Bőrnyakúak

Létezik egy vékony vörös vonal, ami elválasztja egymástól a jó és a gyenge vietnámos filmeket: a Szakasz, a Szarvasvadász, a Született Július 4-én, a Full Metal Jacket például jó filmek, de se szeri, se száma azoknak, melyek eléggé silányak. Ráadásul született pár olyan film is, melyek a vietnámi háborút cselesen kicserélték valamely másik háborúra, ilyen például Az Őrület Határán (The Thin Red Line) is. Az Őrület Határán egyébként több szempontból is tanulságos példa, mert ebben a filmből kiderül, hogy a filmrendezők és forgatókönyvírók szerint mi a lényeg a "háborús" filmekben, nevezetesen az őrület maga. Ezt a tanulságot egyébként a Bőrnyakúak alkotói is rendesen magukévá tették.

A Bőrnyakúak leginkább a Kubrick-féle Full Metal Jacket c. filmhez igyekszik hasonlítani (és ha nem lenne az a vékony vörös vonal, talán ez még sikerülhetett is volna). A Full Metal Jacket-ben az a jó, hogy a kiképzéstől indul, és folyamatosan, fázisról-fázisra, egyre mélyebbre haladunk az őrület homályába. Az emberek egyre csak fogynak, az egész háború meg egyre áttekinthetetlenebb, homályosabb és szörnyűbb, és ahogy a "hőseink" haladnak előre, a ködös, ismeretlen halál felé, az őrület fokmérője is egyre magasabbra hág. Hétköznapi, részletekben gazdag jelenetek egymásutánjaiból raktak össze egy valódi szürreális látomást, egy folyékonyságig szubjektív háborús élményt. A film legkomolyabb találmánya, hogy a legfélelmetesebb, legpokolibb tűzharcban a kifüstölhetetlen, legyőzhetetlen ellenség nem más, mint egy kábé 16 éves, szép, csinos, hosszú hajú vietkong lány, egy darab szovjet géppisztollyal. A Bőrnyakúak jó filmet választott példaképnek, tényleg kár, hogy csak a bevált külsőségeket próbálták lemásolni, és nem a film színvonalát próbálták meg utolérni.

A Bőrnyakúak is a kiképzéssel indul, ahol számos motívumot vezet be a film. Először is Jake Gyllenhaal karaktere (Swoff) belecsöppen a tutiba, és kiképzéskor a mesterlövészek közé választják be (érdekes módon nem lövészi képességei alapján, hanem azért, mert jól tud verekedni). Filmünk tehát az Öbölháborúban játszódik, és egy mesterlövész útját követi végig a kiképzéstől a háború végéig. Rendben. Láttunk már két mesterlövészes filmet, melyek mérvadóak voltak, a Ryan Közlegényt - Barry Pepper mesterlövészetével, és az Ellenség a Kapuknál c. direkt mesterlövészes filmet. A Bőrnyakúak ezektől annyiban különbözik, hogy itt a mesterlövészek semmiféle speciális stílust, életmódot, látásmódot, harcmodort nem képviselnek. Nincs meg bennük a mesterlövészek magányossága, kitartása, kegyetlen koncentrációja - gyakorlatilag semmi.

A másik furcsaság, amit ez a film produkál, az a nőügyek terén zajlik. Egyrészt látjuk Gyllenhaal-t, ahogyan (elnézést a részletekért) hátulról, egy falnál, hangos visítozás közepette szexuális aktust folytat egy szőke csajjal, aki aztán felveszi pizsinek a srác pólóját. Ekkor még nem is sejtjük, hogy ez lesz Gyllenhaal karakterének a romantikus kapcsolata - pedig később így állítják majd be. Sőt, amikor ez a lány, ez az egy-éjszakás hangulatú szöszke kaland a távolból szakítást kísérel meg, Gyllenhaal annyira megzakkan, hogy nem hiszünk a szemünknek. Itt döbbenünk rá, hogy miféle karaktert akartak kikeverni belőle. Egy "érzékeny srácot", akiből a bekattanás előhozza a kemény arcot, a majdani veteránt. Amikor a lány aztán tényleg dobja a mi kis katonánkat, aki szabadidejében katonatársaival vadul csámcsog a nőkkel folytatott szexuális érintkezés minden részletéről, elérkezik a nagy bekattanás jelenet.

Itt mindent bevetnek. A Nirvana egyik legdepisebb (és legjobb) számát halljuk (Something's on the way). Ehhez Gyllenhaal-t felülről látjuk, amint atlétatrikóban hever a katonai vaságyán - lásd Hair, My Body is Walking In Pace. Ez azonban még mind semmi. A srác kisétál a mosdóba, és belenéz a tükörbe, amely egy normális filmben, minden zene és előzmény nélkül is egy komoly jelenet tudna lenni. Nézi magát, ami hatásvadászat, de működik. Erre azonban (nyilván ezt a hatást az alkotók még kevésnek találták) elkezdenek trükközni, mintha valami vicces amatőrfilm-fesztiválon látnánk egy jó kis paródiafilmet. A srác arca át-áttűnik a pólóját pizsiként használó szöszke csaj arcába. A kép vibrál, hol a lányt látjuk, hol a srácot. Nagyon elgondolkodunk, mennyire megviselheti szegényt annak a lánynak a hiánya, akivel olyan heves aktust folytatott, és akivel annyira kevés szót beszélgetett, hogy még a nevére sem emlékszünk. És ekkor jön a bekattanás jelenet végkifejlete, a srác elhányja magát, de valódi hányás helyett homok ömlik ki a szájából. Végül felébred - a meghajlás és a taps ezúttal elmarad, de a csaj-vonal folytatódik.

A srácokon eluralkodó "őrület" forrásaként, úgy látszik, egyöntetűen a csajok hiányát akarták beállítani a film alkotói. A srácok sorra mennek keresztül olyan drámai csalódásokon, hogy dobja őket a nőjük, bár senki nincs olyan viszonyban egyetlen lánnyal sem, amilyenben Tom Cruise volt a Született Július 4-én elején Kyra Sedgewick-kel, sőt. A nők lekopása az egész csapatot hazavágja, és az őrület határára sodorja. A film innentől fogva veszi is a bátorságot, és úgy álltja be, hogy többen, például Jake Gyllenhaal is, mostantól kissé meg vannak zakkanva.

A filmnek ennek ellenére vannak jó pillanatai is, amikor (persze jó sok áttételen keresztül) képet kapunk arról, hogy vajon mi lehet az amerikai hadsereg által elkövetett durva hibák, malőrök (mint baráti tűz), melléfogások forrása. A megoldás két betű: IQ.

Összességében nem nagyon értjük, mit akartak az alkotók ezzel a filmmel. Lévén, hogy nem kormánybarát, a propagandacélok helyből kiesnek. Az a koncepció azonban, hogy kedves, érzékeny srácok bekerülnek a háború őrületébe - megintcsak nem működik. A szövetséges gyalogság az egész Sivatagi Viharban meglehetősen alacsony emberáldozatot szenvedett el (tegyük hozzá, hál' istennek), így egy vietnámi szitut semmiképp sem sikerül kidomborítani belőle. A film alkotói azonban nem így gondolkodtak. Ők, úgy tűnik, arra gondoltak, hogy ha az őrületbe zuhant érzékeny srácok, akiket kikészített, hogy macáik odahaza dobták őket, ott masíroznak a felgyújtott olajkutak között, és mindent beterít a szutyogós trutyi, és a semmiből, az éjszakai sivatagban egyszercsak felbukkan egy ló, amelynek a testét ugyancsak ez a trutyi borítja, mint az olaj-háború sara, akkor ez elmegy egy szürreális, Kubrick-szerű háborús filmnek, mint a Full Metal Jacket.



Szerintünk azonban nem jól okoskodtak, mert ebben a filmben az összes őrület alaptalan, súlytalan és mondvacsinált. Ugyanakkor ha bármely 90 percét megnéznénk az akkori háborús közvetítéseknek, még Kurt Cobain csodás zenéje nélkül is sokkal drámaibb élményben lenne részünk, mint amit az elhibázott koncepciójú Bőrnyakúak tud nyújtani.