A Szavak Titkos Élete

A Holocaust-filmek mindig sokkal jobban felkavarják az embert, mint azt az adott pillanatban gondolná. Hetek, hónapok, évek telhetnek el, és bizonyos emlékek makacsul megkapaszkodva nem tágítanak, nem akarnak elhalványulni emlékeink között. A legtöbb film esetében a korhatárok épp az ilyen traumatikus élmények képződését hivatottak megakadályozni - a fiatal nézők pszichés egészsége érdekében. A Holocaust-filmek esetén "ugyanez" a trauma hovatovább kívánatos, hiszen pont az a cél, ne feledjük el azt, ami, mondjuk 60 évvel ezelőtt történt.

A Szavak Titkos Élete a szerb háború idején lezajlott szörnyű népírtás, kínzások, kivégzések, terror áldozatai számára próbál emléket állítani. Egy 12 éves seb ez csupán, mégis meglepően gyorsan gyógyul - legalábbis azok számára, akik annak idején a reggeli kávé mellett olvasgatták a híreket, este munka után kikapcsolódásként nézték a tévéhíradót, és bármilyen közel is voltak hozzájuk a szenvedők, úgy gondoltak rájuk, mint egy másik világra. Igen, ez a film a mi számunkra készült, akik annak idején rugalmasan Görögországba utaztunk Horvátország helyett, és odafigyeltünk, hogy a Szerbián átvezető útszakasz biztonságos legyen. A filmben kedvenc színésznőnk, Sarah Polley eljátszik annak a gondolatával is, hogy Hitlernek igaza lehetett, amikor azt mondta a Holocaust megkezdése előtt, hogy ugyan, ki emlékszik már az egymillió meggyilkolt örményre? Ki emlékszik most, 12 év távolából a horvátok, szlovének, albánok és szerbek szenvedéseire?

A film irdatlan nagy tragédiát dolgoz tehát fel, ám amit a vásznon látunk, az korántsem az, amire a fentiek alapján számítani lehetne. A film ugyanis nem küld minket vissza a 12 évvel ezelőtti "régmúltba", hanem helyette egyetlen törékeny lány jelenkori életét kíséri nyomon napjainkban. A vásznon egy furcsa lány, Hanna (Sarah Polley) történetét látjuk, aki mintha valami teljesen pop-filmben szerepelne, egy gyárban dolgozik, és autizmusra emlékeztető tüneteket produkál. Szorgalmasan dolgozik, sosem megy el egyetlen nap szabadságra sem, minden nap ugyanazt eszi, rizst, rántott csirkét és almát, minden nap pontosan érkezik a munkahelyére, és minden nap ugyanabba az üres lakásba tér haza, ahol több tonna szappant halmozott fel, csak hogy minden adandó alkalommal megmosakodhasson.

A film tehát kedves-viccesnek indul, és érdeklődve tekintünk a továbbiak felé. Hannát egy nap behivatják, és megkérik, hogy most már tényleg menjen el szabadságra, mert a szakszervezet nem bírja, hogy valaki ennyit dolgozik, szabadság nélkül. Hanna, aki tökéletes szerb/horvát akcentussal beszél angolul, a néző részéről várva várt kalandba csap bele, amikor a véletlen folytán elvállal egy nővéri munkát egy fúrótornyon, kint a nyílt tengeren. Itt egy mind pszichésen, mind fizikailag súlyos sérülést szenvedett férfit (Tim Robbins) kell ápolnia. Ekkor tudjuk meg, hogy Hanna nővéri képesítéssel rendelkezik. Az egész fúrótornyon mindössze heten vannak, és így a film pluszban egy nagyon profin kidolgozott színdarab élményével is megajándékozza nézőit.

Ott lebegnek a semmi közepén, egy oceanográfus srác, aki nyilvánvalóan azért van itt, és azért számolja a hullámokat, mert a valóság elől menekül. Egy macho és meleg pár, akik szeretnek kareokizni társaik előtt. Egy romantikus szakács, aki mindennap valamely más nemzet ételét készíti el, s hozzá a megfelelő életérzést közvetítő zenét szolgáltat egész nap. Olyan ez, mint egy űrbázis, bár ez a rozsdásodó fémépítmény a festői hullámokkal annál sokkal szebb és izgalmasabb környezetet képez. Apróság csupán, mégis feledhetetlen jelenet, amikor az oceanográfus elmondja Hannának, hogy ha nem számolnánk a hullámokat, ha nem mérnénk a tenger erejét, már ez a torony is biztosan hullámsírban feküdne, mire Sarah Polley azt válaszolja: "és az olyan nagy baj volna?".

Egy igazán költői filmmel van tehát dolgunk. Az előtérben lassan elkezd kibontakozni a súlyos égési sérült Tim Robbins (aki ráadásul ideiglenesen a látását is leveszítette) és a titokzatos Sarah Polley (Hanna) története. Tim Robbins, aki miközben barátját próbálta kimenteni a tűzből, életveszélyesen megégett, most, hogy ott fekszik vakon és kiszolgáltatottan, derűs ösztöneinek engedelmeskedve udvarolni kezd a lánynak, akit nem is lát. Mivel a lány borzasztó mértékben zárt, elzárkózó, Tim Robbins annál jobban szeretné felderíteni, hogy ki ez a lány, ki ez az angyal. Annyit már rögtön az elején megérez, hogy szőke, bár ezt a lány direkt tagadja. Tim Robbins karaktere (Josef) azt a koreográfiát követi, hogy ha ő elmond valamit magáról, akkor a lány, ha szeretne többet hallani, szintén mondjon el valamit önmagáról. Így, miközben a lány Josef-et gyógyítja, folyton mondania kell valamit magáról, vagy hagyni, hogy Josef maga találgasson. Egy kölcsönös gyógyulás és gyógyítás történet bontakozik ki szemeink előtt. Akkora nagy a testi és lelki kavarodás, hogy nem is tudjuk konkrétan, ki gyógyít éppen kit.

Amikor Hanna egyszer elmond egy történetet egy "barátnőjéről", rádöbbenünk, hogy ki az, aki valóban gyógyításra szorul, aki leginkább megérdemli, hogy valaki végre legalább megpróbálja meggyógyítani őt. A terrorból, a háború borzalmaiból nem látunk képeket, "csupán" a lány elmondására támaszkodhatunk. Ezek a szavak azonban (szemben a híradóképekkel) a lelkünk mélyéig hatnak, és ezért nem is javasoljuk, hogy 18 éves kor alatt bárki megnézze a filmet (egy ilyen profi film nem fog csak úgy eltűnni, bárki megnézheti 1-2 év múlva, amikor már elmúlt 18).

Fantasztikus film, egy olyan személy világába mehetünk el vendégségbe, aki már hosszú ideje nem képes vendégeket fogadni, nem képest megosztani semmit a finom lelkéből, mert a terror és a tragédiák maguk alá temették. Ez a személy magán belül élt, egy kislány hangját hallgatva - nap, mint nap, állandóan -, ez volt az ő élete, ennek a kislánynak a hangja legbelül. A film külön szépsége, hogy meg tudja világítani, hogy Hanna nem csak egy személy. Hanna része egy népnek, amely iszonyatos szenvedéseken ment keresztül, amit a tévéképernyő, és a sok-sok ezer karriert csináló fotós, riporter és tévéoperatőr nem közelebb hozott, hanem csak jobban bevont azzal a páncél keménységű anyaggal, amit úgy nevezünk, "minden tragédia valaki más tragédiája". További, talán minden előző érdemét is elhomályosító érdeme a filmnek, történelem-tudományilag pedig élvonalbeli tette, hogy emlékeztet arra a népszerűtlen tényre, hogy a háborúkban mindig több nő halt meg, mint férfi, és mindig többet is szenvedtek, mint a férfiak.

A film, bár felszínre hozza a tragédiát, átütve vele a közönyünk és tehetetlenségünk páncélját, és bár pontosan olyan, mint egy nagyon felkavaró Holocaust-film, mégis egy határozottan kellemes, sőt kifejezetten romantikus film. Amikor Tim Robbins azt mondja, "megtanulok úszni", az bármelyik másik romantikus film legromantikusabb mondatát is maga mögé utasítja (persze nem rosszból). Isabel Coixet rendezőnő, akinek az Élet Nélkülem c. remek és érzékeny filmet is köszönhetjük, ismét nagyszerűt alkotott, s ha lehet mondani, még tovább is ment. Most egy finom film létrehozása mellett egy olyan háború szörnyűségeinek is emléket állít, melyet máris majdnem mindenkinek sikerült elfelednie. Ráadásul filmje nem a háború, nem a szenvedés miatt olyan szép, mint amilyen, hanem a női lélek tisztaságának költői bemutatása révén. Amikor Oscar-díj közvetítést nézünk, érdemes arra gondolni, hogy az ilyen filmek sosem kapnak Oscart - már csak azért sem, mert egyszerre művészfilm és spanyol.

Kedves, emberi és felkavaró dráma, sőt, egy romantikus történet épült a mélyben kavargó sötét borzalmakra, mint a fúrótornyok kint a nyílt tengeren a mélyben húzódó olajmezőkre. A szörnyűségek a mélységből csak a rozsdásodó vas monoton nyikorgásában, vagy a Hanna fejében bujkáló kislány gyerek-hangjának formájában bukkannak időnként felszínre, de ahogyan megérintik az embert, az életreszóló élmény.