München

Az 1972-es müncheni olimpián megtörtént túszdráma, és az izraeli sportolók meggyilkolása után következő bosszú adja a film történetét, ami egyébként sokáig ezzel a munkacímmel (Vengeance) is futott. Spielberg már többszörösen bebizonyította (a Schindler Listájával, vagy a Ryan Közlegénnyel), hogy szinte verhetetlen, ha történelmi drámák filmreviteléről van szó, annyira komolyan, érzelemmel telítve, és érzékenyen áll hozzá egy-egy ilyen filmhez, hogy ezekből elég gyakran páratlan és korszakos művek születnek.

Ezúttal sajnos nem így történt, a München nem "készít ki minket" a szó pozitív értelmében, nem gyakorol elemi hatást a nézőire, nem borzongunk bele a jeleneteibe, sőt, tovább megyünk, még csak nem is lesz egy emlékezetes filmélmény. Sok oka lehet, hogy végül így sikerült ez a film, de az nyilvánvaló, hogy ebben a rutinnak is nagy szerepe volt. Folyamatosan érzékeljük, ahogy különböző filmelemekkel igyekszik hatást gyakorolni ránk a rendező: ilyenek az archív felvételek bevágása a mostani filmkockák közé, ilyenek a lelassultnak tűnő párbeszédek (amikben mintha minden egyes mondatot hangsúlyosként be lehetne válogatni egy trailerbe), a hétköznapi és a drámai elemek keverése (Geoffrey Rush vagy a baklavákkal van elfoglalva, vagy kiadja a parancsot 11 palesztin merénylő meggyilkolására), és hasonlók. Ezek az elemek túl direkten, túl kigondoltan jelennek meg ahhoz, hogy valóban hatni tudjanak.

Ennek a filmnek (is) már forgatókönyv-korában eldőlt a sorsa. A München egészen egyszerűen nem rendelkezik egy olyan forgatókönyvvel, amiből egy korszakos történelmi drámát lehetne előhívni, nem sikerült úgy megírni ezt a történetet, hogy az filmen majd nagyot "üssön". Pedig két nagy név dolgozott az ügyön, Tony Kuschner, az Angyalok Amerikában c. HBO-sorozat írója, és Eric Roth, aki olyan könyvekkel lett ismert, mint pl. a Forrest Gump, vagy a Bennfentes. Az ő munkájukat állítólag George Jonas Vengeance c. könyve alapozta meg, legalábbis az ő neve is olvasható a film stáblistáján.

Van egyfajta "feladat" hangulata a filmnek, tisztán tükröződik a jeleneteken, hogy Spielberg ezt a történetet mindenáron meg akarta filmesíteni. A koncepció kiütötte az ihletet, az ész háttérbe szorította a szellemiséget, vagyis némi túlzással az akarat győzött a művészet felett.

Nem kell sokat látnunk a filmből, már kb. a 30-ik percnél érezzük, hogy itt az alapoknál csúszott félre a projekt. Nem elég a döntés, hogy ezt a történelmi drámát meg kell filmesíteni, nem elég felkérni jó írókat, hogy írják meg, és nem elég az sem, hogy Spielberg úgy döntött, ez a film nem csupán egyike lesz az általa producelt ezernyi filmnek, hanem ő maga rendezi is meg, ha mindeközben a film töltete hiányzik. Nincs benne egy olyan szellemiség, ami minden jelenetnek külön értelmet adhatna, egy olyan főszereplő karakter, akit a film végére mindenkinél jobban érteni vélünk, és nincs benne egy olyan tartalom sem, ami a filmet felejthetetlenné teszi.

Igazából erős hiányérzetünk van a Münchennel szemben. Eric Bana egy Avner nevű titkosügynököt játszik, aki annak a titkos izraeli csoportnak a vezetője, akiknek az volt a feladatuk, hogy öljék meg a müncheni vérengzés kitervelőit, és végrehajtóit. Már ahogyan Avner megkapja ezt a megbízatást, az sem olyan, ahogy azt várnánk egy Spielberg-filmtől - semmi különös feszültség, izgalom, kétkedés, kérdések, csupán látjuk az akkori izraeli miniszterelnöknőt, ahogy néhány mondatban felvázolja a kormánya hozzáállását a müncheni terrorakcióhoz, aztán jön Geoffrey Rush, és teljes nyugalommal kiadja a megbízatást ("Meg kell ölni őket, egyiket a másik után").

Az egy kérdés, hogy a filmbeli történések több elemző szerint nem pont így történtek a valóságban (a bosszú-listán szereplő nevek nem mind kapcsolhatóak közvetlenül a müncheni merénylethez, nincsenek bizonyítékok egy francia "keresztapa" létezésére, aki a filmben kulcsfontosságú szereplő, nem egy, hanem több Moszad-csoport is részt vett az akcióban, és a merénylet hadművelet akkor esett szét, amikor egy akció balul sült el, és az izraeliek egy ártatlan marokkói pincért öltek meg Norvégiában a Fekete Szeptember nevű terrorista csoport főnöke helyett, és nem akkor, amikor a film szerint az ügynökök kezdték elveszíteni a fejüket), hiszen ez nem egy dokumentumfilm, vagyis nem szabad számon kérni rajta történeti hűséget, de az már fontosabb, hogy a saját tartományán, az adott cselekményláncon belül hogyan oldotta meg a film a jellemfejlődéseket, az érzelmek bemutatását, a szereplők mozgatórugóinak érzékeltetését, a motivációkat, és egyebeket. Ezekből áll össze egy átélhető film, egy átérezhető történet, amiből itt és most hiányunk van. Avnernek a film utolsó perceiben támadnak kétségei, akkor teszi fel a súlyos kérdéseit megbízójának, és ez így nem igazán érthető. Mint ahogy az sem, hogy a nagyon hangsúlyosnak felvezetett magánéleti szál (ami egy gyönyörű feleségből és egy kislányból áll) miért nem fut ki rendesen, miért lesz ez is egy elejtettnek tűnő cselekmény-vonal.

Az is furcsa, hogy az 5 tagú izraeli csoportból szinte egyik karakter sem válik igazán szimpatikussá számunkra (a főszereplő Avneren kívül), még a Mathieu Kassovitz által megformált karakter sem, pedig őt, mármint a színész-rendezőt kifejezetten szeretjük. Daniel Craig túl hideg és szűkszavú volt ahhoz, hogy megértsük, és a többiekhez sem fűződtek igazán emlékezetes jelenetek.

Az az érzésünk, mintha ennek a filmnek éppen az "tette volna be az ajtót", ami eddig olyan filmeket hozott létre, mint pl. a Ryan Közlegény Megmentése, vagyis az, hogy ez a projekt is Spielberg "szívügye" lehetett, a témájából következően. Mivel személyesen is fontosnak tarthatta, hogy "feldolgozza" ezt a történelmi drámát, kiragadta a filmet a producerkedése alatt folyó projektek sorából, és személyesen ő rendezte meg. De a sok elidegenítő effekt (egy korrekt forgatókönyv megíratása, a politikai feszültséggel terhes történet filmre vitele, az ezzel kapcsolatos viták) annyira leköthették a figyelmét, hogy nem maradt már se elegendő érzékenysége, se elég "víziója" a film megrendezéséhez, és ezért sok helyen hagyta magát a rutin által vezettetni.

Még Janusz Kaminski, aki Spielberg örökös operatőreként csodákat tudott művelni a Ryan Közlegényben, vagy a Különvéleményben, sem csábított el minket a képeivel. A legemlékezetesebbként a kora reggeli budapesti Opera előtti Andrássy út képe maradt meg bennünk, természetesen frissen lelocsolva, és érdekesen csillogva.

A film speciális témája miatt egy sajátos marketing kampányt szervezett köré a stúdió, aminek része volt a visszafogott reklámozás, a trailernek szinte közvetlenül a megjelenés előtti napokra való időzítése, a szűk körű interjúk, és hasonlók. Talán ez is lehetett az oka, hogy eddig elég kevés filmes versenyen indult (a brit Bafta-ról egy-az-egyben kimaradt), és a Golden Globe-on is csak két jelölést kapott. Bár az Oscar-jelölések csak pár óra múlva esedékesek, azért a legrangosabbnak tartott Akadémiai Díjkiosztó Gálán biztosan terem majd babér a film, illetve Spielberg számára. Ha így is lesz, az meglátásunk szerint inkább szól majd a komoly témának, illetve Spielberg eddigi munkásságnak és hírnevének, mint konkrétan a Münchennek, ami szerintünk a "so-so" kategóriában lesz később elkönyvelve.