk.

Sajnos, a film annyira jó, annyira mesterien van felépítve, hogy bűn elárulni egyetlen egy jelenetének egyetlen egy részletét is, mi mindenesetre megpróbálunk szőr mentén evezni, finoman. Nagyon jó tehát a filmben, hogy az elején sikerül nagyon közel kerülnie a hétköznapok világához. A néző két dolgot is nyer ezáltal. Egyrészt egy kitűnő minőségű film kezdetét, amit szívünk szerint akár órákig elnéznénk. Másrészt amiatt, hogy sikerül elmerülnünk a hétköznapokban, a kisiklatás, elterelés, megvezetés élménye annál intenzívebb és átélhetőbb lesz. Szó szerint, mintha egy a Lost In Translation-re ültünk volna be (Elveszett Jelentés), amely minden figyelmeztetés nélkül hirtelen átmenne egy Szökevény-be.

Már itt, az elején érdemes felfigyelni a mesterien megírt forgatókönyvre, és az ugyancsak mesteri rendezésre, melyek eszméletlen, gyakorlatilag Hitchcock-i, David Lynch-i profizmussal adagolják az információt (lásd Kék Bársony). Ott van például a kis család, mama, papa (Clive Owen) és a kislány, egyik hétköznap reggel. Beszélgetnek, reggeliznek, teljesen valóságosan, mi, nézők pedig mozaikokból rakjuk össze a képet róluk. Látjuk, hogy az apa író, kiderül, hogy az anya is nagyon művelt, teljesen ott van a kifinomult fogalmazás terén. Látjuk, hogy a kislány cukorbeteg, és az is kiderül, hogy életveszélyesen, hogy emiatt nem is megy iskolába, hanem otthon tanul, és hogy komoly vércukor-ellenőrző házilaboruk van, miközben nem veti fel őket a pénz, illetve, hogy odafigyelnek minden kiadott fillérre a kislány miatt. Ilyen részletes leírást gyakran olvashatunk nemcsak igazi könyvekben, de még forgatókönyvekben is, az azonban annál ritkább, hogy ezek az infók végül tényleg átjöjjenek a filmvásznon, illetve, ha mégis átjönnek, akkor általában csak a primitív szókimondás szintjén, mint "ugye milyen jó, hogy beadtuk ma is az inzulint a kislányunknak, aki miatt minden fillért megszámolunk?".

A Derailed ilyen finoman kezdődik, és ezt a formáját meg is tartja, még akkor is, amikor már átmentünk thrillerbe. A filmnek nagy erénye, hogy a néző végig összevetheti a vásznon látottakat a hétköznapi tapasztalataival, simán beleképzelheti magát Clive Owen karakterének helyébe, mert a film végig nagyon gondosan ápolja a valósággal a kapcsolatot. A film jelenetei tényleg olyanok, hogy ha ötödször, huszadszor nézné meg az ember, akkor is stimmelnének, sőt, egyre inkább feltárulna a jelenetek mögött húzódó gondolkodás és zseniális kreativitás.

Tényleg nem akarunk semmi konkrétumot felemlíteni, maradjunk annyiban, hogy Clive Owen felszáll egy vonatra, ami a városba viszi őt be, ám menetközben "elterelik", életét egy teljesen más pályára küldik át. Mondhatjuk, hogy előre éreztük, hogy valami nem kóser, sőt, konkrét gyanakvással tekintettünk számos "eseményre", "történésre", ám a filmben az a legizgalmasabb, hogy pontosan lehet tudni, hogy a valóságban minden pontosan így történne, ahogyan a vásznon. Mi is hiába gyanakszunk, a mi gyanakvásunkat is elaltatják a filmbéli jelenetek. Illetve, amikor azt érezzük, hogy itt valami most már nem stimmel, mert egy hotel recepciósa nagyon furán néz, mintha valami durva dolog lenne készülőben, akkor is az van, hogy a valóság az elterelők oldalán áll. Mert ki az, aki egy pár lépésre egy szerelmi aktustól minden megfogható indok nélkül dobja a nőt, és haza inal, mert a recepciós olyan furán nézett?

Egy szó, mint száz, elképesztően profin van felépítve a film. Ezzel együtt könnyen lehet, hogy valaki, akinek az idők során túl nagy tévés-, vagy krimis rutinja alakult ki (rossz értelemben), azt mondhatja, "minden teljesen előrelátható volt". Ez az illető azonban csalna, mert csupán visszatekintve, amikor már látta az egész filmet, akkor mondja, hogy minden fordulat kiszámítható volt, menetközben éppenséggel minden fordulat meglehetősen leleményesen és meglepően van kitalálva. Menetközben eléggé nehéz megmondani, hogy valójában mi történik, illetve, hogy mit lenne helyes tennie Clive Owen-nek, hogy megmeneküljön. Mindez azért, mert folyamatosan lépéshátrányban van, ami baromi nagy hátrány. Később, amikor kívülről is látjuk ezeket az eseményeket (sajnos, nem mondjuk meg, hogyan és mint), kiderül, hogy egy körrel még jobban is be volt minden biztosítva, mint azt gondolni lehetett volna. Így, amikor mi, nézők azt hittük, hogy esetleg tudnánk jó tanácsot adni főhősünknek, mi is ugyanúgy még mindig a csapdán belül voltunk, egy lépéssel továbbra is lemaradva - lásd a lila zakós hotel-boy-t (RZA) azon az ominózus helyszínen.

A lépéselőny további remek alkalmazása, hogy később, amikor valaki átveszi a kezdeményezést, a lépéselőny puszta ténye miatt képes milliószor hatásosabban fellépni, mint azt első ránézésre várnánk.

A film szereposztása is isteni (Avy Kaufman) - különös tekintettel Anistonra, akiben meglátták a benne rejlő különös adottságot, ami miatt ere a szerepre alkalmasabb, mint talán bárki más. Clive Owen is nagyszerű, mert finom átmenetet képez egy kemény, talpraesett, férfias fickó, egy jó stratéga, illetve egy családjáért aggódó, kicsit bánatos, öltönyös értelmiségi között. Az átmenetet nem úgy értjük, hogy ezek közt van valahol, hanem, hogy ezek közt tud finoman váltogatni, átváltani egyikről a másikra - törés nélkül. Vincent Cassel szerepeltetése is zseniális húzás, ha egy megállíthatatlan, félelmetes, undorító, ráadásul külföldi (:) bűnözőt akartak, akkor ő a legjobb választás az On-lány óta. Ezúttal annyi a különbség, hogy Cassel-nek semmi oka, hogy bánja a negatív szerepet, mert ha ezután a film után meglátja őt az ember pl. a mozi előcsarnokában, akkor nem a fegyverét kapja elő, hanem hangos éljenzésbe kezd (ami persze Cassel számára egy ugyanannyira kellemetlen viselkedés), Cassel zseniális alakítását illetően, mert amit ebben a filmben véghez vitt, az kőkemény művészet - hála persze a könyvnek és a rendezésnek.

Látványos, izgalmas film, amely műfajának, a krimi-thrillereknek is kiemelkedő darabja, elsőrangú amerikai film a Zsernyákok című remek svéd film írójától (!). Nagyon kevés konkrét dolgot lehet (szabad) elmondani erről a filmről, de tény, hogy igazán remek alkotás, amire még évek múlva is meleg szívvel fogunk emlékezni.