microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2006-03-27

Az Időjós

Egy frusztrált amerikai


Valljuk be, jó a címe ennek a filmnek. Még nálunk is, ahol szerencsére nincs kultusza az időjárást bemondóknak, még itt is érdekes motívumnak tűnik egy időjós, illetve az élete, ami a zöld háttéren túl van. Hiába tűnik érdekesnek, mert végülis egy széttartó művészfilm-szerűségbe torkollik a középkorú majdnem-meterológus drámája.

Nyilvánvaló, hogy a forgatókönyv a fő hibás azért, hogy nem könyveljük el a kellemes emlékeink közé ezt a filmet. Steve Conrad egy számunkra ismeretlen író, de a mostani műve alapján nem szívesen fizetnénk be a későbbi munkáira. Az időjós egy középkorú chicagó-i fickóról szól, David Spritz-ről (Nicholas Cage), aki az élete szinte minden területén szenved. Semmi sem áll össze az életében, kezdve a munkájával, ami bár könnyű, és van érzéke hozzá, mégsem elégíti ki, mert hiszen nem ő az, aki meg tudja mondani, milyen időjárás lesz a következő napokban, ő csak elmondja, amit a meterológusok leírtak neki. Ezzel együtt ott van az apja (Michael Caine), aki egy elismert regényíró, és akinek a jó öreg amerikai filmes hagyomány szellemében Spritz mindenképp szeretne megfelelni. Szeretne értelmes dolgot csinálni, de ezt igazából csak mondja, mert amit mi látunk, az a téblábolás, nem-konfrontálódás, illetve időnként konkrét bénázás főhősünk részéről. A felnőttkori krízise tovább bonyolódik a munkáján túl, folytatódik azzal, hogy elvált, de szeretné visszakapni a volt feleségét (akit a Bizonyításban elég jól megutált Hope Davis játszik, ugyanannyira idegesítően, mint ott játszott), és két gyerekét. Apropó, gyerekek: a filmben ők ketten jelentik a jó vonalat, mind karakterek, mind színész-gyerekek szintjén, egyrészt érdekesek, másrészt természetesek, úgyhogy bár az egész film a mesterkéltség berkein belül mozog, ők ketten az adott környezetben felüdülést jelentenek.

A kislány, Shelly (Gemenne de la Pena) kb. 11-12 éves, és nagyon pufók. Ezért aztán folyamatosan búskomor, és egykedvűen áll hozzá mindenhez. Ezzel együtt viszont nagyon aranyos, ahogy az apja kedvéért kipróbál új dolgokat (pl. az íjászatot, ami egy újfajta filmes dramaturgiai elemként működik a filmben), és akkor is nagyon szeretetreméltó, amikor kiszolgáltatottan álldogál a balettórán, vagy csak szomorúan nézelődik. Az ő karakterét speciel kellő empátiával írta meg a forgatókönyvíró, úgyhogy eléggé életközeli és ismerős lett a személyisége. A bátyja, Mike (Nicholas Hoult) szintén nagyon természetesnek és valódinak tűnik, az ő párbeszédei is olyanok, amiket bármikor hallhatunk az életben egy 15-16 éves srác szájából. Jó lett volna, ha a forgatókönyvíró és a rendező megmaradt volna ennél a vonalnál, ami jól működik, és nem erőltették volna a drámai, illetve a humor szálat. Mert egyik sem működik igazán.

A drámaiság tulajdonképpen helykitöltő elem, mert ha nem lenne főhősünk apja halálos beteg, illetve ha a fiát nem környékezné meg rögtön egy pedofil tanár, akkor nem lehet tudni, miről szólna a film. Így is csak a szenvedés marad meg bennünk a filmről, az időjós szenvedései, aki ki van bukva a középkorú problémáitól, a szokásos menetben: munka, karrier, család, feleség, gyerekek, egzisztencia, válás, stb... Már csak azon csodálkozhatunk, hogy nem hoztak be az alkotók egy szerető-szálat, mert talán így lett volna teljes az egész 40-es életforma-spektrum. Nem baj, nincs szerető, van viszont válás (üssük arcon a leendő férjet és mostohaapát, hogy ezzel is kitöltsünk további hosszú perceket), van gyereknevelési probléma (mondassuk el legalább 15-ször a nem túl sokatmondó és közönséges "tevepata" kifejezést Shelly-vel kapcsolatban, és oldjuk meg minden problémáját egy koravén új ruhakollekcióval), van karrier-gond (vajon hogy sikerül majd a "nagy" New York-i csatornánál való meghallgatás? rosszul fogja el mutogatni főhősünk a felhők áramlását a zöld háttér előtt, miután a magánélete éppen romokban hever?), és van még egy halálos beteg apa is, aki egyszerűen nem érti, miért működik a fia ilyen idétlenül. (Egyébként mi sem). Michael Caine nem meglepően kitűnő ebben a filmben is, elegáns tartással és humorral csinálja végig a filmet, és még a nagyon kihangsúlyozott jelenetek vagy monológok is jól állnak neki. Azok a remek pillanatai, amikor, miután Nicholas Cage furcsa dolgokat művel (nem vesz neki újságot, pedig kifejezetten megkéri rá), nehezen tud ezen dűlőre jutni, és egész kis komoly nyomozást indít el, hogy kiderítse, miért mozog a fia 2 dollárral a zsebében egy nagyvárosban.

De még Michael Caine sem tudja feledtetni velünk a film szenvedős alaphangulatát. Ide tartozik az az elem is, amit elvileg humorosnak szántak az alkotók, mégis bénán sült el. Ez arról szól, hogy David-et mint időjóst folyamatosan gyorskajákkal és üdítőkkel dobálják meg az emberek az utcán. Nem tudni, honnan jött ez az elrugaszkodott ötlet a forgatókönyvíró fejében, mindenesetre se nem hihető, se nem humoros, hogy David Spritz úgy közlekedik Chicago utcáin, hogy közben literes üdítők landolnak az öltönyén, falafelek találják arcon, és hamburgerek csapódnak a kabátjához. (Azon túl, hogy látható a produkt placement, vagyis valószínűleg fizettek a gyorséttermi cégek a filmnek azért, hogy felismerhetőek legyenek a termékeik). Persze az író (és így David is) kitalál egy elméletet, ami megmagyarázná ezt a dobálós szokást, de amit mi látunk, az nem más, mint szimpla erőlködés, hogy valamivel kitöltsenek/feldobjanak egy filmet.

Érdekes, hogy tulajdonképpen nem is oldódnak meg főhősünk problémái a film végére, legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk (persze cserébe ez így életszerű), mert igazi személyiség-fejlődésen nem megy át David Spritz, hanem csak egy kisebb fajta megvilágosodása lesz az életével kapcsolatban. Úgyhogy miután addig sem igazán izgultunk érte (mivel alapjáraton nem is volt túl szimpatikus főhős), a végkifejlet sem hat meg minket. Talán ha több hasonlóság lenne a nézők saját élete (legyünk mindnyájan negyvenes amerikai időjósok) és főhősünk élete között, akkor jobban átérezhetnénk a film "üzenetét", de ez így sajnos nem annyira működik. A filmet Gore Verbinski rendezte, akinek olyan széttartó az eddigi életműve, hogy belefér a majdnem nézhetetlenül unalmas A Mexikói is, vagy A Kör c. horrorfilm, illetve a nagyon sikeres és látványos Karib-Tenger Kalózai is, illetve annak most készülő két folytatása.

Az embernek az az érzése ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy mintha az alkotók, producerek nem tudták volna eldönteni, hogy egy közép-költségvetésű, bárkinek szóló, két sztárral megtámogatott mainstream filmet készítsenek, vagy pedig egy konkrét művészfilmet, amiben éppenséggel Nicholas Cage a főszereplő. Ebből a hezitálásból egy se ilyen, se olyan film jött létre, ami egyébként a jegyeladásokban is tisztán tükröződik: a 22 millió dolláros film eddig világszerte 14 millió dollárt hozott a jegypénztáraknál (2 millió dollárt az USA-n kívül). De pénz ide, vagy oda, a film abszolút felejthető.

-jaredo-
2006-03-27

Címkék:



:::::::
  LÁSD: Az Időjós info-file
:::::::  (The Weather Man 2005.)