Gagyi Mami 2.

A Gagyi Mami 2 tipikusan nem az a film, amiről nehéz szívvel mondanánk le, mert mondjuk, minden jegy elkelt a moziban, vagy ilyesmi. Mégis, ha úgy alakul, az az igazság, hogy ez a film egyáltalán nem kellemetlen élmény, sőt, be kell ismerni, a néző abszolút feldobva távozik utána a moziból - szóval tömören így fest a helyzet.

A film ilyen módon egy abszolút szerencsés konstrukciónak tekinthető, és jól sikerültsége fő okaként azt jelölnénk meg, hogy nem erőltetett. Amíg az első rész számos olyan motívumot tartalmaz, amely a "dagi nénit" a dagisága irányából közelíti meg, ebben a részben a dagi néni nem más, mint egy nyilvánvalóan szükséges álca ahhoz, hogy egy nyomozást sikeresen lefolytathasson a margóra került FBI-ügynök. A dagi néni nem is mint a gusztustalanság megtestesítője jelenik meg, hanem mint egy más kultúrát képviselő személy, életkora és családi háttere révén, hogy ugye sok gyereket nevelt fel. Az első részben még találni olyan "poénokat", melyek arról szólnak, hogy a dagi néninek erekciója van a jócsaj barátnője mellett az ágyban, és mivel ezt a poént jó sokáig húzzák, nyilvánvaló, hogy azt hiszik, ez vicces, illetve marketing szinten úgy tervezték meg a filmet, hogy ez lesz majd a film az egyik "humor-pillére".

A Gagyi Mami 2-ben erről szó sincs. Martin Lawrence dagi néni-álcája egyszerű és magától értetődő munkaeszköz, öltözhetett volna ugyanígy telefonszerelőnek vagy underground DJ-nek, vagy karácsonyi tatunak, csak most így alakult, hogy erre volt szükség. Másrészt nem azon röhögünk, hogy milyen ronda, dagadt és gusztustalan ez a néni, hanem azon, hogy milyen profin szökell felfelé mindenféle ládák tetejére egy raktárépületben, illetve, hogy mennyire természetesnek tűnik, ahogyan a rosszarcokat jól lekaratézza. Ez a természetesség nagyon sokat használ a filmnek.

A szokásos gyerekekkel való kontaktus-teremtés (ahogyan az emberek a gorillákkal szoktak) problematikája is eléggé jó van kitalálva a filmben. Nincsenek különleges problémák, sőt, éppenséggel teljesen átlagosak, de ezekben simán rá lehet ismerni a tizenéves tinilányok valóságos viselkedésére. Ez a kontaktus-teremtés (be kell vallani) abszolút kellemesen nézhetővé teszi a filmet. Amíg az első Gagyi Mami nyilvánvalóan a Mrs. Doubtfire egy fekete és nyers verziója akart lenni, addig ez a rész már mintha megtalálta volna a remek középutat, és nem olyan kissé émelyítően csöpögős, mint a Mrs. Doubtfire, de nem is annyira direkt bunkó, mint az első rész volt időnként (feltehetően).

Amikor például Martin Lawrence otthagyja a bevetést, mert megígérte a tinilánynak, hogy ha kell, segít neki, ez lehetett volna egy fölösleges töltelékjelenet is, agyonismételt klisékkel, itt és most azonban könnyű volt átérezni, hogy a nyomozóban valódi apai, illetve tulajdonképpen nagymamai érzelmek ébredtek, és döntéshelyzetben úgy viselkedett, mintha a lány apja lenne. A másik gyerek motívuma is abszolút kedves és aranyos. Egy kisfiú, aki nem szokott beszélni, plusz van egy heppje neki, hogy mindenre felmászik, mint konyhaszekrény, vagy fa a kertben, és onnan egy hatalmas hasassal leveti magát a földre. Ezek a vetődések azok, amik aztán végképp barátságossá teszik ezt a filmet.

A néző végül egyáltalán nem bánja, hogy beült erre a filmre, és kb. úgy érzi magát, mint a filmben szereplő apa, aki mintha megevett volna egy vicces sütit, csak néz ki a fejéből, és vigyorog, hogy ez a dagi néni mennyire pozitív módon fura néni. Persze, nem egy Dr. Zsivágó, de abszolút nézhető - be kell ismerni.