OSCAR 2006

A Comedy Central-os Jon Stewart alapvetően jó ötletnek tűnt, mint az est házigazdája, mert egy alapvetően humoros fickó benyomását teszi az emberre, már akkor is ott bujkál a szemében valami nevetésre ingerlő pimaszság, amikor még meg sem szólalt. Nem hittük volna, hogy az est és az esemény egyik leggyengébb láncszeme (ha nem a leggyengébb) ő lesz.

Az Oscar-os humor egy speciális fajtája a viselkedésnek, nagyon könnyű elrontani, de az az igazság, hogy elsajátítani sem valami nagy szám. Körülbelül az a lényeg, hogy az ember, a házigazda ne magára vonja a figyelmet, mintha ez az ő show-ja lenne, hanem egyfajta kollektív élvezetnek legyen a kalauza, és körülbelül olyan gondolatokat dobjon fel a felszínre, amik a jelenlévők szívéből, vagy gyomrából is jöhettek volna, attól függően, hogy épp patetikus, vagy ironikus akar lenni.

Jon Stewart ehhez képest olyan volt, mint egy exhibicionista, akinek sikerül berontania az Oscar színpadára, és ott jól előadnia magát - mindenki lefáradását előidézve ezzel.

Olyan volt, mintha a saját esti show-jában azt játszotta volna, hogy ő az Oscar házigazdája, ami merőben más helyzet, mint valóban betölteni ezt a tisztet, kábé, mint ahogyan egy paródia aránylik egy eredeti dologhoz.

Jon Stewart külön stábbal dolgozta ki szövegeit, poénjait, ami abszolút érthetetlenné teszi, miért egy olyan poénkodással kezdett, hogy a harmadik világ legtöbb tagja már Angelina Jolie adoptált gyermeke. Jolie, aki lévén beindult csaj, csinált már pár elröppent dolgot életében, ám amióta örökbe fogadott két kisgyereket (akik közül a második, az afrikai Zahara akkor Aids-es volt, éhezett is, szóval többszörösen halálra volt ítélve), nemcsak a saját életét változtatta meg drasztikusan (azt mondta, odament, és megtalálta a családját), de millióknak a szemléletét is azzal kapcsolatban, hogy hogyan érdemes élni. Jolie, azon kívül, hogy nagyon boldog, mindenkinek bátorítást nyújt ahhoz, hogy éljen ő is bátran, és arra koncentráljon, ami tényleg fontos. Most komolyan, ki más ad az egyik nagyobb fizujából félmillió dollárt éhező gyerekeknek, csak azért, mert úgy gondolja, hogy neki ez a pénz túl sok? És itt nem arról az egyébként ugyancsak tiszteletreméltó "jótékonykodásról" van szó, amikor az illető sztárok a jótékonykodás révén szereznek népszerűséget. Jolie egy beindult, tetkós csaj, aki nők millióinak mutatott példát, hogy ne csak fehér, többszörösen ellenőrzött génállományú gyerekeket fogadjanak örökbe, illetve, hogy ha már örökbe fogadták, akkor az anyjuk állandóan legyen velük, és amikor az egyik gyermekhez beszél, a másik fejét simogassa, hogy érezze, őt is ugyanannyira szereti.

Mindegy, lényeg, hogy Jon Stewart valami miatt pont Angelina Jolie személyében, gyermek-adoptálásában talált valami nevetnivalót, sőt, ezt tette meg nyitópoénként.

Poénjai később sem értek el valami magas hőfokot, mert például felsorolta, ki mindenki van jelen a Crash-ből, és a végén azt mondta, tegye fel a kezét, aki nem a Crash-ből van itt. Ha egy budapesti gimi bármelyik tantermébe véletlenszerűen benyitnánk, az adott pillanatban is biztosan valami ennél humorosabb poén hangzana el.

További poén, amely ismét egy jelen nem lévő, tiszteletreméltó művészre vonatkozott, hogy Björk nem tudott eljönni, mert amikor felvette az Oscarra menős ruháját, Dick Chaney lelőtte. Vagyis jelezte, hogy utálja a republikánusokat, és közben megsértette Björk-öt, kigúnyolva a pár évvel ezelőtt Oscaron bevetett hattyú-dresszét. Miféle poénkodás ez? Az izlandi, Jolie-hoz hasonlóan beindult, érzékeny és profi művészlány milyen alapon érdemelte ki, hogy Hollywood-ban a fő ünnepségen rajta gúnyolódjanak?

Annak idején (1988-ban) Chevy Chase, mint házigazda azzal nyitotta az estét, hogy "good evening Hollywood, and good evening phonies", azaz jó estét Hollywood, jó estét műarcok. Természetesen védhető lett volna az önironikus megszólítása a sztároknak, már csak azzal is, hogy nyilván nem a Hollywood-iakra gondolt, hiszen akkor nem egy másik csoportként utalt volna rájuk, de mindegy, Chase ezzel le is szerepelt, többet nem hívták meg Oscar-házigazdának.

Jon Stewart, hogy az eddigieket is meghaladja, az est egy pontján olyat is mondott, hogy jó gyorsan peregnek a díjátadások, ha így halad, még hazaérünk megnézni a Született Feleségeket. Gondoljunk bele, Hollywood legnagyobb ünnepsége, 300 millió háztartásban ott villog a képernyő világszerte, és a házigazda benyomja, hogy ha ilyen jól halad (a fárasztó és kötelező jellegű díjátadás), a Született Feleségek c. szappanoperára hazaérhetünk. Világos, hogy ezért zsebre vághatott némi "kis" lobbipénzt, de az is világos, hogy ennyire az Oscar-ünnepséget még senki nem sértette meg nyilvánosan. Ennyit Mr. Stewartról.

Amúgy az este tétje természetesen az volt, hogy az Akadémia hogyan osztja fel a világot a főbb jelölt filmek között: lásd Brokeback Mountain (Túl a Barátságon), München, Crash (Ütközések), A Nyughatatlan, a Good Night, and Good Luck, és a Büszkeség és Balítélet. Az eredmény, mint mindig, most is meglehetősen "politikus" volt, mármint okosan, bizonyos érdekek szerint pragmatikusan átgondolt. Ha úgy vesszük, az Akadémia visszafogott volt, és dicséretet érdemel, hogy például a München egyetlen Oscar-t sem kapott. Az is igaz, hogy ha kapott volna, akkor az Oscar-díj renoméja sérült volna, mert bárki azt mondhatta volna, hogy Spielberg kitalálta, végigvitte, végigpumpálta a projektjét, és megkapta a végén a szobrot, amit akart (a témaválasztás is eléggé direkt módon az Oscar-díjra ment), és arra is mindenki emlékszik, milyen erőltetéssel nyomták be még tavaly év végén az amerikai mozikba a filmet, csak hogy az Oscaron indulhasson. Olyan film volt ez, mint az a lány, akit már születésekor eljegyeznek. Abszolút dicséret illeti az Akadémiát, hogy az utolsó pillanatban az eljegyzést felmondta.

A másik dolog, ami félő volt, az az, hogy esetleg a Brokeback Mountain (Túl a Barátságon) túlnyeri magát, mint annak idején tette például a Chicago. Nos, szerencsére ez sem történt meg, és 3 Oscarban limitálták az egy filmre eső hozományt, így gyakorlatilag színtiszta holtversenyt tudtak létrehozni a Brokeback Mountain, az Egy Gésa Emlékiratai, és a Crash között. Negyediknek a King Kong-ot csapták hozzá a "nagy nyertesek" csapatához, amivel sikerült kibalanszírozni a Münchennek ígért díjak nyomán támadt űrt, és az új-zélandi Hollywood-dal való versengés barátságos minőségét. Kvázi ennyi őket is megilleti, ráadásul a King Kong már nem kavar be a jegyeladásokba, mert aki akarta, már úgyis megnézte.

Szimpatizálunk tehát az Akadémia visszafogottságával, ugyanakkor némiképp le is nézzük ugyanezt a visszafogottságot, ami a Good Night, and Good Luck c. filmet illeti.

Hogy érthetőbb legyen, Robert Altman ugyancsak tegnap átadott életműdíjával kellene kezdenünk. Tegnap Altmant kitüntették, méltatták a filmjeit, munkásságát, radikalizmusát, kompromisszumokat nem ismerő kreativitását, ami egy kedves gesztus. Ugyanakkor '92-ben a Játékos c. zseniális filmjéért a három jelölésből egyet sem kapott, és a '93-as Short Cuts-ért sem. Persze, hogy nem, mert Hollywood nem kedvelte őt, mivel abszolút Hollywood-free, Hollywood-mentes filmeket készített. Most már úgy tesznek, mintha mindig is elismerték volna a filmjeit, ami természetesen nem teljesen igaz. Mindegy, a lényeg csupán annyi, hogy idén a Good Night, and Good Luck. volt az a film, amely egy jó Altman-film szofisztikált szintjét képviselte. Mindenki tudja, mint annak idején a Játékos esetében, hogy a Good Night, and Good Luck. egy olyan pengeéles stílusú, annyira letisztult, és olyan kristálytiszta filmalkotás, amely az idei év meghatározó fénypontja. Azzal, hogy a díjazásból végül kihagyták, az Akadémia középre húzott, és a München elmaradt díjainak vákuumát is enyhítette, hiszen van egy másik film, ami kaphatott volna, de végül mégsem kapott semmit. Ha Altman-t igazán szerették volna kitüntetni, akkor egy olyan filmet, amit akár ő is rendezhetett volna, nem hagytak volna ki teljesen a szórásból, de hát ilyen az élet, mert ez Hollywood.

Végezetül vegyük figyelembe, hogy a világon több színész is van, mint akiket ilyenkor mutatnak a tv-ben, több film is, mint amiket ilyenkor felemlítenek, és hogy ez a díj nem a világ filmjeinek a díja, nem a világ legjobb filmjei közül válogatnak, hanem csupán a legjobb amerikai, illetve angolnyelvű filmek közül. Ez nyilvánvaló amerikanizáció, de több is veszett Mohácsnál...